“Viselem a lét elviselhetetlen könnyűségét” - beszélgetés Iványi Krisztinával

Többször felkaptam a fejem, ahogy olvastam olykor szarkasztikus, máshol kíméletlenül karcos gondolatait, a kurta önvallomások minden szava a szívbe talált. A mondatfoszlányok egy minden útját megjárt élet könyörtelen valóságát tükrözték, mindezt emelt fejjel, immár bólintással és kellő távolságból szemlélve. Meg akartam tudni, ki lakik a sorok mögött.

A helyszín egyeztetésénél azt kérdezi tőlem, kit szeretnék megörökíteni, “a korosodó Csipkerózsikát az atomdzsungelben vagy inkább a gumicsizmás Stíluskirálynőt a szőlőhegy tetején?” Végül az utóbbi mellett döntünk. Csopakon, a vadregényes Ranolder kastély titkos kertjének tövében beszéljük meg a találkozót, ahol a jóságáról ismert XIX. századi veszprémi püspök romantikus nyaralója magasodik, alig pár perc sétára Krisztináék (hamarosan permakultúrássá nemesedő) gyümölcsöskertjétől. A ma elhagyatott kastélyról így írtak a korabeli újságok: “mindenféle örzőangyalok fehérkő szobrai intik a szemlélőt, hogy az ember nemcsak e hon és föld lakója, hanem, hogy égfelé emelkedik a mi jövendőnk, s hogy erről még élvezeteink közepett sem szabad megfeledkeznünk.” (Arcanum / Vasárnapi Újság, 1863).

S ahogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedünk a balatoni szőlőtőkék közt süvítő hideg februári szélben, úgy nyernek értelmet ezek a szavak, úgy jutunk lassan a dombteteji kis birtokról a kiváló stílusérzékkel berendezett, meleg családi fészekbe, egyúttal a jelenből a múltba, egy majd negyven éve bekövetkezett súlyos tragédia árnyékába.

Ám ez az árnyék nem olyan, ahol fázik az ember, hanem olyan, ahol végre megpihen.

A házat négyen lakják, Krisztina “hetedikéve” szerelme (és ugyanennyi ideje férje) mellett 73 éves édesanyja sürög-forog a saját készítésű bútorokkal berendezett tágas konyhában. Később az öccse is megérkezik a munkából: jó fizikumú, sportos, szép arcú férfi. És - talán sokak számára furcsa módon - “része” a családnak a két éve elhunyt édesapa is: a könyvekkel zsúfolt polcon családi fotókból és mindigfriss virágokból épült “szentélyben” áll az urna, amit a hazaérkezők sosem felejtenek el megsimogatni. Mindenki szeretettel üdvözöl engem, míg a gumicsizmás (tényleg) stílusos és (tényleg) királynő kedélyesen körbe kalauzol a házban.

Maximalista vagyok, de szerencsére már nem perfekcionista: a makulátlanság hajhászásával régebben az őrületbe kergettem saját magamat. Elég hosszú időbe - és jó pár lakásba is - telt, amíg mára eljutottam oda, hogy elfogadom, sőt, az elképzeléseimbe bele is komponálom az anyagok szükségszerű hibáit. Nem bánom a repedéseket, az apró hibákat, mert a mindennapi használattal és az idő múlásával ezek óhatatlanul együtt járnak. Elég sok mindent meg tudok javítani, ha pedig olyan kedvem van, bármikor átfestem a bútorokat is: a lényeg, hogy törekszem a dolgok megóvására és a lehető leghosszabb ideig való használatára.

Amikor két éve ideköltöztünk, négy eltérő életvitelű, szokású, stílusú embernek akartam ugyanazon fedél alatt otthonos, az egyéni igényeiknek legjobban megfelelő, mégis egységes - és persze stílusos! - életteret kialakítani: hát ezért lett ez ennyire eklektikus. A tárgyainknál is jobban jellemzik az otthonunkat a szokásaink: a reggeli ágyásszemle fürdőköpenyben, a nyújtózkodó kutyákkal közös hétvégi teraszonkávézós ébredések, a vasárnapi családi ebédek, a hetenkénti fűnyírás illata… Nem státusz-szimbólumként tekintünk erre a házra, hanem olyan helyként, ahová mindig nagyon sietünk hazajönni. Így éldegélünk itt mi négyesben, együtt a ház hibáival, és a sajátjainkkal: de ez nem nyomasztó, egy kicsit sem, mert tudjuk, hogyan kell kompromisszumot kötni.

