Történetek a kék ajtó mögött – beszélgetés Raffer Gabriellával, a „Kékterasz“ blog szerzőjével

a „Kékterasz“ blog szerzőjével családról, ünnepről, kamaszságokról és egy hosszú útról a Terézanyuságtól az Országtortán és a Beethoven kockán át addig, mit is jelent ma Ezüstnőnek lenni.


Áll Tordas határában egy kék teraszos ház. Bent a kályha melegében, ezen a téli reggelen, a kék minden árnyalatában sorakozó kerámiák mögött már betölti a teret a frissen sült kenyér illata... tudják mire gondolok, az a vastag, ropogós héjú rusztikus kenyér, amelyet annyiszor megcsodálhattunk Raffer Gabi egyedi fotóin a többi képeskönyvbe illő torta, sütemény és egyéb finomság mellett. Ide érkezem, hogy megkíséreljem megfejteni, hogyan született meg a nyertes Beethoven kocka ebben különleges konyhában, hogyan került Gabi az Országtorta prominens zsürijének soraiba, hogyan lett belőle többszörös Ultra Balaton versenyző, mi több Terézanyu győztes „Bajnokanyu“ és miként éli mindennapjait és terelgeti kamaszodó lányait Tordas „Ezüstnője“ ebben a harmóniát sugárzó házban, a kék ajtó mögött.


Amikor a képeidet látom, mindig Petrik Adrien „Asszony és háza“ című könyve jut eszembe, nem is tartalmilag, inkább hangulatában. A ház, amit az ott lakók élettel töltenek meg, illatokkal, beszélgetésekkel, ünneppel, szeretettel. Mit jelent számodra az ünnep a hétköznapokban?

Mindhárom Petrik könyv ott van az éjjeliszekrényemen (mondja nevetve) jókor kérdezed ezt az ünnep dolgot. A kertek alatt a karácsony és azt látom, hogy mindenki csak arra a három napra készül és az emberek csodálkoznak,hogy én már most karácsonyi sütiket készítek (az interjú december 1-én készült, szerk.) de mi nyomban meg is esszük a finomságokat! Szeretném az adventi heteket is díszbe öltöztetni. Olyan kevés ünnepelni való jutott ebben az évben. Régen vasárnap volt az ünnepnap, amikor az emberek kirándulni vagy cukrászdába mentek. Mivel nálam előfordul, hogy hétvégékre is esik munkanap, miért ne eshetne keddre az ünnep, a cukrászdás, a kirándulós..februárra például már most kivettem a szabadságomat, mert Emma lányom kollégiumban lesz és ha a születésnapja hétköznapra esik, hát hétköznap fogok autóba ülni, magam mellé tenni a szülinapi tortáját és együtt ünnepelni vele.


Mi hét évvel ezelőtt, nem sokkal a válásod után ismertük meg egymást, amikor felkértelek, hogy vegyél részt a „Tordasi Nők“ fotózásán. Akkoriban még kerested az új utakat, de ezek szerint mostanra kialakítottál egy olyan életet magadnak, ahol már adott az idő a töltekezésre. Hogy viseled, hogy közben kinőttél a kisgyerekes anya szerepéből?

Több szabadidővel élek, immár „nagygyerekes“ anyaként. Örömteli szabadidőkkel. Elmúlt már az idő, amikor lelkiismeretfurdalást éreztem, ha vártam az egyedüllétet. Az apás hetek, hétvégék időt teremtenek arra, hogy magammal lehessek és azt csináljam, amihez kedvem van, még ha ezek a napok javarészt munkával is telnek. Nemrég gondolkodtam el rajta, hogy talán így könnyebben csúszunk át azon az időszakon, amikor leválnak a gyerekek. Nem egy kiüresedett élet vár, amiben majd „jaj mit kezdek magammal“, hiszen már elkezdtem megélni a saját időmet és megtanultam szeretni ezt az új élethelyzetet. Mindamellett, ha a lányaim nincsenek is velem fizikailag, a telefon azért meg tud csörrenni akár hajnali háromkor is, ha például Emmának sürgős mesélnivalója van. Aztán csodálkozva kérdezi, hogy „ja, már aludtál, bocsi“. Összességében, tele vagyok tervekkel és ha kérhetnék valamit, az csupán az idő és az egészség lenne, hogy meg is tudjam valósítani őket.

