“Rájöttem mit érdemes megmenteni” - beszélgetés Lafferton Annamária fodrásszal

Még harminc sem volt, mikor már két fodrászszalon viselte a nevét Budapesten, a Duna mindkét partján. A frizurák megmentésének ígérete nála és jól összeszokott csapatánál nem csak egy egyszerű reklámfogás, hanem maga a valóság, ahogy ezt az elégedetten távozó, visszatérő vendégek mennyisége is mutatja. Lafferton Annamária azonban nem csak frizurákat mentett, alakított, szépített az évtizedek alatt, de ahogy az lenni szokott, a “megmentős” szlogen a saját egyéni életében is hangsúlyt nyert, mert megmentette magát is, ahogy a kollégái munkahelyét a nehéz időkben és tovább - és története szerint - mentett néha olyankor is, amikor már nem kellett volna. Beszélgetünk szépségről, egészséges öntudatról, az üzlet hétköznapjairól, vezetői minőségéről, szerelemről, álmokról és az útról, ami ide vezette.


Nagyon régóta vagy ebben a szakmában, egész nap nők között mozogsz, mi változott az elmúlt évtizedek alatt, hogyan látod a mai nőket, a saját szépségükhöz való viszonyulásukban?

Jó lenne azt mondani, hogy minden nő elégedetten és örömmel nézegeti magát a tükörben, de sajnos ez egyre kevésbé igaz. Már a kétezres évek elején sem volt jellemző, ami a régi időkben, hogy a nők minden héten fodrászhoz jártak, de akkor még nem priorizálták ennyire a magukra szánt időt. A szépségszakmák szegmensei alapvető igényeket szolgáltak ki, így a nők többsége jellemzően legalább két-három havonta eljutott fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz, ez húsz éve is így volt -függetlenül attól, hogy valaki jómódú volt-e vagy sem. Mára nagyon megváltozott minden. Kényeztetéssé, jutalommá vált egy-egy ilyen alkalom, amire “külön áldozunk”, ha megengedjük magunknak, ha időszerűvé válik, de már régen nem tartozik a mindennapjainkhoz. Másrészről úgy látom, hogy a nők most sokkal kevésbé stabilak önmagukban, nem akarják észrevenni vagy nem értékelik eléggé a saját szépségüket. Azt persze nagyon tudjuk, hogyan kellene jobban kinézni, de az internet világában a belső mérce valahol erősen eltolódott az agyonretusált, hamis szépségideálok felé, már nem tudjuk objektíven megítélni a saját külsőnket. Természetellenes módon üldözzük a fiatalság látszatát és egy gramm narancsbőr, egy apró ránc, egy ősz hajszál sem számít elfogadhatónak, ez egy nagyon rossz irány.


Ha a saját női korszakaidra gondolsz, hogy kezdődött, milyen kislány voltál, milyen környezetbe születtél?


Szerető közegbe születtem két lánytestvéremmel együtt, a szüleink egyszerű, dolgos emberek, de mint akkor sokan, ők is túl korán, éretlen fejjel alapítottak nagycsaládot és ez mindent megnehezített. Amikor összeköltöztek, gyakorlatilag két bőröndnyi ruha volt az összes vagyonuk, de ennél sokkal nagyobb terheket is cipeltek. Mindkét szülõm hozott magával nagyon nehezen feldolgozható traumákat gyermek- és fiatalkorából. Sok volt a veszteségük, amit akaratlanul is átadtak nekünk. Mielõtt megszülettünk mi hárman, több babát is elveszítettek. Rólam úgy hitték fiú leszek, hát megkapták, mert égetnivalóan rossz kölyök voltam. Állandóan verekedtem, lázadtam, minden rosszban benne voltam. Anyu persze ma már úgy meséli, hogy “eleven” gyerek voltam, de talán kifejezőbb, ha úgy fogalmazok, minden ősz hajszálára akad egy hozzám kapcsolódó történet. Külsőre angyali kislánynak tűntem, de belül olyan makacs és engedetlen voltam, hogy nem nagyon tudtak mit kezdeni velem. A húgom és a nővérem közt így lettem én a kakukktojás; amíg ők hercegnőset játszottak, fogtam a szerszámaimat és szó szerint aprítottam a babákat. Elég korán kitaláltam, hogy vagy katona leszek, vagy asztalos, vagy fodrász, csak ez a három verzió jöhetett szóba.