Édesapád halála után végleg felszámoltátok a bakonyszombathelyi szülői házat, a paksi és a füredi otthonotokat, hogy itt négyen (plusz a kutyákkal: “mégnyolcláb” új életet kezdjetek. Édesanyád szinte az egész életét Bakonyszombathelyen töltötte, nem lehetett könnyű mindent hátrahagynia.

Anyu 70 évet élt abban a faluban, ahol mi is felnőttünk, sőt, ő ott is született. Egy másfélszoba-konyhás, folyóvíz, fürdőszoba és WC-nélküli vályog cselédlakásban látta meg a napvilágot: apukája addigra már “csak” egy súlyos beteg, a frontról hazatért valahai Jutasi őrmester volt, akit a szegénység sem akadályozott meg abban, hogy mindösszesen nyolc gyermeket vállaljon nagyanyánkkal, aki szintén nem volt egy könnyű természetű ember. Anyus tizenhat évesen el is menekült otthonról, hozzáment egy alkoholista, bántalmazó férfihez, aki majdnem az öngyilkosságba hajszolta őt. A nagyszüleim olyannyira nem voltak jó fejek, hogy a bántalmazás elől menekülő lányukat inkább kitagadták, így anyu a fővárosi rokonokhoz bujdokolt, de ott sem bántak vele sokkal jobban, cselédként tartották. Aztán végül csak visszakeveredett a szülőfalujába, elment dolgozni a Gamma Művek Kisbéri Gyáregységébe (ez egy szocialista iparvállalat vidéki kirendeltsége volt, és a neve szerintem tökéletesen össze is foglalja a hatvanas évek hangulatát), ahol adminisztrátor lett, és mellette kultúrfelelős. Leendő apám is ebbe a gyárba került hamarosan: amint befejezte a szakmunkásképzőt, már ment is lakatosnak. Aztán jött a vállalati Nőnap, amit a Hazafias Népfront színeiben anyám szervezett, ennek okán viszont övé lett a lehetőség, hogy az ünnepség sztárvendégével, Szécsi Pállal táncolhasson…

“Csak egy tánc volt”, egy befejezetlen tánc Szécsi Pállal, mert elég volt egyetlen szerelmes szemvillanás Krisztina szülei között azon az estén, hogy a vakmerő ácsteszéri lakatosfiú odalépjen a nagy Művészhez és lekérje tőle jövendőbeli kedvesét. Attól a pillanattól kezdve el sem engedte a lány kezét. Ötvenöt éven át tartó, az utolsó pillanatig szenvedélyes, szerelmi házasságban éltek.

Apám minden nap kétszer két órát gyalogolt Ácsteszér és Bakonyszombathely között, így járt udvarolni az édesanyámnak. A nagyszüleim egyik oldalról sem nézték jó szemmel a házasságot, főleg, hogy anyu pár évvel idősebb, elvált nő volt, ami akkoriban még nagy bűnnek számított. Tiltották őket egymástól rendesen, de édesapám nem tágított, úgyhogy összeházasodtak, én pedig az esküvő után, négy hétre meg is születtem. Másfél év múlva pedig jött a tesóm is.

Nagyon kemény, küszködős életet éltek, nulla szülői segítséget kaptak, ráadásul apát két évre elvitték katonának, amikor mi már megvoltunk: el sem tudom képzelni, anyu hogyan csinálta ezt végig egyedül. Illetve tudom: elképesztően sokat dolgozott.

Eljárt napszámba másokhoz dolgozni, meg részesbérlőként cukorrépát kapálni, és nem riadt vissza attól sem, hogy szürkület után kukoricát böngésszen a téesz földjein, majd zsákonként, puszta kézzel cipelje haza a “zsákmányt”. Ilyenkor persze vinnie kellett magával minket is: jobb híján a termőföld szélén bóklásztunk, és bizony megtörtént az is, hogy (kétévesen) homokkal és cukorrépa-levéllel etettem meg a féléves tesómat, mert sírt szegény…

De túléltük, meg egy csomó minden mást is: megtanultunk keményen dolgozni, megszoktuk, hogy mindig a lehető legtöbbet meg kellett tennünk ahhoz, hogy megéljünk.