Az Ulta Balaton is egy volt a nagy tervek között? Valójában nemcsak hogy körbetekerted a Balatont egy nap alatt (nem is egyszer) de az erről szóló „énidős“ történettel nyerted meg a Terézanyu írói pályázat „Bajnokanyu“ címét. Felébredtél egy hideg decemberi reggelen és azt mondtad: „Nekem is lehetnek nagyratörő vágyaim!“ Felültél egy rozoga biciklire, elkezdtél tekerni aztán csak folytattad és tekertél tovább heteken, hónapokon át. Igaz, hogy már akkor beneveztél a versenyre, amikor még messze nem voltál felkészülve rá?

Ez pontosan így volt. Egészen addig nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá, amíg be nem értem a célba.

Eszembe jut az egyik kedvenc filmem a Napsütötte Toszkána egyik mondata, ami valahogy úgy hangzott, hogy építettek egy vasutat, amely összeköti Bécset Velencével, „megépítették a síneket, még mielőtt létezett volna az út megtételére alkalmas vonat.“ Valami ilyesmit éreztél akkor?

Nagyon szeretem ezt a filmet és valóban gyakran idézem fel ezeket a gondolatokat, olyan helyzetekben, amikor hitre van szükségem. Úgy érzem azáltal, hogy képes voltam megtenni ezt a távot, a lányaimnak is példát mutathattam.

Az első Balatonköröm utáni nap éppen gyereknapra esett. Sosem felejtem el azt a reggelt, mikor a lányaimért mentem az anyukámhoz, a nyakukba akasztottam az érmet, és azt mondtam nekik: „anya ezt értetek tekerte körbe...“.

Azt tudom, hogy legendásan jó a kapcsolatod a lányaiddal, most, hogy kamaszok lettek, milyen harcaitok vannak?

Húhhh...most biztosan nevetnének a „legendáson“, bár valóban jó a kapcsolatunk. Mindent meg tudunk beszélni még ha puffognak is mostanában a válaszaimon, ha esetenként nem nekik adok igazat egy-egy témában. Amin igazán harcolunk, az a lustaság vagy nem is tudom minek nevezzem. Létezik a mondás, hogy „a jó ötlet nem elég“, mert az csak egy ötlet, és ha az is marad, akkor vagy megcsinálja más, vagy elveszik. Az utóbbi időben elveszni látok remek ötleteket és ezt sokszor tehetetlenül nézem végig. Időnként úgy érzem magam, mint egy rádió, ami csak háttérzeneként szól, miközben tudom, a dallam benne marad a fejekben és eljön az idő, hogy dúdolni fogják. Csak az elvesztegetett időt sajnálom.

Valószínűleg éppen azért mert te pont olyan ember vagy, aki kitalálja, aztán - ahogy ezt láthatjuk - megvalósítja, megírja, megsüti, lefotózza, letekeri bringával. Ezek a minták egyszer beérnek a gyermekeinkben, nyilván nem pont kamaszkorban, de később biztosan.

