Nyáron is a kemence melegében -beszélgetés Beck Réka keramikussal az élet viharairól

..és arról, hogyan vàlnak varàzskavicsokkà a ki nem mondott szavak…

Ha mesét kellene írnom, ő lenne a jótündér - gondolom magamban. Nem viszek lámpákat, csak egy óriási derítőlapot, a kamerát lazán átdobom a vállamon és ahogy azt előre éreztem, már a kertben egy valóságos mesevilág tárul elém. Árnyas fák alatt növényekkel gazdagon benőtt sarkok, hátul a fészerben a sokat megélt kemence pihen, félkész és törött kerámiacsodák, a kert közepén rusztikus pad, itt száradnak a varázskavicsok, mindük hátán külön üzenet, csendben készülődnek leendő gazdájukhoz. Vajon kinek mit jelentenek majd a betűnként gondosan rájuk nyomott szavak? Annyira tűz a nap ezen a forró nyári délelőttön, kicsit bánom, hogy nem hoztam legalább egy nagy lámpát, de Rékát már a verandán fotózom félárnyékban a hűsítő limonádé mellett. Közben azt meséli, évek óta nem készült róla igazán jó fotó, jólesik hallani, hogy még mindig az általam kilenc éve készített portrét használja a weboldalához. Ő mindig gyönyörű, pont olyan mint egy igazi jótündér, akit az én avatott szemem könnyedén örökít meg ugyanolyan fiatalnak, mint egy évtizede. Azóta követem a munkásságát, korszakait, fotóit és arról kérdezem, mit jelent neki a mi generációnknak kicsit félelmetesen hangzó “social media”, mennyire tudatos a “brand-építésben”, mert én bevallom, semennyire.

Szerintem ez típus kérdése is, van aki nagyon megszerkeszti, kitalálja, pontosan megtervezi, milyen időközönként posztoljon és hogyan szerezzen követőket. Nekem is felhívták rá a figyelmemet, hogy ezt egyszerűen meg KELL tanulni. Tiszta sor és aki minden nap képben akar lenni, “nyomulni”, felpörgetni az üzletét, annak ez nyilván elengedhetetlen. Én ezt sokkal lazábban kezelem, előfordul, hogy hetekig nem teszem ki a munkáimat, a levelekre sem válaszolok, csak konkrét megrendelés esetén. Engem az kapcsol ki, ha a saját ritmusom szerint dolgozhatok, ha napokig ülhetek az alkotásba feledkezve, olyankor nincs kedvem kommunikálni, de az is jó, hogy tudhatom, néhány alkotás termékké válik majd és idővel eljut azokhoz, akikhez kell.

-Várj, állj meg egy pillanatra, most jók a fények, így hangsúlyt kapnak a szemeid, csinálok még pár képet!

-Épp mondtam a lányoknak, hogy a szemem teljesen összement, lassan el kell gondolkozni a szemhéjfelvarráson:-)

-Dehogy, neked legalább nem lóg rá! Én meg fotózás közben mindig elkenem a sminket, nézd meg a kijelzőn milyen jó lett ez a kép!!

-Nekem ne mutasd, mert semmit nem látok szemüveg nélkül!

-Én sem! Jaj ne legyünk már olyanok negyven-valahány évesen, mint két öregasszony!

Közben szóba kerülnek a gyerekek, megint mint a mesében, három gyönyörű lány, mind egy külön bontakozó világ, sokat mesél róluk, de miután magam is két kamaszt nevelek otthon, úgy érzem jobb ha kihagyom a velük kapcsolatos részeket, mert azon kívül, hogy tanulnak, küzdenek, épülnek és a szárnyaikat bontogatják, úgy érzem nem örülnének néhány ismeretlenül kiragadott részletnek, így magánügyként könyvelem el az elmondottakat és visszairányítom a történetet Rékára, aki kislányos kisugárzásával épp arról beszél, hogy ennyi idős korban már igenis megmutatkoznak a jó irányok, az út mégis sok zsákutcát rejteget.

Ezek szerint nálad nem volt egyértelmű, hogy alkotó ember leszel?

De igen, a legelején. Hamar kiderült, hogy jó kézügyességgel rendelkezem és alkatilag is ez vagyok én. Olyan ember, aki elmélyülten képes alkotni, teremteni, nekem ez okoz örömet, itt találtam magamra. Aztán jöttek sorban a gyerekek, majd beszálltam a férjem cégébe és tíz éven át mindent eldobtam, ami a művészethez kötött, nem készítettem semmit. Hiába voltak tervek a fejemben, szépen lassan feladtam magamban ezt a vágyat. Ezzel párhuzamosan kezdtek sokasodni a napi problémák, így mire vidékre költöztünk, mind anyagilag, mind lelkileg lemerültünk. Elkerülhetetlen volt a szakadék, csődbe mentünk és a házasságunk is kudarcot vallott.