Mi a tesómmal minden nyarat végig dolgoztunk: hatévesen már dohányt fűztem, kukoricát, szőlőt kapáltam, disznógyomrot mostam: a nyári munkából lett meg Karácsonyra a meleg csizma. Korán meg is fogadtam hogy az életben többé nem veszek kapát a kezembe, de persze nem sokáig bírtam, mert később, immáron fiatal felnőttként, ahogy lehetőségem nyílt, azonnal vettem egy darab földet, ahol ültethettem a borsót meg a répát… Ez van. A parasztvér az parasztvér. Hordozod magadban a kényszert, hogy teremts, érzed a felelősséget a kerted, a növényeid iránt. És közben érzed, hogy fontos vagy, hiszen teremteni vagy képes, és meg tudod oldani a problémákat. Nekem EZ a kreativitás.

Nem is nagyon szeretem, amikor azt kell hallanom, hogy az az ember a kreatív, aki fest vagy épp megtervez egy autót: sajnos hajlamosak vagyunk egyenlősíteni a művészet fogalmát a kreativitással. Pedig a kreativitás valójában nem más, mint a probléma - vagy inkább feladat - megoldó képessége, ami bárki esetében elég jól fejleszthető (nyilván a művészi képességek is, de ott azért a tehetségnek is elég nagy szerepe van).

Hogy emlékszel vissza ezekre az évekre?

Tisztes szegénységben éltünk, mint annyian mások akkoriban: iszonyú sokat dolgoztunk, hogy a felszínen tudjunk maradni. Fizetésnapon anyuék vettek húsz deka párizsit négyünknek, az összes többi napon maradt a héjában sült krumpli, a szalonna, meg a kertben termett hagyma. Téliszalámit először tizennyolc éves koromban láttam. Hónap végén bújkáltunk a villanyszámlás elől: akkoriban még azonnal ki kellett fizetni neki a csekket, ha otthon talált. Anyám és a testvérei egymástól kéregettek kölcsön fizetésig ötven-száz forintokat. Ilyen volt az élet. Ennek ellenére mindig tiszták voltunk, jól öltözöttek, rendezett volt a házunk: csak aki ismert minket, az tudta, milyen nehezen élünk. Emlékszem, anyám hajnalban kiganézott a disznók alól, majd egy óra múlva frissen lakkozott körmökkel, csinos hajjal és ruhában indult dolgozni, hogy 6-ra beérjen a gyárba…Tőle tanultam, hogy minél nehezebb a helyzet, annál jobban kell kinézni.

Az öcsémmel mindketten kiváló tanulók voltunk általánosban, a jó teljesítmény nálunk alapelvárás volt, nem kaptunk érte külön dicséretet (mondjuk nálunk a dicséret és az ölelés, simogatás családilag sem volt egy szokásos dolog). Az teljesen átlagos volt, hogy lényegében mindig mi nyertük a tanulmányi versenyeket, és az év végi jutalomkönyveket is - úgy persze, hogy suli után minden nap mentünk a földekre dolgozni. Valószínűleg ennek a szoktatásnak köszönhető, hogy mindig megtettük, megtesszük a tőlünk telhető legtöbbet, legjobbat: mert ez alap.

1992 nyarán kitűnő államigazgatási diplomával a zsebében Krisztina a Nemzetbiztonsági Hivatalba készült dolgozni. A végleges felvételtől már csak egyetlen beszélgetés választotta el felettese, I. alezredes társaságában. “Nagyon közeli munkatársra van szükségem” - hangsúlyozta az elöljáró, miközben félreérthetetlen mozdulatot tett.

Belföldi elhárítónak készültem (szerintem volt némi romantikus mataharis hajlamom annak idején), végigcsináltam az egész napos alkalmassági vizsgálatot, ott derült ki, hogy egyébként 164 (volt akkor) az IQ-m (fogalmam sincs, butultam-e azóta :-). Kis bakonyi falumat is teljesen felajzotta a fekete autós hivatalos érdeklődők látogatása (nem volt túl diszkrét a környezettanulmány elkészítése :-)), akik a tanácsnál, a boltban, de még az utcán is rólam, a családomról és külföldi kapcsolatokról faggatóztak: hetekig az volt a beszédtéma, vajon mit követhettem el a Nagyfaluban (ahol egyébként értelemszerűen minden lányból qrva lesz…). Az alezredes tolakodó közeledése után sokkot kaptam (21 éves voltam, fogalmatlan, szűz falusi liba!!!) , de volt bennem annyi bátorság (nem tudom, honnan), hogy panaszt tettem az NBH akkori vezetőjénél: meglepő módon lett következménye is az esetnek. Az alezredest lefokozták és nyugdíjba küldték, nekem pedig felajánlottak egy pozíciót a tanácsadói stábban, de én akkor már nem akartam oda visszamenni. Mire lehullottak a falevelek, az összes pályatársam elhelyezkedett, én viszont ott álltam huszonegy éves frissdiplomásként, munka nélkül. Úgyhogy fogtam egy marék ötforintost, beálltam egy telefonfülkébe és elkezdtem sorra hívogatni a minisztériumokat…

