Példaképek előttünk és bennünk - beszélgetés Puskás Kata Szidóniával Bodor Tiborról

és az “örömteli élet művészetéről”, ha nem is (csak) Szvámi Rama könyve, mint inkább sokezer más könyv kapcsán

A saját otthonában fogad ezen a téli vasárnapon, engem, mint kíváncsi idegent, a legnagyobb szeretettel, szinte ismerősként, kedvesen. Pedig én tudok többet róla, a kérdező. Tudom, hogy Bodor Tibor unokája, a róla elnevezett egyesület önkéntes elnöke, igazi nagybetűs NŐ, aki külső szemmel nézve (is) erős, fáradhatatlan. Szombaton még felolvasó találkozót vezényel, másnap vendégül lát és magam sem tudom mi történt, de az interjú után még három órát nála maradtam, pedig nem akartam zavarni őt egyetlen (fél) szabadnapján. Mégis így alakult és ha nem is válhattunk barátokká ennyi idő alatt, délutánra mégis a barátság érzésével távozom, ajándékokkal, kövirózsával, kölcsön könyvvel, Bodor Tibor fotójával díszített könyvjelzővel a hónom alatt és olyan élménnyel, ami napokig kitart, feltölt. Legalább négy beszélgetést tudnék írni róla, de maradok a bevezető témánál, a nagypapánál olyan titkos családi anekdoták által, melyeket csak ő ismerhet.

Láttam egy videófelvételt, egy részletet, amelyben a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének 100 éves évfordulóján 2018-ban az Olvasás Világnapja alkalmából a Bodor Tibor Kulturális Egyesülettel ünneplitek a “100 hangos és Braille-könyv” átadását. Mácsai Pál és Hirtling István színművészek emlékeznek a nagypapádra, ott hangzott el a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy Bodor Tibor több mint kilencezer órát olvasott fel hangoskönyvtárnak, közben színészként, sőt a színpadi szerepei mellett is számtalan felkérésnek tett eleget, mindemellett szerető férjként, apaként, nagy- és dédnagypapaként is helytállt, mégis olyan ember benyomását keltette, mint akinek “mindig van ideje”. Mielőtt róla beszélünk, meg kell kérdeznem, hogy Te is ilyen vagy-e, mert nem látszik rajtad, hogy most például a hét napból a hetediken is “dolgozol”?

Én rendelkezem a saját időmről, a fiam már huszonöt éves, most ide tudtam bezsúfolni a tegnapi önkéntes találkozót és a mai beszélgetést, de persze mindig vannak könnyebb és nehezebb időszakok. Marketing és kommunikációs szakember és jógaoktató is vagyok, az egyesületi tennivalóim miatt néha a munkahelyemen veszek ki szabadnapot, vagy este is dolgozom, ha nem érek a dolgok végére. Sok energiát elvesz az önkéntesek koordinálása, az egyesületet működtetni kell.

A hangoskönyvtár önkéntes felolvasóival, az ötletgazda Helle Maximilian szárnyai alatt néhány év alatt többszáz könyv felolvasásán és utómunkálatain vagytok túl. Úgy tudom az egész egy Facebook felhívással kezdődött, amire te azonnal jelentkeztél.

Érdekes fintora a sorsnak, hogy 2017 augusztusában, amikor az én nagymamám, Bodor Tiborné kórházba került, épp másnap küldte át a barátnőm a Facebook felhívást, hogy a vakok önkéntes felolvasókat keresnek a hangoskönyvtárba. Persze tudtam én, hogy a nagypapám sokat felolvasott életében, meg annyit, hogy amikor Apóka meghalt - így hívtuk őt a családban - akkor az utána következő évben lett volna nyolcvan éves, és a látássérültek emlékműsort rendeztek a tiszteletére a Hermina úton. A részletekre már nem emlékeztem, mert engem nagyon megviselt a halála. Tekintve, hogy édesapám hét és fél éves koromban meghalt, valójában nekem Apóka volt a Férfi az életemben. A felhívás láttán tehát azonnal éreztem, hogy ott a helyem a felolvasók közt. Amikor először írtam Maxinak, már akkor éreztem, hogy micsoda tisztelet övezi a nagypapámat a vakok körében. Maxi egy nagyon kedves levelet írt, ahol jelezte, hogy az önkéntesek egyre növekvő száma miatt nem csak a felolvasói, de a szakmai segítségnek is nagyon örülnének. A mai napig megvan a levélváltásunk. Arra, hogy Bodor Tibor unokája vagyok, ennyit írt: “ez mindenképpen tiszteletet parancsoló háttér a projektünk számára, hálásan köszönöm a jelenlétét, az övét is, odafentről biztosan nagyon büszke lenne ránk.” Tulajdonképpen így indult ez az egész és ahogy látod, már az első levélben benne volt, hogy nagy szükség lenne segítségre, pedig ő akkor még nem is tudta, hogy kommunikációs szakember vagyok. Embereket vezetni, projekteket levezényelni, ehhez kellettem én, hogy összefogjam az egészet.