Épp tegnap az autóban ülve fordult meg a fejemben, hogy nem lehetséges-e, hogy épp azért nem csinálják, mert soknak érzik, hogy soknak is érezhetik, hogy „anya a csapból is folyik“ és hol van a pont, amikor ők büszkék erre és mikortól ciki. Ez egy nagyon vékony mezsgye. Amikor Emma azt meséli, hogy számítástechnika órán rágugliztak a nevemre és hány oldal töltött be rólam, míg más anyukáknak semmi. Könnyen lehet, hogy ezt túlzásnak érzik vagy minden módon el akarják kerülni később. Az viszont tény és bízom is benne, hogy hosszú távon beépül a minta, attól hogy látnak engem felkelni, elkészülni minden egyes napon és látják, ahogyan tervek valósulnak meg a kezem alatt és igyekszem tartalommal megtölteni az időt, ami a rendelkezésemre áll. Amit mindenképpen át akarok adni nekik - és a kis táblánkra is felírtam a nappaliban – az a HIT. Hit abban, hogy bármi megvalósítható. Ezzel szeretném útjukra engedni őket, hogy ha valami örömet okoz nekik, azt vegyék komolyan és higyjenek abban, hogy munkával és alázattal elérik a céljaikat.

A Terézanyu pályázatra beküldött második nyertes írásod arról szólt, milyen gyermekként egy alkoholista apa mellett felnőni. Ez velem együtt nagyon sok sorstársadat érintette meg. Szeretném ha mesélnél erről, és az előbb elhangzottak tükrében megfogalmaznád, hogy akkor te milyen mintát hoztál?

Ezeket a mintákat csak az elmúlt években látom ennyire letisztultan. Bevallom, kicsit féltem a pályázatra beküldött írásomtól, miközben a téma éppen a bátorság volt. Valljuk be, nagyon nehéz olyan eseményekről írni, amelyeket gyerekkorunkban szégyenkezve éltünk meg, főként úgy, hogy tudod, az ebben érintettek is olvasni fogják. Azt kérdezed magadtól, vajon a saját történeted elbeszélésével, nem adod-e ki, nem bántod-e meg őket. Különös, de a szégyentől való félelem, a „mások mit gondolnak“-érzése generációról-generációra öröklődik a családunkban.

Ha az ember szégyenérzettel él, megpróbál láthatatlanná válni, de ha belegondolok, én már a legkevésbé sem vagyok láthatatlan és ez talán a családtörténetem egy másik vetülete is egyben. Ikerterhességből születtem úgy, hogy nem számítottak rám. Nagyon nem. Olyan „hoppá itt jön még egy gyerek“ voltam a családban.

Mára pedig itt állok én, felnőtt nőként. Én, akit nem vettek észre, akinek a kamaszkorát átjárta a szégyen érzése és akiben valahol tudat alatt legbelül mégis csak dolgozhatott a „tessék már engem észrevenni!“, az a valaki, akit aztán megtaláltam magamban.

Ilyen sorstörténettel a hátad mögött arra tanítod a lányaidat, hogy vállalják fel magukat, legyenek önazonosak úgy, ahogy az neked sikerült, miközben fél szemmel mégiscsak azt lesed, vajon nem vagy-e túl sok vagy nem okozol-e bennük feszültséget, amikor megjelenik egy posztod vagy fotód.

Ezért örülök annak, hogy tudok velük beszélgetni, hogy meghallanak engem, ha néha csak háttérzaj is vagyok, de tudok nekik segíteni, megérteni, feldolgozni dolgokat. Én nem kaptam meg ezeket a mankókat akkor, amikor nagy szükségem lett volna rájuk. Őszinték vagyunk egymással és azt remélem, tudok segíteni és nekik nem kell majd egy fél élet azokhoz a felismerésekhez, amelyekhez nekem ennyi idő kellett.

Attól nem tartasz, hogy adott esetben túlságosan megrágod számukra az információkat, hogy mindez átcsap valami olyan túlféltő szerepbe, ami megakadályozza őket abban, hogy majd elkövethessék a saját hibáikat?

Nem tudom helyettük megrágni, mert leráznak. Amit én adni tudok, az csak jótanács. Mindez átmegy az ő szűrőjükön és nagyon büszke vagyok arra, ahogyan ők értelmezik a szabadságukat és mind a ketten másképpen húzzák meg - akár számomra is - a saját határaikat.