A Közlekedési Minisztériumba épp kerestek valakit. A Dob utcai személyzeti osztály dohányfüstös titkárságán fogadták a fiatal lányt, aki hamarosan meg is kezdte a “miniszter munkáltatói jogkörébe tartozó állami vállalatok vezetői feletti munkáltatói joggyakorlást”. Krisztina egyik kezével fegyelmiket osztott, a másikkal (ahogy fogalmaz) “cefet módon” dohányzott. “A Kicsi” - ahogy kollégái hívták - pöttyös rakott miniszoknyában, égő vörös hajkoronával sokkolta a környéket: onnantól pedig, hogy szőkére váltotta a hajszínét, már Művésznőként üdvözölték a közeli Madách Színház művészbejárójánál ténfergők; mert hogy ebben az időszakban kísérteties volt a hasonlósága Bánsági Ildikóval.

Azóta ötvenegy évesen, a nyolcadik munkahelyedet taposod és azt állítod, mindegyiket imádtad: tényleg van ilyen?

Tudom, hogy hihetetlen, de minden munkahelyemet, mindegyik munkámat szerettem: el sem tudom képzelni, hogy valaki nem így érez… Szerintem ezt máshogyan nem is lehet. Dolgoztam az államigazgatás csúcsán, és a magánszférában, reklámügynökségeknél is: 15 éve kerültem a villamosenergia-iparba, ebből a tizedik évemet töltöm a Paksi Atomerőműben és jó eséllyel innen megyek majd nyugdíjba. Az eddigi pályafutásom alatt a kommunikációs és marketingszakma lényegében minden szegmensében szereztem tapasztalatot, plusz csináltam egy szóvivő diplomát is, a legelső ilyen évfolyamon: bátran merem mondani, hogy jó ideje már a helyemen vagyok, nem kínoz az érvényesülés, a törtetés kényszere (pedig ezekben régen elég jó voltam).

Tudom, hogy sokan félnek az atomerőműtől, és sokan utálják is: mi a csapatommal minden nap azon munkálkodunk, hogy megmutassuk, nincs ok az aggodalomra, mert nagyon jól képzett, felelősségteljes emberek dolgoznak nálunk, akik tudják, mit csinálnak, és tisztában vannak a felelősségükkel.

De nem csak a munkahelyem különleges, hanem a főnököm is: őt legtöbben csak Atomanti néven ismerik. A becsületes neve Dr. Kovács Antal, amúgy minden idők legeredményesebb (olimpiai és világbajnok) magyar dzsúdósa - a legszelídebb óriás, akit ismerek. Mi ketten úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja: tökéletesen kiegészítjük egymást, elkezdjük vagy befejezzük egymás mondatait. Szerencsés vagyok, mert elég sok kivételes, kiváló eredményeket elért embert ismerhettem az életben, Anti azonban mindenkit felül tud múlni. Hihetetlen a teljesítmény, amit lead: most épp a sokadik diplomáját szerzi, miközben több sport- és civil szervezetben is vezető tisztséget tölt be, három gyermek apukája (és tényleg az, nem csak vasárnaponként!), aktívan sportol minden nap, folyamatosan járja az országot vagy a világot, gondoskodik az édesanyjáról, nagy baráti köre van és még olvasásra is jut ideje. Nekem ő az egyik példaképem (azt pedig már csak halkan mondom, hogy a feleségével, Ágival lényegében gyerekkoruk óta egy párt alkotnak, ami a mai világban szinte elképzelhetetlen…).

Hogy mit csinálok egész nap? Inkább mit nem :-) Irányítom egy nagyjából harmincfős szervezet operatív munkáját, a stratégiai feladatok mellett jó sok problémamegoldás is jut nekem, és mellesleg én vagyok a csapatunk ötletembere, szövegírója, főkreatívja is. Meg persze utánpótlást is nevelek, hiszen egy ideje tudatosan készülök arra - és erre készítem a szervezetet is -, hogy picit hátrább lépjek és tényleg csak azokkal a feladatokkal foglalkozzam, amihez kifejezetten az én ízlésem, tudásom, tapasztalatom kell: szerencsére van belőlük elég.