Hogyan tudjátok biztosítani az egyesület működését?

Az elején nagyon szerencsések voltunk, mert azzal, hogy kitaláltuk a Vaksötét koncertet - ami a világon egyedülálló a maga nemében - azzal gyakorlatilag meg tudtuk teremteni a hátteret, de jött a pandémia és anyagi problémáink lettek. Egyértelmű hogy a cégek ilyen időkben még annyira sem tudják támogatni a jótékonysági ügyeket, mint korábban. A fennmaradásunk került veszélybe. Hál istennek, most sikerült az egy százalék jövő évtől, de ettől is csak maximum a 2023-as év lesz könnyebb. A szövetség is segít ahol tud, állami pályázatok és támogatók felkutatásában és persze bízom benne, hogy meg tudjuk tartani a koncerteket. A következő rendezvényünk január 27-én Tóth Vera koncertje lesz, amire nagy szeretettel várunk minden érdeklődőt!

Közben továbbra is felolvasok, most például Náray Tamás Zarah trilógiája után ismét egy kortárs és barát, Alexander B. Hackman: Az utolsó 27 című könyvét, ami megint egy trilógia első kötete. Épp a minap találkoztam egy nagyon kedves barátommal, aki elképedt, hogyan tudtam egy hétvége alatt 300 oldalt felolvasni, mondván, hogy ő magában nem olvas el ennyit. Ezt a könyvet például szeptemberben kezdtem el és csak reménykedem, hogy a két ünnep között be tudom fejezni. Ez attól is függ, hogyan alakulnak a dolgok a Vaksötét koncertekkel, ahol sokszor Maxi kísér zongorán neves művészeket és az előadás - ahogy a neve is mutatja - sötétben zajlik.

Egy ilyen koncert teljesen más élményt nyújt, Maxi elképesztően tehetséges zenész és hihetetlen, hogy huszonévesen, láttássérülten mennyi mindent csinál, alkot, dolgozik.

A nagymamád mit szólt ehhez a közös küldetéshez, hogy Bodor Tibor nevét viselő egyesület jön létre a hangoskönyvtár számára?

A kórházban mindig kérdezgette, hogy “mi újság Apóka Klubjában?” - mert nem tudta megjegyezni az egyesület nevét, úgyhogy ez neki élete végéig Apóka Klubja maradt - ezért is nagy álmom, hogy egyszer ilyen névvel nyíljon irodalmi kávéház. A nagyanyám halála után pár héttel kapta meg a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének hangoskönyvtára Bodor Tibor nevét, a tervről tudott, de a névadót sajnos már nem érhette meg.

Visszatérve tehát elkezdtük jogilag megalapítani az egyesületet, amit be is jegyeztettünk és elkezdtük a munkát, ami azóta is tart. Akkor volt az, hogy úgy éreztem, hogy ha már én vagyok a vezetője ennek az egésznek, akkor az első könyvet nekem kell felolvasnom. Egy hétvége alatt felolvastam egy kedves barátom, Felhőhegyi Balázs: A szfinx hét kapuja című regényét, amit szívből ajánlok. Balázs nekem gimnáziumi osztálytársam is volt, de az írása miatt sem véletlen, hogy az ő könyvét választottam. Az első kilenc hónapban aztán meg is csináltunk 150 könyvet, ennek kapcsán volt a megemlékezés Hirtling István és Mácsai Pál részvételével.

