“Ugyan! Csak kajla, majd beérik!” - kálváriánk az oktatás törött üvegén át

Sosem fogom elfelejteni ezt szót: “KAJLA”. Minden akkor és ott kezdődött. A fiam csak kajla.

A nevelési tanácsadó vizsgálati szobájának előterében álltunk, én igazi nyakig-kisgyermekes anyaként, kezemben három kabáttal és két játékokkal, tízóraival, innivalóval, mesekönyvekkel megpakolt hátizsákkal. “Én még őszinte ember voltam...” jut eszembe a gondolat - de bár már akkor ordítottam és toporzékoltam volna, mint a gyermek József Attila. Nem tettem. Naívan bíztam az akkor még számomra ismeretlen rendszerben és halvány fogalmam sem volt arról, mi vár rám az elkövetkező (azóta már tizenharmadik) évben, mindkét fiammal. Tudom, ez a téma nem mindenkit érint, érdekel, de most a felvételi kapcsán kibukott belőlem. Ventillálnom kell -ha már saját platformot formáltam erre magamnak - mert nyilvánvaló, hogy nem vagyok egyedül.

A dátum 2008, a helyszín egy Fejér megyei nevelési tanácsadó. Kisebbik fiam még egy éves sem volt akkor, a nagyobbikat az oviból küldték ide, bár számomra a napnál is világosabb volt: nem iskolaérett. A pontos dátumot megelőző napot írással töltöttem. Részletes anamnézist körmöltem a méltatlan előzményekről, a teljesen feleslegesen beindított szülés következményeiről, mint oxigénhiányos állapot és egyéb rémségek (a másodiknál már bölcsebb voltam). Felesleges volt. Mármint leírnom, mert el sem olvasták.

Két nő állt velem szemben, de nem rám figyeltek. A kisebbik fiamat csodálták, aki teljes erőbedobással vetette bele magát a kihelyezett játékkínálatba, apró ujjacskáival megfontoltan, araszonként tapogatva a kopottas szekrény hosszú vonalát. Még nem tudott járni. Én is gyönyörködhettem volna benne (tényleg óriási fazon volt, a mai napig az), ehelyett idegesen az egyik lábamról a másikra állva, a faliórán könyörtelenül lépkedő maradék időnket és porontyaim testi épségét szemmel tartva próbáltam háromszáz másodpercbe zsúfolni a nagyobbik fiam teljes jövőjét eldöntő beszélgetés végét. Hogy mondja? Teljes jövőjét? Túl nagy szavak lennének? Sajnos nem.

Mert “ha a nagyanyámnak kerekei lettek volna - kicsit ferdítem a mondást - én lennék a villamos”. Akkor és ott fontos mondatokba kezdtem bele. Igaz, hogy még tapasztalatlanul és kevesebb tudással, de valami olyasmiről hadováltam, hogy talán nem kellene suliba tömbösíteni az én 6 éves, csodálatos, egészséges, szép és okos nagyfiamat, mert ő még karlendítéssel rajzolja a vonalakat és az az (akkor még óvatos és bocsánat, hogy élek kéremalássan), mégis ősanyai magabiztos és vulkánként feltörő érzésem van, hogy lesz egy “petit-petit..aprócska” gond, igen: az ujjvégekig elérő finommotoros készségeket igénylő első betűcske karikájának megrajzolásával. Magyarán meg fogjuk bánni a sulit (az igazi mondat másképp hangzik). Na ekkor gurult ki először a nevetgélő hölgyek (szakemberek? tényleg???) szájából az a mondat, hogy “ugyan! Csak kajla Nincs vele semmi baj, túl vagyunk a vizsgálatokon! Csak kajla, majd beérik!” - mondták és kacagtak tovább, felém legyintve, pontosan akkora karlendítéssel, amekkorával a szóban forgó nagyobbik fiam az első ábráit rajzolta akkoriban.

A következő jelenetben már az ovi udvarán állok. Érzem, ahogy az óvó nénik (igen, ebben az esetben külön írják a 114/a helyesírási szabálypont szerint, na így néztem én akkoriban is mindennek utána), szóval érzem, hogy az óvó nénik sem szeretnék azt, hogy az oviban maradjon, talán én sem. Közben megjön a papír a kajla nőktől is...

...három hosszú oldalnyi részletes szöveg arról, hogy a fiam az égvilágon semmire nem képes, mindenben visszamaradott és menthetetlen, majd a végén (és most jön a legjobb rész, olvassatok tovább) két szó, vastagon, nagy pöcséttel: ISKOLÁBA MEHET. Márpedig ha a hivatalban azt mondták kérem, akkor bizony a gyereknek iskolában a helye.

Na, ha ezt eddig egyszerűbben leírva kitenném a fészbukkra vagy facebóra - köszönöm jól van az angol tudásom is, amit egyébként kellő szorgalommal, felsőfokú nyelvvizsgával és nyelvszakos tanári diplomával sem tudtam rendesen elsajátítani a magyar felsőoktatási rendszerben - akkor bizony kitörne a troll-világháború és kapnám a sok figyelmes üzenetet, hogy miért nem tartottam otthon, vittem másik oviba, küldtem másik iskolába és így tovább.