Nagyon ütős cikket publikáltál egyszer arról, hogyan kérték meg a 44. születésnapodon a kezed, ugyanennyi szál méretes rózsával, bársony dobozkában lapuló gyűrűvel. Egy “szerény életű” házasság után két évtizeden át kerested az Igazit. Azt írtad: “..aztán később azt, akinek én jó leszek. Majd később pedig már azt, akivel megérdemeljük egymást. De valahogy nem jött, valamiért nem kellettem.”

A nőként való létezésem során meglehetősen kacskaringós utat jártam be úgy a külsőmben, mint lelkileg. Általánosban satnya, harminckilós Pápaszemes Kígyó voltam, hatalmas orral és még nagyobb tudálékossággal megáldva, gimis koromban ugyanez, csak már dagadt és pattanásos kivitelben. Nem volt pasi, aki szóba állt volna velem - közben meg egyfolytában azt láttam, hogy a “szép” lányoknak mennyire könnyű minden, lényegében övék volt a világ. Arra vágytam - de nagyon! - hogy szép lehessek én is. A főiskolát olyan szegénységben kezdtem - ‘89-ben, amikor hirtelen minden nagyon változni kezdett -, hogy az első két hónapban haza sem tudtam menni a falumba, mert nem volt pénzünk buszjegyre. Ehhez képest az első ösztöndíjamból egy combközépig érő fekete lakk csizmát, fehér tapadós cicanadrágot és egy raglán vállú, iszonyúan bő “jajdekék” felsőt vettem - amiket aztán büszkén viseltem is a 79 kilós testemen (164 centi vagyok…), persze tokától bokáig érő szemfestékkel és sapkaszerűre tupírozott hajjal. Maradjunk annyiban, hogy nem ez lett a belépőm a szépcsajok világába :-)

Idővel azért lecsiszolódtam - stílusban és súlyban egyaránt - de a főiskola sem lett sikertörténet pasiügyileg, sőt. Mondjuk beszereztem jópár vicces sztorit, amiket évtizedekig lehet mesélni, és közben röhögni, mennyire hülyék is voltunk húszévesen… Aztán persze megjött az első igazi nagy szerelem, meg utána még több másik is: ezek a kapcsolatok voltak azok, amik engem nőként megalapoztak, megformáltak, megedzettek. 24 évesen volt egy rövid házassági intermezzóm is, de annyira mások voltunk az első férjemmel (én munka mellett nappalin jártam az ELTE jogi karára, a párom kedvenc tevékenysége meg a “molyolás volt”), hogy elég gyorsan vége is lett (életem eddigi legjobb válása volt, 13 percig tartott, szerepelt benne egy kisnövésű bírónő, egy grafitizett VW bogár, két inkompetens válási tanú és egy óriási közös berúgás is a végén…).

Nekem ez a válás nem kudarc volt, hanem lehetőség arra, hogy “saját magamnak” éljek: ki is használtam, elég rendesen. Majd két évtizeden keresztül függetlenül éltem, és közben összeakadtam kalandorokkal, szoknyapecérekkel, nős és elvált emberekkel, sportolókkal, művészekkel, üzletemberekkel: általuk lettem az a NŐ, aki ma is vagyok. Rengeteg élményt, tapasztalatot, érzést, tudást szereztem általuk, formálták a világnézetem, a személyiségem, a stílusom, a külsőm. Én ezektől a férfiaktól lettem öntudatos, erős és ütésálló. Aztán persze nálam is eljött a megállapodás, a társ iránti vágy, de akkor már nem volt annyira egyszerű a találás. És amikor elengedtem a keresést, akkor toppant be az életembe a második férjem, aki pont azokat a minőségeket hordozta, amiket én addig csak apukámnál láttam, és amit mindig is kerestem, elvártam. Abból, hogy nem ijedt meg az önállóságomtól, a határozottságomtól, a tettvágyamtól, az eszemtől, abból tudtam, hogy ő az, akire szükségem van.