Ennek fényében gondolom hiszel abban, hogy mindig ott zakatol az ember fejében egy belső hang, ami minden lehető módon jelezni próbál, hogy merre kellene menni.

Mi történik, ha nem akarjuk meghallani?

Nálam nagyjából a teljes összeomlást. Mindig a végsőkig feszítem a húrt, nem állok meg félúton. Ha valakinek bizalmat ajándékozok, folyton találok kifogást a számára, hogy ő miért teszi ezt vagy az adott helyzet miért alakult másképp. A házasságomban végigzongoráztuk az érzelmek teljes skáláját, egészen a legutolsó pillanatig. Úgy éreztem, ez az én történetem, bele kell állnom és végig kell csinálnom, harcolnom magunkért. Közben végig azt hittem, velem van a baj, hogy nem vagyok elég jó, elég kívánatos és bár lelkileg a mai napig erősen kapcsolódunk egymáshoz, hiányzott a legfontosabb kapocs, a teljes intimitás. Mindkettőnknek évek kellettek, amíg tisztázódott, hogy erre együtt már nem leszünk képesek, a végén ez tarthatatlan feszültségeket szült.

A valódi intimitás sok más jellegű problémán segít átlendülni egy házasságon vagy kapcsolaton belül, általa tudhatod nap mint nap, hogy a másik szőröstül-bőröstül elfogad, míg ennek a hiánya az állandó elutasítottság érzésével jár és gyakorlatilag minden mást is felemészt. A nők szerintem ezt jóval előbb megérzik vagy megfogalmazzák, meddig lehet ezt bírni?

Egy kapcsolat nem csak lelki kötődésre épül és igen, minden apró fogaskeréknek mozgásban kell lennie, hogy működjön. Van, aki könnyedén átlendül a hazugságokon, míg más szépen lassan belehal. Soha olyan erővel nem akartam megmenteni valamit, mint egykor a házasságomat. El kellett jutnom a végpontig, annak minden amplitúdójával együtt, ez nálam szükségszerű volt. Ma már hamarabb felismerem, hogy mikortól kell nemet mondanom, noha abban nem változtam meg, hogy mindig beleteszem magam a kapcsolataimba - teljesen vagy sehogy. Nincs középút és ezidáig az is mindegy volt, hogy jól vagy rosszul bántak-e velem.

Azóta rájöttél a te felelősségedre, a miértekre, hogy mégis miért történt mindez?

Rajta vagyunk egy folyamatos önismereti úton, én például mindig csak magamban kerestem a hibát és rájöttem, hogy ez is lehet egy helytelenül megválasztott könnyebb út: csak magamat hibáztatni. Fel sem merült bennem, hogy ne próbáljak meg mindent úgy csinálni, hogy szeressenek. Ma már tudom, hogy mindez egy állandó belső elégedetlenségből fakadt. A mi generációnk nagy részét “ridegtartásban” felnőtt szülők nevelték, így jócskán futottak még azok programok, hogy milyennek kell lennünk a külvilág felé. Óriási szerepe volt a szégyenérzetnek egy-egy közösségben, ha valaki például nem illett a képbe, amit elvártak tőle, a szüleink korosztálya még inkább megküzdött ezzel. Az én anyám engem sokkal lazábban nevelt, talán túl sok szabadságot is adott (néha jólesett volna szűkebb keretek között mozogni). Persze ő is támasztott velem szemben olyan elvárásokat, hogy okos, szép legyek, jól tanuljak, mert “csak így lehet belőlem valaki”. Ha például ki akartam állni az igazamért az iskolában, számára egyértelmű volt, hogy csakis a tanárnak lehet igaza. Ilyen és ehhez hasonló tapasztalások miatt lassan megtanultam félvállról venni a saját igényeimet.

Mint amikor megérzed, hogy többre lennél képes, mégsem tudod megmutatni, csak egy üvegfal mögül kopácsolsz és szép lassan természetessé válik a láthatatlanságod, vagy rosszabb esetben elfelejted, hogyan mondj nemet.