Végül az egyik legnőiesebb szakmában maradtál, de itt is vezetőként dolgozol, még mindig ilyen makrancos és öntörvényű vagy?

Öntörvényű igen, de már sokat szelídültem. Eljött a pont, amikor felül kellett bírálnom a saját működéseimet, akkor kezdtem foglalkozni önismerettel, hogy úrrá tudjak lenni valahogy a tudattalanul is frusztrált lelkemen, ez nagyban hozzátett ahhoz is, hogy jó vezetővé váljak. A gondolkodásom ma is jellemzően tárgyilagos, gyakorlatias, ez a női logikával párosítva nagyon ideális és hatékony tud lenni. Képes vagyok intuitív módon gyors döntéseket hozni, nem esem pánikba, ha baj vagy vészhelyzet van, márpedig ezekből rendesen kijutott az utóbbi időkben. Mindig próbálok, jó előre gondolkodni, B és C tervet is készítek, ha kell. Nagy felelősség van rajtam, hiszen több, mint tíz embernek teremtek munkahelyet és rajtam áll, hogy mind érzelmileg, mind anyagilag milyen körülményeket biztosítok a számukra. Ahogy mondtad, nagyon szimbolikus a nevemhez fűzött szlogen is, mert nem csak a “frizurák megmentője” vagyok, de túl sokszor akartam másokat is megmenti, többet vettem magamra, mint ami egészséges lenne. Mindezt szeretetből, aggódásból, túlzott kötelességtudatból, hogy ne essen bántódásuk, de rá kellett jönnöm, hogy senkit nem lehet és nem is kell megmenteni önmagától, ahogy engem sem. Fel kellett ismernem, hol húzzam meg a határokat, hogy nem minden az én felelősségem, mert ez a kontroll mánia is a biztonsági játék része volt, hogy nagyon nehezen adok ki bármit is a kezeim közül.


Az is a saját döntésed volt, hogy elfelejted a másik két szakmát, vagy lebeszéltek róla?


Az asztalos szakma és a katonai pálya lassan elhalványult a tudatomban, mert a szomszédunkban volt egy fodrászat, ahol már tizenéves koromtól lehetőségem nyílt rá, hogy egy fodrászlány mellett dolgozzak, ott nagyon sokat tanultam, nem csak szakmailag, de arról is, milyen sokfélék vagyunk. Mostam a hajakat, segédkeztem ahol tudtam és kaptam a kis borravalókat. Az ottani lányok akkor huszonévesek lehettek és valószínűleg éppen olyan kevéssé felcicomázva jártak dolgozni, mint most én, mégis gyönyörűnek láttam őket, az üzletet pedig egyenesen csillogónak. Vonzott ez a világ, nagyon tetszett a hely milliője, hanyagoltam is az iskolát emiatt, pedig jó tanuló voltam, csak rosszul viseltem a kényszert és a kötelező feladatokat. Elég hamar megfogalmaztam, hogy ha egyszer fodrász lesz belőlem, nekem ugyan nem lesz főnököm. Ennek megfelelően később összesen két évet dolgoztam alkalmazottként - kiemelném, hogy csapnivaló alkalmazottként, a mostani fejemmel biztos, hogy két héten belül elküldeném magam. Nem vagyok irányítható, de nem bánom, mert már tudom ennek a jó oldalát is kamatoztatni.


Korán vonzani kezdett az esztétikum és ezzel együtt ez a szakma, a saját szépséged is ennyire foglalkoztatott?


Egy kicsit sem, ráadásul tizenhárom évesen, az egyik legérzékenyebb korban, fogszabályzót kaptam, épp mikor nőiesedni kezdtem. A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, kemény csúfolódások céltáblájává váltam, így akkoriban bezártam egy időre. Fél szemmel persze már észrevettem, hogy a fiúk nem csak havernak valók és van, akinek szebb a mosolya a többinél, de az első nagy szerelem csak középiskolás koromban érkezett meg. A fiú magas volt és jóképű, úgyhogy gyorsan megtanultam tűsarkúban tipegni, arra az időre datálódik a nőiségem új korszaka is. Elkezdtem csinosabban öltözködni, sminkelni, akkor kezdtem először megérezni, hogy nőnek lenni jó.


A testvéreiddel vagy később a munkád során a kollégákkal, a vendégekkel előfordult rivalizálás vagy érzel ilyet mások részéről?