A szüleim 50 évig voltak házasok, kapcsolatuk alapja a szó szerint halálig tartó, soha nem szűnő szerelem és az egymás iránti totális elkötelezettség volt. Ezt az elkötelezettséget, a minden feltétel nélküli odaadást és szerelmet hozta el az életembe a férjem - az elmúlt évek pedig bebizonyították, hogy bár sok dologban különbözünk, idővel összeérett a kapcsolatunk mindabban, ami igazán fontos. Úgy formáljuk egymást, hogy közben mindegyikünknek megmarad a saját hatóköre, élettere, szabadsága: nem vettük el egymás önállóságát, nem szűnt meg létezni az ÉNségünk. Ugyanakkor a biztonság, amit egymásnak adunk kiteljesíti a személyiségünket, ezzel a kapcsolatunkat is. De melós volt idáig eljutni, az tény - és nyilván lesznek még megoldandó problémák is, szép számmal. Csak azokat már együtt fogjuk megoldani.

Gyermekem viszont nincs: úgy tűnik, nekem nem az (volt) a sorsom, hogy anya legyek. Első körben azt gondoltam, ez azért van így, mert nekem nem való egy gyerek: sosem éreztem magamban az ősanyát, én mindig karrierista, meg törtető voltam. Volt idő, amikor azt is gondoltam, biztos valami defektem van…Aztán idővel rájöttem, hogy az én életfeladatom nem egy csecsemő felnevelése (volt), hanem a testvérem és édesanyánk oltalmazása. Mióta Apa elment, nekem kell őket az életben vezérelni, megóvni, biztonságot teremteni a számukra.

Hogy miért vált ilyen fontossá az oltalom és miért maradt meg egyetlen félelemként Krisztinában, nehogy ő menjen el előbb, mint a testvére és miért élnek ők így négyen egy fedél alatt, arra egy több mint harminc évvel ezelőtti szörnyű tragédia adja meg a választ. Mi történt azon a napon?

Ragyogó májusvégi vasárnap volt, épp túl voltunk az ebéden és a mosogatáshoz készülődtünk, amikor apukám megkért, hogy csináljak szódát. Én pedig megkértem a tesómat, hogy csináljon helyettem és ő csinált…

Robi 14 évesen, épp a ballagási búcsúztató beszédét tanulta, amikor a katasztrófa bekövetkezett. A kétliteres szódásszifon feje a második patronnál menetestül szakadt le a szifon testéről, súrolta a fölé hajoló fiú homlokát, majd átütötte a beton födémet. Krisztina a szemben lévő szobában hallotta meg a csattanást, az anyukájaja sikoltozását, majd meglátta az apukáját, kezében a testvérével. Az édesapa harminchárom évesen egyetlen szempillantás alatt hófehérre őszült.

Apa betette az öcsémet és a sikoltozó anyámat az autónkba és elmentek. Én ott maradtam egyedül. A konyhában a farácsról függönyök lógtak, csöpögött róluk a vér. Még kint volt a vasárnapi ebéd maradéka a konyhapulton: a falakról, a levestésztáról szedtem össze egy maréknyi agyvelőt. Levettem a függönyöket, betettem őket a kádba és elkezdtem kimosni a vért - aztán már csak arra emlékszem, hogy feküdtem a földön valahol a házban, és hol sötét lett, hol világos. Tizenöt voltam.

Egy nap múlva hazajött Apa, egyedül. Anya idegösszeomlást kapott, kórházba került, az öcsém agyműtétje közel tíz órán keresztül tartott. 27 napig volt kómában. Az agya olyan mértékben roncsolódott, hogy az orvosok le akarták kapcsolni a gépekről.

Szünet nélkül reménykedtünk, hosszú heteken át. Apa minden nap elutazott hozzá a kórházba, és egy másikba, anyához. A tesóm 24 kilós volt, vastag csöveken át, az orrán keresztül táplálták. Mindig rostos gyümölcsleveket vittünk neki és én egyfolytában azon gondolkoztam, vajon a szilva meg a sütőtöklé hogyan fér át az orrlyukain…

Aztán volt egy nap, amikor megmozdította az ujjait, egyszer, aztán másnap kétszer, aztán többször és végül a szemét is kinyitotta.

Nincs ábrázolás a világon, amivel meg lehetne mutatni azt a hatalmas ürességet, amit az ébredése után a szemében láttam. Mintha nem lett volna ott senki. Benne. Belül.

Egyik nap épp ültem az ágyán - talán besütött a napsugár, talán valamelyik ápoló bohóckodott -, a testvérem egyszer csak elmosolyodott. Kérdezem tőle :“Hát te meg minek örülsz?” “Annak, hogy élek” - felelte: hosszú hetek némasága után ez volt első összefüggő mondata.