Az önbizalom nem csak attól tűnhet el, ha kiskorunkban megaláznak, velem ilyen nem történt. Elég az is ha, ha fontos pillanatokban senki nem figyel, nem segít. Ezt vittem bele a kapcsolataimba is, hogy igyekeztem olyan emberré válni, akit szerintem szeretni lehet, de nem tudtam, hogy önmagamért is szerethetnek, ez lett az én felelősségem. Ugyanakkor ez segített abban, hogy a lányaimat erősíteni tudjam, jó szóval, odafigyeléssel és azzal, hogy ha elégedetlenek is sokszor, mint minden kamasz, legalább az én szememben gyönyörűnek és tökéletesnek láthassák magukat.

Most, hogy kezd lezárulni a kisgyerekes korszakod mi a legnehezebb számodra így három kamasz lányát egyedül nevelő anyaként?

Nem könnyű velük és nyilván mindhármuk más kihívások elé állít. Elsőnek most az jut eszembe, amikor jószándékkal mondok valamit, győzködöm őket, hogy nézzék kicsit madártávlatból a helyzetet, bíztatom őket és egyszerűen nem megy át. Ha a másik nem áll készen a változtatásra, akkor kénytelen vagy tehetetlenül nézni, hogy elkövesse a saját hibáit. Nem cipelhetjük a hátunkon egymás csomagjait, akkor sem ha a saját gyerekeinkről van szó. Ez nagyon nehéz. Na és persze a kommunikáció és amit elérek el vele, ez mindig nehezen ment.

Milyennek látod magad, inkább extrovertált vagy nagyobb részben introvertált típusnak?

Ezen nem kell gondolkoznom, abszolút introvertált vagyok. A bizalmasaimnak, a szeretteimnek mindent, a külvilágnak néha semmit nem tudok adni magamból. Képes vagyok elfáradni az emberektől, képtelen vagyok a felszínes csevegésre, a bájolgásra. Nagyobb társaságban, idegenek között csak a sarokban ülök, meg sem szólalok. Régen jellemző volt rám, hogy nehezen értem célba a szavaimmal és nem tudtam megfelelően kommunikálni, vagy nem voltam elég egyértelmű és félreértések adódtak. Nem úgy, mint az alkotásnál. Ott minden sokkal egyszerűbb, könnyebb, magától értetődőbb.

Említetted, hogy tíz évig nem készítettél semmit, holott már jóval előbb kibontakozott a művészi vénád. Az alkotás akkor kezdődött, amikor újra visszataláltál az utadra vagy éppen ez volt a segítség számodra?

Természetesen az utóbbi. Amikor rátaláltam a mesteremre és elkezdtem újra kerámiázni, az igazi terápiává vált számomra. Hitet és erőt adott, valódi sikerélményeket. A legjobbkor fedeztem fel, amikor itt maradtam három kicsi gyerekkel, nulla forinttal egy adóságokkal terhelt házban teljesen magamra utalva. Mindenki azt várta tőlem, hogy stabilitást teremtsek, de nekem fogalmam sem volt, hogyan. Sokszor kaptam meg, hogy felelőtlen vagyok, hogy ki fogják kapcsolni a gázt, hogy miért nem megyek el nyolc órában dolgozni valahová. Képtelen voltam rá. Már gyerekként is tudtam, hogy nem akarok egész nap valami lélekölő munkát végezni alacsony fizetésért. Börtönnek éreztem volna, ha csak hatra érhetek haza, miközben nem lehetek a gyerekeimmel, akik a legfontosabbak a számomra. A válás után ugyanakkor rengeteg energiám szabadult fel, végre kaptam levegőt és bár nem tudtam mit hoz a jövő, de ugrottam. Alkalmi munkákat vállaltam és tagja vagyok egy alkotóegyesületnek is, ahonnan nagyon sok segítséget kaptam, így lassan ki tudtam fizetni az adósságokat. Jó darabig táncoltam borotvaélen, de valahogy mindig felvirradt a holnap és ma sem adnám semmiért a szabadságomat. Van, akinek az ismétlődő napi rutin jelenti a rendszert, a biztonságot. Nekem jólesik a változatosság, egyes napokon éjfélig ülök és dolgozom, míg máskor egyszerűen csak azt csinálom, amit akarok.

Mennyi időre tervezel előre?

Be kell osztanom az időmet a megrendelések miatt, de ezt örömmel teszem. Nagyjából egy hétre látom előre a munkáimat és mindig van egy napi adag tennivaló is. Ha azt elvégeztem, elégedett és nyugodt vagyok. Van, hogy előre dolgozom, de az sem ritka, hogy pár napig nincs kedvem alkotni. Nem vagyok egy tervezős típus, szeretem a spontaneitást a mindennapokban. Ékszereket főleg megrendelésre készítek, ez időigényesebb, de a webshopon árult termékeket, fűszerjelölőket, tálakat előre is el tudom készíteni. A kemencét nagyjából kétszáz darab kavicsnál érdemes beindítani, ezeket egyesével gyúrom, formázom. A szavakat, rövid üzeneteket betűnként nyomom rájuk, majd ahogy az udvaron is láthatod, megszárítom őket.