Soha nem tudtam ilyen módon hasonlítgatni magam másokhoz és a testvéreimmel sem volt jellemző, mert bár sokat veszekedtünk gyerekként, de a bajban mindig összezártunk és megvédtük egymást. Felnőttként aztán még szorosabbá vált a kapcsolatunk. Ha úgy érzem, valaki versengeni akar, azonnal visszalépek kettőt, egyszerűen nem engedem be. Nem azért, mert kikérem magamnak, hanem mert azt vallom, hogy tartsuk tiszteletben egymás adottságait, igényeit. Nem is tudnék jó fodrász lenni, ha lenne bennem egy csepp rivalizálás, hiszen tudnom kell őszintén örülni annak, hogy másnak másképp lehet jó. Biztosan te is látod fotósként, sokan mennyire nincsenek tisztában a saját adottságaikkal, pedig mindenkiben ott van a szépség és ezáltal mindenki pontosan úgy van rendben, ahogy van.


Az állandó oktalan elégedetlenséget én is gyakran tapasztalom, mindig azt mondom, legfőbb ideje észrevenni, milyen valóságos a saját magunkhoz mért, jelenlegi szépségünk.


Ezt nyugodtan előadhatod úgy, mintha én mondtam volna:)), erről eszembe jut, hogy legtöbben azt hiszik, a fodrászok nem szeretik, ha a kliens képet hoz magával, pedig ezzel nincs probléma, hiszen mindenki másképp értelmezi a színeket, formákat. A hozott kép leegyszerűsíti a kommunikációt. Nehézség akkor adódik, ha a fotón szereplő hajkorona minõsége és mennyisége köszönőviszonyban sincs a “hozott anyaggal”. Egy új frizura tényleg képes fiatalosabb külsőt kölcsönözni, de öregíteni is - ahogy játszunk a színekkel, a formákkal, viszont látni kell, hol tartunk; ha érettebb a bőrünk vagy használódik a hajunk, akár a hormonváltozások miatt, ezt sajnos sokan nehezen fogadják el. A haj tűrőképessége is véges, nálam elsődleges szempont, hogy az állapota ne romoljon, óvjuk meg, akármit is szeretne a vendég, ehhez tartom magam. Az egészséges hajnál nincs szebb, minden változtatás csak ezután következhet.


Gyakran előfordul, hogy valaki teljes “átalakítást” kér tőled?


Amikor bejön egy vendég és drasztikus változást akar, értsd úgy, hogy más emberként akar távozni, akkor ott nem a frizurával van a gond. Ilyenkor időt és energiát kell rászánni, hogy kiderítsd, hogy annak a számodra vadidegen embernek valóban szüksége van-e erre. A legritkább esetben kér valaki ilyet, ha rendezett a lelkiállapota. Nyilvánvaló, hogy egy teljesen új fazontól nem fog megváltozni a környezete, az átalakulás varázsa két héten belül elmúlik, ezért előre látható, hogy kockázatos a vállalkozás mert megbánhatja, hogy megszabadult a haj hosszától vagy színétől, esetleg mindkettőtől. Fodrászként ilyenkor átmész pszichológusba, mert ki kell bogoznod, hogy ez egy megfontolt döntés-e a vendég részéről azért, mert harminc éve ilyen a haja, unja és régóta gondolkozik a változáson, vagy (ahogy én nevezem): hirtelen felindulásból elkövetett hajgyilkosságot készül elkövetni.


Ha te most bejönnél hozzám, hogy fekete tüsi hajat akarsz, azt mondanám, hogy menj szépen haza és beszélgess el a férjeddel, mert akkor nem a hajaddal van a gond.


Vannak persze szalonok, ahol mindent úgy csinálnak, ahogy a vendég kéri. Őket hívom “megélhetési fodrászoknak”, akik csak annyit látnak, hogy az adott munkáért mennyi pénzt szedhetnek be, de arra már nem gondolnak, hogy a kliens nem fog többet visszajönni. Az ilyen “fodrászok” nem akarnak fejlődni, csak állnak egy helyben, arccal a gázsi felé.