A 14 éves Robinak mindent újra kellett tanulnia, a nulláról: az evést, az ürítést, a beszédet, a járást - és önmagát is: a baleset teljes emlékezetvesztést okozott. Bár az agyvelő mennyisége idővel nagyjából “visszanőtt”, a sérült homloklebeny (frontális lebeny) funkcióit más agyi területek nem tudták átvenni. És mert a homloklebenyben van a tanuláshoz nélkülözhetetlen átmeneti tároló, valamint a tájékozódási képességünk központja, fontos szerepet játszik továbbá az érzelmi érésünkben is, a fiatal fiú nagyon sok mindent elveszített a mások számára normális képességekből.

Epilepsziás lett, az érzelmi fejlődése a baleset időpontjában megállt (így a - nemsokára - ötvenéves testben ma is egy félszeg, kamaszodó fiú jóságos lelke lakozik), komoly kihívássá vált számára az információk rögzítése, a tanulás, de a legegyszerűbb szociális interakciók végrehajtása is.

Májusban volt a baleset, szeptemberben gimnáziumba - abba, amelyikbe én is jártam - irattuk az öcsémet, akinek akkor még nem volt csontpótlás sem a homlokában: a bőrt egyszerűen összevarrták, alatta ott volt a lüktető agy… Nem az volt a cél, hogy kitűnő tanuló legyen: azt szerettük volna, hogy lásson viselkedésmintákat, tanulja a szociális készségeket - és ezt lényegében mindenki el is fogadta a gimnáziumi közösségben, diákok, tanárok egyetemlegesen. Egy ember volt, akinek muszáj volt folyamatosan kínozni, megalázni őt: a saját osztályfőnöke, aki végül megbuktatta franciából a Tesót, pedig az egész tanári kar könyörgött neki, hogy ne tegye.

A következő tanévet Robi már egy szakmunkásképző iskolában kezdte, ahol aztán mechanikai műszerészként végzett, a legjobbak között. Bár korábban rokkanttá nyilvánították, a suli befejezése után munkát vállalt egy pékségben, a 13 km-re lévő Kisbéren, ahová télen nyáron biciklivel ment át, minden áldott nap. Hajnali kettőtől hatig tartott a műszak, miután hazaért, ellátta az állatokat otthon, aztán ment a kertbe vagy a földekre dolgozni. És mert a fejébe vette, hogy ő akkor is megszerzi az érettségit, mindezek mellett beiratkozott estin a régi gimnáziumába is… És megszerezte.

Nekem a tesóm a példaképem. Amikor ránézek, tudom, hogy nincs lehetetlen. Ha ő képes volt mindezt megtenni, akkor nekem ne jöjjön senki semmiféle kifogással. Ez az oka - ő az oka! -, hogy nem szenvedhetem a magatehetetlen, nyavalygó, másokra mutogató, a körülményekre hivatkozó, önsajnáltató embereket. Az én világomban az ilyen ember nemhogy szánalmat, de haragot vált ki. Nem tűröm el azt a fajta gyengeséget, amit egyébként akarattal simán lehetne kompenzálni.

A baleset után hogyan éltetek tovább?

Hosszú idő telt el úgy, hogy hol némán, magunkban, hol ordítva, egymást vádolva hibáztattuk egymást, és önmagunkat is. A szüleink házasságát rettenetesen megviselte mindaz, amit történt: egy igazi csoda, hogy nem adták fel, sem önmagukat, sem egymást.

Én hosszú évekig éltem teljes elfojtásban, a tanulásba, a munkába menekültem, a lehető legritkábban mentem haza, teljesen kizsigereltem magam. Nem akartam látni a szüleim bűntudatát, a csatáikat, nem akartam arra gondolni, hogy nekem kellett volna megcsinálni azt a szódát… Aztán a húszas éveim közepére elhatalmasodott rajtam a rettegés, a félelem attól, hogy egyszer elveszítem a tudatom: iszonyatosan lefogytam, klausztrofóbiás, agórafóbiás, pánikbeteg és depressziós lettem. Teljesen eltávolodtam magamtól.

Tíz évvel a baleset után végül pszichiátriai segítséget kértem: sok-sok év munkája van abban, hogy ma már teljes életet tudok élni, de tudom, hogy én már örökre depressziós maradok. Még ha hosszú évek óta egyáltalán nincsenek tüneteim, akkor is.

Nagyon nehéz volt elfogadni mindazt, ami történt és akivé váltam a trauma után. A “miért??? miért mi???” kérdése évtizedekig gyötört.