Unalmas lenne megválaszolni ezt sok feltételezett kérdést. Unalmas az olvasónak. Én akkor csak egy egyszerű vidéki lány voltam a sok közül, aki arra gondolt, ha már úgyis gyesen van, majd kéznél-lábnál lesz mindkét fiánál és megbeszéli az új tanító nénivel, hogy mi a helyzet és együtt majd mindent megoldunk. Meg is próbáltuk, amit lehetett, de ez sok szereplős, előre vesztett csatának bizonyult.

Ahogyan a gyásznak léteznek fázisai, mint a hárítás, düh, elfogadás és a többi, úgy vannak a problémás nevelőknek (nem a gyerekeknek!) is saját fázisai a sulikban. Nálunk ez úgy festett, hogy szeretlek, próbállak szeretni, nem megy, maradj már nyugton, nem hiszem el, hogy ennyire béna vagy, már mindenki elővette a füzetét, csak te nem, ne kérdezz, nem segítek (akkor sem ha udvariasan kéred egy feladatnál), “egyéni szoc. probléma fiam”. Utóbbi napközis eset. Mert néha ilyen nap is volt.

A sértődések elkerülése végett itt nem konkrét személyekre gondolok, hanem szinte mindenkire, aki okítási szándékkal közelített a fiamhoz 3 és 10 éves kora között. Az utolsó fázis az volt, amikor már irritálta a tanárokat a lemaradásával.

Eljött tehát egy túl sokáig húzott tarthatatlan állapot, amikor kikaptam a rendszerből és másik helyre vittem. Sokba került. Minden de minden lehető értelemben. A sebek nehezen gyógyultak, de végül tarolt és az egyik legügyesebb lett mindenben, sportban, önállóságban, talpraesettségben, mások iránti érzékenységben. Őrületes, kiváló humorú és imádnivaló 18 éves lett belőle, minden lehetőséggel egy boldog élethez.

A történet persze nem ilyen egyszerű és nem francia vígjátékokhoz hasonló könnyedséggel feloldható. Kínban forgatott gyötrelem volt minden többszáz óra közös tanulás, könyörtelenül ellopott idő az anyaságomból, egészen nagykoráig (amit nagyon jó érettségi jegyekkel és emelt nyelvi és középfokú nyelvvizsgával zárt) és nem csak egyszer voltunk nevelési tanácsadónál, hanem hatmilliónégyszázötvenezerhétszáztizenhétszer.

Hogy mi történt közben a kisebbikkel, akit (csakis a sztori szerint) otthagytunk a Fejér megyei játékos polcnál az áldott születése utáni esztendőben? Ő egészen másképpen, de ugyanolyan remekbe szabottan, istennek hála egészségben cseperedett.

Ma, amikor ezeket a sorokat írom, épp nyolcadik osztályos kamasz. Egy hete esett át egy nagyon elrontott felvételin, mindezt jó eszűen, jó jegyekkel, jó sportolóként és izgalmas, még bontakozó művészi vénával. Vele is elküldtek egyszer nevelési tanácsadóba. Itt már okosabb voltam: őt háborítatlanabbul hoztam világra, vele a vidékre költözés miatt még frissebb levegőt szívtam, őt szerették az óvó nénik, őt azonnal másik suliba vittem és - visszatérve az eredeti fonálhoz - vele egy másik nevelési tanácsadóba kényszerítettek, ahol jó szakemberek dolgoztak egy továbbra is rossz rendszerben. A kisebbiknél negyed annyi “működési zavart” sem találtak, mint a nagyobbnál. Még aggódó tanárok erőteljes fél mondatai sem tudták kizökkenteni az én sok harcban edzett békés lelkemet, sem előhozni bennem a nyolcéves, ártatlan egykori önmagamat, akit ököllel vágott hátulról fejbe egy tanár, mert a szünetben óvatosan ki merte csomagolni a tízóraiját az ablakpárkányon (azóta már jól vagyok, köszönöm, ide jön a szmájli, így írva mert magyar vagyok) és igen, azoknak, akik hozzám hasonlóan pokolnak élték meg: a gimnáziumi évek alatt megélt porig alázásaim emlékei is elhalványultak.

Az én drága kis most-felvételizőmet tehát már egy másik nevelési tanácsadóba vittem régen, amikor először “beutaltak”. Ez pedig itthon olyan, mint a heroin. Ha egyszer belőtted, nem bírod abbahagyni. Akárhogy akarod. Mert menni kell. Ha benne vagy a rendszerben: menni kell. És újra menni kell. És menni kell. A diagnózis itt csak enyhe tanulási zavarról regélt, bár hasonlóan hosszú, sok oldalas, álmosító meséket. Ebből a történetemhez kiszemelt saját gyermek annyit fogott fel, hogy “baj van velem, más vagyok, csak engem kell óra helyett korrepetálni”, noha mindezt szerencsére elfogadó közegben egy szuperjófej apával, tesóval és velem. A szuperjófej természetesen mindhármunkra vonatkozik. Szmájli.