A vendégek egyébként általában nem tudják megfogalmazni, hogy mire van szükségük, sokszor még azt sem, hogy a haj színével vagy a hosszával van-e gondjuk: legyen egy kicsit ilyenebb, olyanabb - hogy ez mit is jelent, azt nekünk kell megfejteni. Nem értenek hozzá, ahogy én sem értek a fotózáshoz vagy a vízvezeték szereléshez (na jó, ahhoz egy kicsit). Egy jó fodrász kellő tapasztalattal és szépérzékkel képes dekódolni, hogy mit is akar a vendég. Jó példa erre, ha valaki azt mondja, “lépcsős hajvágást” szeretne…na olyat SENKI nem akarna! Átmenetre gondolnak és az egészen mást jelent.


Te mikor láttad meg a saját szépségedet?


A nőiségem elfogadásában szerencsés voltam, mert huszonéves koromra valahogy megérkeztem

és ott már kialakult bennem egy egészséges önbizalom. Lelkileg viszont nagyon nem voltam rendben, például beteges féltékenység gyötört, be kellett látnom, hogy változnom kell, ha normális életet akarok élni. Pszichológushoz kezdtem járni, próbáltam felgöngyölíteni a blokkokat, amitől új irányt vett az életem. Teljes szemléletváltásra és a múltbeli és örökölt traumák feldolgozására volt szükség, hogy tovább tudjak lépni. Azóta már sok vendégemet és kollégámat is rávettem, forduljon szakemberhez, örülök, hogy időben felismertem, hogy baj van velem, mert nagyon sokat segített a terápiás munka. Megtanultam, hogy nem szégyen segítséget kérni. A legjobb döntésem volt, hogy elindultam ezen az önismereti úton és nem féltem szembenézni magammal és a gyenge pontjaimmal.


Mi volt a legfontosabb hozadéka az önmunkának?


…hogy értékes vagyok. Szerethető vagyok. Ez volt a legfontosabb.

Négy évet jártam szakemberhez és nagyon sokminden átalakult bennem, most újra járok, de már csak az aktuális témákon dolgozunk. Nagyon élvezem ezt a munkát, mert ez egy olyan befektetés, ami kizárólag értem van. Az is nagyon jellemző rám, hogy ugyanazt a pszichológust választottam, mint régen. Ilyen vagyok, ha valami bevált, akkor azon nem óhajtok változtatni, lehetőség szerint soha.


A személyes problémákat soha nem viszem be a munkahelyre. Régebben erősen ingadozott a hangulatom, gyakran voltam kiszámíthatatlan, ma már két üzlet vezetőjeként tudom mennyire fontos az én stabilitásom. Az önismeret, a tapasztalás, a tudatosság sorsdöntő változásokat idézett elő, mára egy sokkal minőségibb életet és kapcsolatrendszert építettem fel.




Nagyon fiatalon kerültél vezető pozícióba, az üzletek a saját neved alatt futnak, miközben a Lafferton Annamária márkanévvé is vált a hajápolási termékekkel és a “frizurák megmentőjeként”. Most, ennyi befeketett munka után, hogy látod, vezetőként melyek a legfőbb erősségeid?


Hamar egyértelmű volt, hogy önállóvá akarok válni, de ennél sokkal kisebbet álmodtam. Azt terveztem, hogy egyszer lesz egy húsz négyzetméteres kis üzletem, ahonnan elégedetten távoznak majd a vendégek. Rengeteg energia és szerencse játszott közre abban, hogy ez másképp alakult. Az akkori üzlettársammal közösen végzett munkának is köszönhető, hogy 2008-tól kezdve nagyon gyorsan fejlődni kezdtünk. Alig néhány év leforgása alatt megnyitottuk a budai és a pesti szalont is, tíz fodrásszal és a többi munkatárssal.


Azt hiszem elsősorban az tesz jó vezetővé, hogy a kollégáim számára - mert sosem használom az “alkalmazott” szót, hiszen nap mint nap csapatként dolgozunk - nagyon tiszták és transzparensek a szabályaim. Ez az egyik leglényegesebb pont, hogy mindig következetes maradok, abban is ahogy a közös érdekeinket képviselem. Nem titok, hogy 2019-20 fordulóján komoly üzleti váltás történt, azóta egyedül vezetem a két szalont és egy sokkal erősebb és főleg, kolléga-központúbb üzletfilozófiát tudtam kialakítani. A váltást követte a covid időszaka, majd a jelenlegi infláció, ami nagyon komoly kihívások elé állított, ezért is beszéltem nyíltan arról, ami a háttérben zajlik. A munkatársaim számára is átláthatóvá tettem, milyen gondokkal kell szembenéznem vezetőként, hogy közösen találjuk meg a megoldásokat. Egészen más úgy bemenni egy munkahelyre, ha tiszta helyzeteket teremtesz, mert így mindenki a magáénak érezheti az üzletet.