A legfontosabb az, hogy mindig tudják, hogy hiszek bennük és támogatom őket.

Kisgyermekes anyából nagygyermekessé váltál, ahogy fogalmaztad, de nemrégiben volt egy másik váltásod is, amikor nyilvánosan, fotókkal dokumentálva kezdted el lenöveszteni a saját ősz hajadat, azzal, hogy te nem ősz öreganyó leszel nemsokára, hanem ízig-vérig NŐ, mégpedig „Ezüstnő“. Láttam, hogy kaptál akkor hideget-meleget. Hogyan született meg az elhatározás és mit jelent számodra az „Ezüstnőséged“?

Emma úgy fogalmazta, hogy olyan új stílusom lett, amivel azt üzenem, hogy „itt vagyok“, vagyis talán nem is annyira új ez a stílus. Mondjuk annyiban csaltam egy kicsit, hogy jól megnéztem magamnak az ikertestvéremet, így tudtam, hogy mi várható, de itt a végeredmény és én teljesen elégedett vagyok. Az elején persze örültem, hogy a munkahelyemen a szakácssapka eltakarta a lenövésemet, de voltam így randevún is és amikor megpillantottam magam a kávéfőző króm felületén majdnem elájultam, hogyan nézhetek ki ennyire elhanyagoltan. De ebben nagyon sok tudatosság volt: látni akarom magam még hosszú és fehér hajjal és ettől úgy érzem, ezt meg is fogom élni. Nincs gondom az öregedéssel, belül nem érzem magam ötvennek, kivéve amikor reggel belenézek a tükörbe, de ezen gyosan tudok segíteni. Szeretnék aktív maradni, sütni-főzni majd az unokáimnak és tovább írni a történeteket.

Az írás kapcsán talált rád nemrégiben Békéssy Olga, a Nőiváltó megálmodója, hogy publikálj ebben az országos internetes újságban. Hogyan jött ez a lehetőség?

Olgit a Terézanyu pályázat kapcsán ismertem meg, aztán a pandémia első szakaszában az ő felkérésére írtam cikket arról, ahogy nagyobbik lányom Kinga (Kunsági Kinga fotóművész) ballagását videón keresztül néztük. A Nőiváltó megszületése egy nagyon aktuális témát jár körül, bár ez nálam nem pontosan karrierváltás, mert nem a munkahelyemet váltom, sőt azt sem tudom még, hogyan fogom ezt jól csinálni, de ezek valahol belső hívások.

Amit szerettem, amit szeretek csinálni, az most az ételek és az írás kapcsán összefut és kapok egy ilyen megtisztelő felkérést, hogy rendszeresen megjelenjenek az írásaim, így én magam is váltok és változhatok. Óriási örömmel állok neki ennek a feladatnak.

Ez az új lehetőség pontosan azt példázza, amiről eddig is beszéltél, hogy az ember hisz valamiben és idővel elkezdenek kinyílni a kapuk, vagyis megteremtődik a lehetőség a továbblépésre és ehhez kellett a szívvel-lélekkel végzett munka éveken át.

Gyakran felmerül bennem a kétség, hogy vajon elég jó-e, amit alkotok, vajon nem ez volt-e az utolsó használható ötletem, de tényleg egyik kihívás jön a másik után. Sokáig tartott, amíg ki mertem jelenteni magamról, hogy kreatív vagyok és amióta ki tudtam mondani ezt, azóta kapom a pozitív visszajelzéseket. Tényleg igaz, hogy ahogy bent, úgy kint és fordítva.

Van egy másik hasonló történeted is, egy út, amely a Beethoven kockáig, majd onnan az Országtorta zsűrijébe vezetett, mesélsz nekünk erről is egy kicsit?