Csak van egy kis bökkenő. Mert szegény volt olyan galád, hogy időközben megtanult helyesen írni, mialatt az általunk röhögve “gyogyi-papírnak” nevezett tavalyi lapon még többletidő és helyesírásból való felmentés járt neki élete első, ugyancsak totálisan felesleges megmérettetésén, hol?

...A központi írásbeli felvételin magyar és matematika tantárgyból. Kérem a szülőket, hogy vegyenek egyet az előtérben kihelyezett felkészítő tanár szobrocskákból, az áruk pont dupla annyi, mint amennyit eddig az igaziakra költöttek...

Itt kérek elnézést a pontokban és teljesítményekben gondolkodni tudó, kitűnő eredményekkel és hibátlan megoldásokkal tűzdelt tökéletes gyerekek érzékeny idegrendszerű szüleitől. Az ilyen selejtesnek nyilvánított gyerekeknél, mint az enyémek az van, hogy a magyar felvételi pontszámot nem ötven, hanem csak 42 pontból számolják. Vagyis nem NEM vonnak le pontot (hanem igen), és nem: kiderült, hogy nem adnak pontot azokért a feladatokért, amelyekben helyesírás van. Nem, a jó fogalmazásért sem tökéletes helyesírással. Nem, a nyelvtani feladatért sem. És most jön az újabb vicc, mert NEM, NEM szólnak, hogy NE töltsön időt azokkal a feladatokkal, amelyeket nulla, azaz nulla ponttal értékelnek majd.

Így aztán történt egy nap a legkisebb és legrátermettebb királyfival, hogy hiába vágta le a sárkány hat fejét, a hetedik fej végül könyörtelenül lecsapott rá. Kevesebb összpontszám miatt számolt kevesebb szerzett pont, továbbá a megszerzettből is néhány nullával értékelve kevesebb pont, akkor mínusz színusz koszinusz emberek, nem más, mint egy nagy coitus. A köbön. Szor három.

Négy évig tanultam latint felsős koromban a kunszentmiklósi gimnáziumi könyvtárban, nulladik órában a felejthetetlen és kiváló Balogh Mihály Tanár Úrtól (csupa nagybetűvel) és ezer éve nem láttam, de erre ő is azt mondaná, hogy “Alea iacta est!”, a kocka el van vetve.

Minden középiskola, amit július óta szorgalmasan kutattam, kerestem, találtam, felírtam, regisztráltam, online-virtuális és mindenhogy néztem: kuka. Nem versenyistállókról beszélünk, és tudom, nyilván: NEM a mellékelt aprócska kis helyesírási feladat nullái a hibásak, és az én gyerekem nem hatszázötven százalékos dolgozatokat ír, de könyörgöm. Olvasom az anyukákat, ahogy a mi eredményeinknél kétszer jobbaknál is aggódnak, hogy sehova nem kerül majd be a gyermekük.

Olvasom és arra gondolok, tanári és tanítói tapasztalatommal, teljes anyaságommal, felkészültségemmel, pedagógus barátaim kínjaival, ennyi év után jól ismerve már a buktatókat, hogy vajon az én két “kajla” fiammal mi lesz?

Vekerdy Tamás gondolataival zárva:

“Annál nagyobb ajándékot, mint hogy együtt jól érezhetjük magunkat, egy gyerek nem kaphat! És ugyanígy jól kellene, hogy érezze magát az iskolában is. Mire egyesek rávágják, hogy ugyan már, az élet nem kerti ünnepély! Én speciel azt gondolom, hogy az élet minél több részének kerti ünnepélynek kellene lennie – arra kellene törekednünk, hogy az legyen, és többé-kevésbé újra meg újra azzá is tehetjük. Meggyőződésem, hogy az úristen nem azért tett minket ide, ebbe a gyönyörű teremtett világába, hogy egy életen keresztül csak gyötrődjünk, nyűglődjünk, görcsöljünk – úgy még az immunrendszerünk is rosszabbul működik, hamarabb megbetegszünk. A szenvedést nyilván egyikünk sem tudja megspórolni, az nemcsak a különböző bajokkal, veszteségekkel, tragédiákkal, de még a személyiség érésével is természetes módon együtt jár. Ám vegyük észre, hogy számos esetben teljesen fölösleges pluszszenvedést okozunk saját magunknak, ami olyan, mint a Karinthy-féle műtyúkszem. Tyúkszemek vannak, fájnak, hozzátartoznak az élethez – de érjük be annyival, amennyi adatik. Az, hogy még egy műtyúkszemet is beletegyünk a saját cipőnkbe, önsorsrontó marhaság! Ilyen a görcsösen teljesítmény-centrikus élet és ilyen ma nálunk az iskola is.”