Nagyapám “hadifogoly emlékeim” című kopott kis könyvecskéjéből olvastak fel akkor leveleket, erre a kis könyvre véletlenül találtam rá. Csodálatos kézírással lejegyzett levelek és történetek regélnek arról, hogy volt egy ember akit 1945-ben elvittek, aki távol a családjától, azt sem tudta, hogy megvárja-e a felesége és a lánya, három év maláriával valahol Oroszországban és ő ebben a helyzetben színházat szervezett a táborban, így próbált meg másoknak örömet szerezni. November hetedikén tért haza, ezt a dátumot minden évben megünnepelte a család.

Pont ezen a megemlékezésen hangzott el, hogy a pályatársai számára úgy tűnt, Bodor Tibornak mindig van ideje. Ez valószínűleg egyfajta erőteljes jelenlétet jelenthetett mindabban, ami csinált, hogyan emlékszel vissza erre, a mindennapokra, a nagyszüleid házasságára?

Nem egy szokványos házasság volt az övék abból a szempontból, hogy nagyapám ragaszkodott hozzá, hogy nagyanyám háztartásbeli maradjon. Épp a közösségi médiának köszönhetően váltottunk pár levelet egy egykori szomszéddal, aki azt mesélte, hogy számára az én nagyanyám volt az igazi Nő. Bennem ez addig nem is tudatosult, de például ma is ahogy sminkeltem magam, eszembe jutott, ahogy ott ült nálunk a fotelban és kipúderezte az orrát vagy ahogy indulás előtt kirúzsozta a száját. Azt is mesélték, hogy nagymamámhoz - aki nekik Zsóka néni volt - nem lehetett például csak úgy, tréningnadrágban lemenni. Ő 94 évesen is felvette a kis ruháját, vagy a szép pulóverét és ugyanúgy előkerült a bross, sőt sokszor otthonra is nyakláncot akasztott a nyakába és kicsípte magát, mintha csak vendéget várna. A halála előtt, amikor kórházba került pár hónapra, meglátogattuk Maxival, aki nagyon szerette volna megismerni őt. Felmerült előtte, hogy ilyen állapotban bemenjünk-e hozzá egyáltalán, ezért megkérdeztem nagyanyámat, aki annyit mondott, hogy “aki a nagyapád emlékéért dolgozik, azt nekem kötelességem fogadni”, ilyen mélyen ápolta a férje emlékét, még tizenhét évvel a halála után is.

Nagyon szerették egymást a nagyszüleim, szép házasságuk volt, segítették egymást, kitartottak egymás mellett és a köztük lévő szeretet és tisztelet az utolsó percig megmaradt. 56 évet éltek együtt.

Nagyapám abban is különleges társa volt, hogy nagyon sokmindent bevállalt a háztartásban is. Hajnalonként járt a nagy vásárcsarnokba vásárolni, ő mosogatott el az ebédek után, ha épp otthon volt és ő pucolta a cipőket is. Hajnali fél öt körül kelt fel, dolgozgatott az íróasztalánál, bevásárolt és mint tudjuk hatra már sokszor a hangstúdióba indult a vakokhoz. A naptárában fel is vannak jegyezve az időpontok, például, hogy ő még 98-ban is hajnalonként felolvasott. Onnan sietett a próbákra vagy a szinkronba vagy a rádióba. Végig nagyon aktív volt, ha hívták, akkor ment. Ráadásul - amiről ugyancsak sokszor szoktam mesélni, többek között a Bolgár Nagykövetségre vagy a mentősökhöz is számtalanszor járt szavalni, nagyon szerették őt, ezt mi a mai napig érezzük. Vikidál mondta a századik évfordulós ünneplés előtt, hogy nagyapámhoz órát lehetett igazítani, előadás előtt egy órával ő már ott ült a színházi büfében kisminkelve, készen. Másoktól is elvárta a pontosságot, ebből a családban akadtak is konfliktusok. Emellett bélyegeket gyűjtött, de azt is legnagyobb alapossággal volt képes rendezgetni, sőt a fél színháznak ő vette a bélyeget és a családtagoknak is állított össze albumokat. Születésüktől gyűjtötte az unokáknak az összes megjelent magyar bélyeget. Erre is honnan volt ideje? Fogalmam sincs.

Van egy másik kedves történet annak kapcsán, hogy amíg Apóka falta a könyveket és nyolcezer darabos könyv hagyatéka volt, addig a nagyanyám rendszerint csak Júliákat olvasott. Egyszer nagyapám megelégelte és elolvasott ő is egyet, hogy megnézze mivel szórakoztatja magát a felesége. Másnap egy kis cetlire azt írta “Szuszikám, csókolom a merevedező mellbimbódat”, óriási humora volt.