Már egy ideje lehetett tudni rólam, hogy a a sütés a hobbim, olyannyira, hogy több helyről is felhívták a figyelmem egy martonvásári pályázatra, amely a Beethoven kocka megalkotását tűzte ki célul. Éreztem, hogy ezt a felhívást nekem találták ki és azzal a lendülettel vágtam bele, hogy nekem ezt meg kell nyernem. Süteményt alkotni egy művészről, ezt óriási kihívásnak éreztem. Összehoztam Beethovent a csokoládéval, a klasszikussal, a kávéval, amit szeretett, a kocka formát az Óvodamúzeum ablakformáival és a zongora billentyűivel, lázasan készültem és végül nyertem. Aztán ahogy jön az egyik lehetőség, úgy vonzza magával a következőt. A pályázaton a zsűri elnökeként volt jelen Pataki János, a verseny kapcsán pedig Pataki Ádámot is megismerhettem. Ők láttak meg bennem valamit, amiért érdemesnek találtak elindulni egy új megmérettetésen. Az Országtorta választás zsűrijébe kerestek egy hobbicukrászt. Két egymás követő évben ülhettem ott a legnagyobb szaktekintélyek között és élhettem át testközelből, hogyan választódik ki a torta, amely egy éven át képviseli az országot.

A zsűritagsághoz tehát minden évben pályáznod kellett?

Igen, akárcsak a cukrászoknak. A második év egy kicsit félelmetesebb, ha jó rá ez a szó, én mindenesetre jobban izgultam. Először az esélytelenek nyugalmával indultam, másodszorra viszont már pontosan tudtam, hogyan dolgoznak a „nagyok“ és mit várnak el maguktól és a pályázóktól. A Cukrász Ipartestület oldalán remegő gyomorral olvastam a bűvös mondatot, hogy „megvédte címét és ismét zsűritagként köszöntjük“. A harmadik évben már kötelességemnek éreztem, hogy újra megpróbáljam. Óriási élmény volt olyan nagynevű emberek társaságába kerülni, akik valójában a szakma példaképei. Egyszer azt mondta egy ismerősöm, hogy én filozófikusan közelítem meg a tortákat és az ételeket. Nem tudom, hogy másokat mi vezérel, de én szeretek játszani az ízekkel és nevet adni a költeményeknek, hiszen már az elkészítésük alatt is úgy dédelgetem őket, mint a gyerekeimet.

A harmadik évben már biztos voltam benne, hogy ezt nem lehet újra megnyerni és akkor született meg a „Játszmák“. A torta a reccsenéssel, a roppanással, a keménységgel, lágysággal, a fűszerekkel mind azokat a játszmákat képviselte, amiket én meghallottam a zsűriben, a szempontokat, amelyek alapján döntöttek.

Ahogy hallgatlak, az jut eszembe, hogy mennyi díjat bezsebelt ez az egykori félszeg kislány, aki már akkor érezte, hogy van ott belül valami, ami ki akar törni. Az írói Bajnokanyu díjat nem más, mint Nagy Tímea olimpiai bajnok tőrvívó akasztotta a nyakadba. Mit jelentenek neked ezek az elismerések?

Egyetlen gondolat jut eszembe és ez a bátorság. Bátorság vagy merészség volt-e elindulni ezeken a megmérettetéseken? Magam sem tudom, de előfordult, hogy inkább merészségnek éreztem. Annyiszor kételkedtek már bennem, hogy sokszor magam is szorongani kezdtem amiatt, vajon sikerülhet-e, de nem bántam meg, hogy belevágtam. Ennélkül nem jöttek volna ezek az elismerések. Máraitól van egy kedves idézetem, amely arról szól, hogy a szerelem sem lesz a tiéd, ha nem vagy elég bátor és minden, amiről beszéltem, számomra szerelem. Lehet, hogy azok, akik olvassák majd ezt, bátornak fognak találni amiatt is, hogy egyáltalán merek mesélni neked magamról, de belül azt remélem, mások is meghallják, megértik a gondolataimat.