Jól tudjuk, hogy a pandémia nagyon megviselte a szakmát, eleinte be kellett zárnunk, aztán sokáig nem mertek jönni a vendégek. Engem végig az vezérelt, hogy mindenki megélhetése biztosítva legyen és ne veszítsük el a lelkesedést, sokat elmond, hogy végül mindenki megmaradt. Vezetőként a mindennapokban egyfajta mediátori szerepet is fel kell vállalni, hogy adott esetben ne gyerekes duzzogással vagy félrenézéssel nyomjuk el a belső feszültségeket, hanem tegyük ki az asztalra, beszéljünk róla, valóban oldódjon fel a csomó és ne eszkalálódjon egy folyamatos feszültség, mert azt nem engedhetjük meg magunknak. Hozzánk kikapcsolódni és feltöltődni jön a vendég, aki azonnal megérzi, ha rossz a hangulat. Érdekesség és “női dolog”, de az is sokat elárul, hogy mindkét üzlet menzesze az enyémhez igazodik, a női ciklusainkban is szinkronban vagyunk.


A munkahelyen kívül is kapcsolatban vagytok egymással?


Előfordul igen, de sok csapatépítő együttlétet tartunk, ha valakitől el kell válnunk, azt búcsúbulival és nem rossz érzésekkel engedjük útjára. De nem csak csoportosan, hanem egyénileg is sokat beszélgetek a kollégáimmal, baráti kapcsolatok is kialakultak.


Nemrégiben döbbentem rá, mennyire imádok munkahelyet teremteni. Ez engem nagyon megmozgat és az elmúlt két évben, mindez még inkább felerősödött. A többiek így nem gyomorgörccsel járnak be dolgozni, nem félnek például szabadságot kérni, vagy előállni a problémáikkal, javaslataikkal. Az a légkör, ami mostanra kialakult, a vendégeink számára is érezhető, úgy érzem, lassan beért minden, amiért eddig dolgoztam.


Képzeld, tudom mikor volt az esküvőd, mert én fotóztam:), beszéljünk egy kicsit a szerelemről is, továbbra is a saját személyiséged és nőiséged alakulása kapcsán.

Huszonnégy évesen ismertem meg a férjemet, kilenc éve vagyunk együtt, nem csak házastársi szövetségben, de barátként is. Nem ilyen férfi volt a zsánerem, és neki sem én, eleinte nem is voltunk szimpatikusak egymásnak. Aztán lassan beszélgetni kezdtünk, majd jött az első randi és onnan már felgyorsultak az események. Persze évek kellettek ahhoz, hogy összecsiszolódjunk, mert két dudás voltunk egy csárdában, de még mindig tart a szerelem.


Szeretem a humorát és azt is, ahogy kötődünk egymáshoz, hogy szavak nélkül megértjük egymást. A nőiség témájánál maradva pedig fontos része a kapcsolatunknak, hogy még mindig akarok és tudok tetszeni neki, ő pedig az a fajta, aki minden módon ki tudja mutatni a vonzalmát. Mellette tovább tudott fejlődni az önbizalmam, ennek minden kapcsolatban így kellene működnie. S hogy mit tudok nyújtani neki? Azt hiszem leginkább érzelmi stabilitást, nyugalmat, kiszámíthatóságot és kellő szabadságot, - ezen dolgoztam talán a legtöbbet, hogy teret tudjak adni másoknak és főleg, ne függjek senkitől.


A jövőben hogyan látod magad?


Ideális esetben, a lakásunk egyik zugában álló térkép nagyon színes lesz (itt le tudod kapargatni a helyeket, ahol jártál a világon)! Nagyon szeretnék még sokat utazni. Egy új üzleti terv is készülődik a háttérben, most ezen dolgozom és kellő türelmetlenséggel várom az indítását.


Anyaként viszont még nem látom magam, pedig úgy érzem jó (vagy ahogy mondják: elég jó) édesanya tudnék lenni. Biztos ennek is eljön az ideje, de most a gondoskodás sokféle módon jelen van az életemben, ezért nincs hiányérzetem.