A TEDx előadásod a példaképről szólt, így emlékeztél meg róla. Milyen érzés volt úgy állni ott, hogy mögötted egy hatalmas kivetítőn szeretett nagyapád, Bodor Tibor portréja, ráadásul éppen olyan szögben fotózva, mintha föléd hajolna, rád vigyázna, miközben a színpad alatt, a közönség első soraiban az épphogy felnőtté érett fiad néz fel rád?

Az egyik felvételen látszik, hogy amikor azt mondom, “nem is olyan könnyű példaképnek lenni”, kinézek a fiamra. Nekem ez legalább ugyanolyan erősen megmarad az emlékezetemben, mint amikor a világra jött. Ránéztem a kölyökre, aki tehetséges, mint a nap és úgy éreztem, hogy itt most összeért minden, hihetetlen pillanat volt. Egy barátom mondta, amikor nemrégiben az egyesület kapcsán beszélgettünk, hogy nagyon jó volt az előadásom, de túl szentimentálisra sikerült és az embereknek nincs szükségük erre. Én mégis hiszek abban, hogy így tudjuk megérinteni, elgondolkoztatni egymást, arról, hogy mit tudunk továbbadni, adni egymásnak és hogy igenis kellenek a példaképek a mai fiataloknak is. Számomra erről szól ez a beszéd.

Egyetlen dolgot sajnáltam, hogy annak ellenére hogy tizenhét éve jógázom, az előadás előtti percekben nem tudtam lenyugtatni az elmémet, hiába próbáltam a légzésre koncentrálni, hiába mantráztam, meditáltam, ültem a színpad szélén, de nem sikerült, izgultam.

Talán, mert megszoktad, hogy mindig másokért beszélsz, tárgyalsz, intézkedsz és ez most személyes “ügy” volt, a saját élettörténeted kapcsán emlékeztél meg Bodor Tiborról, a példaképről. Bárhová mész, mindig csak a jót meséled róla és mások így emlékeznek rá, ugyanakkor Popper Péter fogalmazta meg, hogy halálunk után sokszor épp a legidegesítőbb tulajdonságaink felemlegetése tesz minket szerethetővé. Miben rejlett a nagypapád esendősége?

Érdekes, mert tényleg csak a humora, a szeretete, a kedves szigora és a fegyelmezettsége van előttem, ahogy rá gondolok. Ő minden tekintetben a családjának és a művészetének élt. Ha visszagondolok, persze megvoltak a maga rigolyái, hirtelen haragú volt.

Egyszer a Duna-parton az öcsémmel a vizet bámultuk, amikor elvitte a víz az öcsém fél szandálját. Apóka olyan mérges lett rá, úgy megszidta, hogy a testvérem hazáig zokogott mezítlábasan, mire nagyanyám otthon azonnal felkapta és elvitte vigasztalásképpen a Bartók Béla úti cipőboltba. A kirándulásokra mindig nagyapámmal mentünk, minimum két fényképezőgépet hozott, az egyikkel diára fotózott, a másikkal színes filmre. Ha csak meglátott egy szép részletet egy házon, azt neki meg kellett örökítenie, folyton megállt fényképezni, ez volt a másik szenvedélye.

A “hirtelen haragúsága” azt is jelentette, hogy ugyanolyan hamar megnyugodott, mint ahogy felkapta a vizet?

Sosem volt a haragtartó, ő alapvetően egy békés, szeretnivaló ember volt. A haragját is inkább nevelő szándékkal vetette be, a mindennapokra visszatérve például nagyanyámnak egyik kötelessége volt, hogy délben az asztalon legyen az ebéd. Emlékszem, mesélte egyszer, hogy átment a barátnőjéhez beszélgetni, amikor csörgött a telefon. Apóka hívta, aki csak annyit kérdezett, hogy “Ott van a Zsóka?”, mondták igen, “és hallgatjátok a rádiót?” - mire jött a kérdés, hogy “igen miért? Szavalsz benne?”, erre nagyapám csak ennyit mondott “Nem. Harangoztak.” - és letette. Nagyon akkurátus ember volt.