Milyen választ találtál arra, hogy miért kaptátok ezt a nehéz sorsot?

A mi egész családunk életének harminc éven át az volt a fő kérdése, hogy miért büntetett minket a sors, miért lett ilyen szerencsétlen az öcsém élete. Aztán szép lassan megértettem, hogy a testvérem nem szerencsétlen lett, hanem különleges és áldott: eltűnt belőle minden gonoszság és rosszindulat. Olyan, mint Isten Báránya. Rájöttem, hogy ez nem büntetés, hanem lehetőség. Nem tudom, azért történt-e mindez, mert nem voltunk elég jók és tanulnunk kellett tőle - vagy azért, mert elég jók és erősek voltunk ahhoz, hogy befogadó közege tudjunk lenni az ő különlegességének, jóságának. Azt hiszem, mindenképpen változnunk kellett, és ennek ő lett az eszköze.

Gyerekkorunkban - a baleset előtt - kettőnk közül mindig a tesóm volt az előrelátó, a beosztós-eltevős, én azonnal behabzsoltam mindent, amiből jutott. Ő mindig eldugta a rejtekhelyeire a saját részét a mandarinból, csokiból, bármi kuriózumból, amit kapott; és amikor már senki nem gondolt rá, egyszer csak elővette, és adott belőle mindenkinek.

Pár éve történt, talán épp az ideköltözésük előtt, hogy pakolásztunk anyával, rámoltuk az öcsém holmiját is. A zoknis fiókjában két apró, kőkemény fekete gubacsot találtunk, nézegettük nagyon, mi is lehet: fénykorában - talán évekkel korábban? - mandarin volt.

Akkor napokig csak bőgtünk anyuval.

Persze ma sem könnyű, főleg arra nehéz gondolni, hogy mi van, ha mi előbb megyünk el és itt kell hagynunk őt egyedül… Bízom benne, hogy tudok addig egy olyan védőhálót szőni köré, ami majd megóvja őt.

Ha felülről nézem a sorsunkat, akkor komoly terheket kaptunk - de mi mára már megszoktuk ennek a súlyát. Ma már nem látom olyan nehéznek, mint egy külső szemlélő, hiszen így élünk lassan negyven éve. A megküzdés, a belenyugvás és az elfogadás fázisai után mostanra minden másban is könnyebben elfogadom a megváltoztathatatlant, és mindazt, amit az élet hoz.

Ha ma meghalnék, tudom, hogy az utolsó pillanatban nem éreznék elégedetlenséget.

Ahhoz képest, hogy az induló csomagomba a Sors nem osztott túl jó lapokat, szerintem egész jól felküzdöttem magamat. Igen, nyugodtan lehet rám mondani, hogy egy felkapaszkodott parasztlány vagyok, valaki, aki kivakarta magát a szegénységből. Vállalom. Büszke vagyok rá, mert sok munkám van benne. Nem akarok másnak látszani, mint aki vagyok. Sokat kaptam, sokat adtam, sokat értem el: az én életem már így is gazdag, nem csinálnám másként, nem kívánnék másik sorsot, több pénzt vagy másik családot. Nem nyomasztanak hiányérzetek, csak “viselem a lét elviselhetetlen könnyűségét”. Ez nem azt jelenti, hogy már nincsenek álmaim és terveim, pontosan tudom, hogy sok dolgom van még; itt akarok maradni még egy ideig, dolgozni, teremteni, örülni. Megcsinálni a permakultúrás kertünket a hegyen, kerti tavat építeni az udvaron, megköszönteni a barátaimat a születésnapjukon, elutazni az Azori-szigetekre. Vasárnaponként étteremben családiebédelni, hosszas kutyasétákat tenni, gintonikozni a medence partján, bámulni reggelente a szajkókat a szilvafán.

Életem során voltam már szép és okos, csúnya és buta; voltam Ászáron, Norvégiában, Kenyában és Lovason; megtanultam bútort festeni és tolatva parkolni; létrehoztam egy féltucat otthont, elmondtam a halotti beszédet apám temetésén; voltam boldog, voltam kimerült, voltam vékony, kövér, szőke és vörös. Elégedett vagyok, mert tudom, hogy ki vagyok és mire vagyok képes. Boldog vagyok, mert itt vagyunk egymásnak: nyugalomban, békében.

Fotók: Kenéz Kíra, Kondella Misi Photography, Studio101