Száradás után egyesével lecsiszolgatom a kavicsokat, mosogatom, simogatom őket, így töltődnek fel energiával és válnak varázskavicsokká.

Mit gondolsz a szavak erejéről, kapsz pozitív visszajelzéseket a munkáidról?

Ez érdekes, mert mindig meglepnek és váratlanul érnek a visszajelzések, de folyamatosan kapok leveleket, képeket azoktól, akik örülnek vagy épp kibontják a műveimet. Nagyon jó érzés, hogy részese lehetek mások örömének. Szeretem a kavicsokat, mert ezek örök tárgyak, kellemes őket megfogni, érinteni és igen, hiszek a szavak erejében is. Ez az én legtisztább kommunikációs csatornám, itt nem tudok hibázni. Gyakran kérnek tőlem egyedi feliratokat is, volt olyan is, amikor minden nap egy zsákból húztam ki üzenetként az ismerőseimnek és természetesen vásárba is járok velük.

Ezt akartam is kérdezni, hogy mennyire vagy részese a hazai kézműves társadalomnak?

A Kiskert piaccal vagyok kapcsolatban, általuk ismertem meg nagyon sok kiváló alkotó embert, akikkel azóta is segítjük egymást. Alapjában véve azonban nem szeretek vásározni, kint állni és mosolyogni, eladni magam, ez továbbra is nehezen megy. Sokkal szívesebben találok ki új ötleteket, szeretem az alkotás minden fázisát, ahogy kigondolom, majd a kezem alatt megszületik valami, ami először nedves aztán poros, aztán elkészül, csomagba kerül és vissza is jön hozzám az energia, amit belefektetek. Mostanra kezdett beérni a sokéves munka, mert a megrendelőim továbbajánlanak, felkéréseket, új inspirációkat kapok. Hosszú évek kellettek, de mára úgy érzem, pontosan ezt akartam: mondanivalóval, tartalommal, szabadsággal élni.

Akik korábban károgtak, hogy ez őrültség, ami sosem fog megtérülni, mára elhalkultak?

Mindenki bizonytalan volt velem kapcsolatban, akik meg nem álltak mellettem már nincsenek itt. Ahogy az lenni szokott, mire ez beért, már nem volt szükségem mások megerősítésére. Addig szeretnék kerámiákat készíteni, amíg ez örömet okoz. Oda kell tennem magam és kitartóan dolgozni, de ma már látható vagyok, elértem amit akartam, tudok tervezni, előre számolni stressz nélkül és ami a legfontosabb, nem függök senkitől.

Most, hogy ezt elérted és végre a saját kreativitásodból élhetsz, független nőként, nem hiányzik mégis egy jóleső érzelmi függés, ugyanebben a szabadságban, most szerelmes vagy?

Ezt a legjobbkor kérdezed, mert igen! Ebben pedig az a legizgalmasabb, hogy most végre igazán szabadnak érzem magam. Eddig mindig vagy férfi szerepben voltam, vagy épp engem akartak megmenteni, ha úgy tetszik irányítani. A munkámat például senki nem fogadta el, az eddigi kapcsolataimban sokszor felesleges luxusnak, hobbinak titulálták az alkotásra szánt időmet. A végén még én éreztem rosszul magam, hogy dolgozni akarok és hogy ez örömet is okoz nekem.

Sokszor vontak kérdőre, hogy tényleg ez a munkám? Mondván, hogy nincs-e esetleg más, valami “rendes” foglalkozásom? Régebben ez rosszul esett és el is gondolkoztam rajta, de mára nem érdekel, ezzel már senki nem tud megbántani.

Aki csak a pénze után rohan egész életében, az dühössé, elégedetlenné válik és haragszik azokra, akik szabadok. Ugyanakkor mindenki a saját kivetülésed is egyben. A saját változásaimat is mutatja, hogy most végre olyan ember van mellettem, aki pontosan úgy fogad el, ahogy vagyok.

Épp egy ilyen, általad készített varázskavicsot rendelt tőled az én párom is, az autómban van, azzal áll rajta: “Szeretlek úgy, ahogy vagy!” Remélem ezt bóknak szánta..