Volt olyan is, hogy a nővérem beteg lett, én épp ott voltam vele, amikor egyszer csak kivágódott az ajtó, berohant a nagyapám, nagy hévvel lerakott az asztalra egy zacskó ötforintost és közölte, hogy “Ha nincs pénzed telefonálni, itt van”- azzal megfordult és elment. Merthogy nem jelentkezett a nővérem… Apóka ezért eljött, ennyivel leteremtette és otthagyta. Ugyanakkor persze kenyérre lehetett kenni, imádta a családját, feljegyezte a látogatásainkat, a hívásainkat.

Rajongott a fiamért, aki három éves volt, amikor a dédnagyapja meghalt, nagyon szoros volt a kapcsolatuk.

Az Egyesület oldalán a riport félévvel a halála előtt készült. Lett egy betegsége, ami miatt meg is operálták, a műtét jól sikerült, de még ugyanannak az évnek a végén kiderült, hogy nem múlt el a baj - noha a következő év májusában, 2000-ben még játszott és végül azon a nyáron ment el. Hála istennek megadta az ég, hogy otthon maradhatott, nem kellett kórházba vinnünk. Nagyon szívmelengető emlékezni arra - és bármi is történt, én ezt sosem fogom elfelejteni Kerényi Imrének, aki a Madách színházat igazgatta,- hogy ő volt az, aki nagyapám halála előtt még kiküldte neki a szerződést a következő évadra, pedig akkor már mindannyian tudtuk, hogy nem fog többé színpadra állni.

Szerinted mit szólna, ha most látna?

Az öcsém mondta egyszer, hogy biztosan fent is színházat csinált, vörösbort kortyolgat és elégedetten néz minket. Egyik oldalról biztos, hogy büszke rám, másik oldalról azt hiszem zavarná őt ez a felhajtás, de ez csak egy érzés. Nem véletlenül maradt ő a szürke eminenciás, ezt tudatosan csinálta. Anyámmal elmélkedtünk, hogy ahhoz képest, amennyire Bodor Tibor tehetséges volt, nem jutott el a pályáján oda, amire predesztinálva volt, amit úgymond megérdemelt volna. Hozzátartozik az is, hogy nagy színészgeneráció volt az övék.

Az ötvenes években a Moldováék osztályát tanította, amikor kirúgták a főiskoláról. Annyit tudok, hogy ez nagy törést okozott benne. A karrierjében akkor néhány nagyon nehéz év kezdődött, de a közönség szeretetéből fakadóan neki kerek volt az élete. Nem tudom fiatalon mik voltak a vágyai, álmai és nagyon sajnálom, hogy azt a bizonyos riportot lekeverték, azt pedig méginkább, hogy az újságíró szüleim, az anyukám nem vette fel diktafonra az életét, mert a nagyapám úgy tudott anekdotázni, sztorizni, ahogy senki más. Mindenki köré gyűlt, olyan jó volt hallgatni. Amikor nagyanyám minden pénteken egy órára fodrászhoz ment az Andrássy útra, mi sokszor direkt akkor mentünk látogatóba, hogy csak Apókával lehessünk és mesélhessen nekünk, máskülönben az íróasztalánál molyolt, mi pedig nagymamámmal beszélgettünk a látogatások alkalmával. Nagyon szerette a gyerekeit, az unokákat, ha nem dolgozott, a család körében töltötte az idejét.

Volt már olyan, hogy te példaképnek érezhetted magad vagy tudsz említeni mást, akire felnézel és sokat jelent neked?

Amikor átadtuk az első 150 könyvet és kijöttünk az ünnepségről, akkor a fiam azt mondta, hogy “Anya, megmutattad nekem, hogy nincs lehetetlen.” Talán akkor egy percre el tudtam hinni, hogy én is járhatok elől jó példával.