Ahogy olvasom Orvos-Tóth Noémi: Örökölt Sors című könyvét, megint más szemmel látom a saját szerepemet a családban. Középső gyerekként valahogy mindig én voltam legérzékenyebb, a testvéreim könnyebben átléptek a múlt árnyain. Én örököltem az összes családi betegséget, hajlamot, de hármunk közül mégis - vagy épp emiatt - én lettem a legharcosabb. Vannak, akik beleroppannak a nehézségekbe, míg mások erőt kovácsolnak belőlük. Úgy érzem, van miből építkeznem, mert volt alkalmam megismerni az életem legrosszabb verzióját is. Képes vagyok nyomás alatt teljesíteni és az üzleti váltás óta azzal is megleptem magam, hogy nagyon gyorsan tanulok olyan dolgokat is, amelyek addig sosem foglalkoztattak. Azt mondják az okos ember más kárán tanul, de ilyen szempontból nincsenek okos emberek. Ki kellett lépnem azokból a keretekből, amelyeket kényelmesnek hittem és lám, kiderült, hogy egyedül is mindent meg tudok oldani. Ez alapjaiban változtatott meg, mert szereztem magamnak egy olyan tapasztalást, új hitrendszert, hogy bármire képes vagyok.


Ez azt is jelenti, hogy semmit nem csinálnál másképp?


Be kellett járnom ezt az utat és ha visszatekintek a korábbi évekre, akkor most vagyok a legjobban. Jelenleg egyébként egy izgalmas pontján tartok az életemnek, nagy változások előtt állok, fejlesztek, tervezek, magam is alakulok és ez tetszik. Egyre több összefüggést fedezek fel; ezáltal egy nap, már nem csupán egy nap, hanem hosszú évek tapasztalatának az összessége. Másképp nézek az emberekre, alaposabb, megfontoltabb lettem. Tudok úgy figyelni, hogy semmi nem viszi el a fókuszt, a jó és a rossz dolgok most nem gyengítik vagy erősítik egymást, hanem kerekké teszik a világomat. Jó helyen vagyok!


A változásokat úgy is értem, hogy türelmetlenül várom, mi fog kisülni, milyen következő lépést ad majd ki a játék. Nem számít már, hogy mi lesz az új irány, csak igaz legyen. Néha még zavarnak az általam nem befolyásolható tényezők, de felismertem, hogy mi az, ami már nem rajtam múlik és ez most az életem minden területére igaz. A változást egyébként mindig jónak tartom, bár sokan félnek tőle, szerintem az állandóság sokkal ijesztőbb.


Mit tartasz a legjobb dolognak a szakmádban?


Azt hiszem én nem csupán hajat vágni és festeni akarok, hanem önbizalmat adni és ezért is tartom ezt az egyik legszebb szakmának a világon: mert tényleg boldoggá tehetsz másokat. Javíthatsz a közérzetükön! Ezek nem csak frizurák, hanem eszközök az önkifejezésre és arra, hogy amikor felkelsz reggel, önazonos lehess, megrázd otthon a frissen mosott hajadat és azt mondhasd: tökéletes a színe, a fazonja, jól érzem magam! Még akkor is ha más nem látja tökéletesnek, de ha így érzed, ezt a vonzalmat, büszkeséget sugárzod a környezeted felé. Persze, az ellentéte is igaz, mert lehet bármilyen a hajkoronád, ha a lelked nincs rendben, mi valahol mégis érzéseket árulunk: mint a magabiztosság érzését!



A mai napig imádom nézni, ahogy dolgoznak a fodrászok, szeretem a szalonok hangulatát, és ennek belülről is megvan a varázsa: mert ott van az átalakulás, a megújulás, a tisztaság! Sokan mondják, hogy úgy dolgozunk, mint egy művész, mert valami szépet hozunk létre - mi ezt nem így éljük meg, inkább úgy fogalmaznék: festünk és “faragunk”. Nagyon izgatottá tudok válni, amikor alapos megfontolás és kellő kommunikáció után egy teljesen más karakter, külsőre egy új ember születik meg a kezeim között. Sokszor el is felejtek “előtte-fotót” készíteni, mert olyan élvezettel várom én is a végeredményt. Egészen nüansznyi dolgokkal is nagy változásokat lehet elérni és ez a belsőre is kihat.


Ez az, amibe már gyerekkoromban is beleszerettem és a varázs nem múlt el!






Fotók: Kenéz Kíra 😁



722 views0 comments