A magam számára sok példaképet tudnék még felsorolni, elsőként az jut eszembe, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert együtt dolgozhatok Dr. Daubner Bélával, aki szintén egy különleges ember. Én a Himalája Jóga Tradícióban kaptam mantra beavatást és egy darabig ott is voltam elnökségi tag. Most a drdaubnertanit.hu oldalon együtt csináljuk havonta egyszer a “Kérdezd Bélát” rovatot és én csinálom a Facebook oldalukat is. Engem teljesen lenyűgöz, ahogy Béla még nyolcvan évesen is képes változni és fejlődni. Ez azért jutott eszembe, mert ő is azt vallja, amit én, hogy az élet tulajdonképpen a halálra való felkészülés, ezen érdemes elgondolkozni. Igyekszem minden nap meditálni, 2003-ban kezdtem el gyakorolni a jógát, nem sokkal később találkozhattam Szvámi Védával. A Himalája Jóga Tradíció nagyon sokat adott nekem, néhány könyvüket fel is olvastam a hangoskönyvtárba. Ők azt vallják, hogy a testtudatosságon és az ászanákon felül sokkal fontosabb az érzelmi megtisztulás, hogy a saját elmédet meg tudd tisztítani, ezt gyakorlom a mindennapokban.

Szvámi Rámának “Az Örömteli élet művészete” című könyvét ajánlom mindenkinek, mert igazán megkönnyíti az életünket, ha örömmel éljük. Hiszem azt, hogy minden az elmében dől el. Amire képesek vagyunk, az végtelen és korlátlan, csak rajtunk múlik, hogy mit tudunk ebből megvalósítani az életünkben. Amikor fent jártam a Himaláján, Szvámi Ráma ashramjában és mentünk fölfelé, akkor tudatosult bennem, hogy mennyire kis porszemek vagyunk, azokhoz az erőkhöz képest, amik léteznek a földön. Ugyanakkor tényleg minden kis porszemben ott lakozik a végtelen lehetőség, ezért hiszek abban, hogy ha el tudjuk érni a bennünk élő istenit, akkor tudunk fejlődni, teremteni, alkotni.

Mit jelent számodra a jóga?

Nálam sokkal bölcsebb emberek is próbálták már szavakba önteni a jóga lényegét. Nagyon nehéz röviden definiálni, de talán az első és legfontosabb az egység - akár amit az előadással, a példaképekkel kapcsolatban is beszéltünk már - hogy felettem a nagyapám, alattam a fiam és az idő lényegében megszűnik létezni, mert a kapcsolódásunk által marad valami örök, ami egységben van. Én számtalan tanúbizonyságot kaptam és olyan tanítást, ami átsegít az életem nehézségein.

“Ha rendszeresen megtisztítod az elmédet, akkor illatozni fogsz és az emberek szeretnek majd a közeledben lenni” - mondja Szvámi Véda, nagyon szeretem a tanításait, a fiam és én is nála kaptunk beavatást. Nehezebb időszakokban is, amikor épp felemésztenek a munkámmal járó, olykor kicsinyes dolgok, amikor legszívesebben feladnám és beülnék nagyapám hintaszékébe és azt mondanám “kész, ennyi elég volt, végre van időm és majd így ápolom az emléked, teljes nyugalomban”. Ilyenkor jut eszembe, hogy a példaképeinket nem szabad elfelejtenünk, mert belőlük tudunk inspirálódni, erőt meríteni. Arra gondolok, hogy ha egyetlen ember képes volt kilencezer órát felolvasni, akkor mire vagyunk képesek mi mind együtt? Ezért is állok fel mindig újra, ezért tudom folytatni, mert tudatosan figyelem a belső hívásokat és annak a felelősségét is érzem, hogy azzal, ahogy megélünk bizonyos élethelyzeteket erősen hatunk a környezetünkre is.

A maximalizmust sokféleképpen értelmezik, hogyan gondolkozol erről? Ha visszatekintesz az eddigi életpályádra vagy a jelenedre, elégedett vagy?

A munkában és a magánéletemben is azt vallom, hogy nincs más dolgom, mint megtenni mindent, ami ott és akkor tőlem telik, ez elégedettséggel tölt el, számomra csak ez számít. Nem baj, ha valami nem úgy alakul, ahogy akartam vagy terveztem, ebben nem vagyok maximalista a hagyományos értelemben véve. Bőven elég, ha a legjobb tudásom szerint jó irányba kezdem gurítani azokat az apró kis köveket, amelyek a kezemben vannak. Hogy hová, merre gurulnak, azzal már nem nekem kell elszámolnom. Ha a jószándék szorgalommal és kitartással párosul, akkor valahogyan el is kezd működni magától minden, hiszem, hogy ez maga a teremtés. Az igaz út jó embereket vonz magához és olyan szép pillanatokat, amelyek minduntalan továbbsegítenek.