„Nem arra születtem, hogy beilleszkedjek, hanem, hogy kitűnjek!”- beszélgetés Tollár Mónikával

Elvhű-szabadelvű élet-játékos, félelmeit bátran megugró kaszkadőr, született marketinges, irodalmi főkolompos, a színpad, a közönség előtt rendező, dramaturg, producer, különc realista, éles szemű kritikus, a színfalak mögött vizsla nyelven (is) beszélő mosolytündér, hiperaktív üzletasszony, nagybetűs NŐ, magát kellő iróniával látni képes Ember, aki életének még ebben a folyamatosan nyüzsgő szakaszában is jól érzékeli a maga mögött hagyott utat, ahogy előre tapintja majdani létezését “a lemez túloldalán”.

Tollár Mónikával beszélgetek.

Több, mint 300 előadás született 2013 óta Janikovszky Éva “A lemez két oldala” című könyvéből a te rendezésedben, a saját álmaid, kísérletező kedved, szöveggondozásod szerint, ráadásul több szereposztással, női és férfi oldalról egyaránt. Emlékszel még, gyerekként mi fogott meg először Janikovszky Éva műveiben, milyen kapcsolódási pontot találtál?

Amikor először találkoztam Éva írásaival és Réber László remek rajzaival, azonnal értettem, miért tud náluk minden ennyire vicces lenni, miközben egyszerre kíméletlenül igaz. Már akkor is közel állt hozzám ez a groteszk világ, amit Örkény egyperceseiben is felfedezni véltem. Kamaszkoromban arról fantáziáltam, hogy Janikovszky Éva és Örkény István titokban házasok és otthon leosztották a szerepeket: az egyikük a gyerekeknek, a másik pedig a felnőtteknek ír majd – aztán cserélnek! A kettőjük világa bennem összeért és lelki azonosságot éreztem velük.

Az előadás úgy született, hogy egy napon kézbe vettem „A lemez két oldala” című könyvet s ahogy elkezdtem olvasni, olyan erősen láttam magam előtt életre kelni a szöveget, hogy szinte hallottam a színészek hangját. Magamban végig is nevettem a teljes előadást! A képzeletemben megszületett víziót valósítottam meg a színpadon, olyan nagy formátumú színészekkel, akik képesek azzal a természetességgel jelen lenni ebben a nehéz műfajban, ami megállja a helyét a közönség előtt.

Hogyan magyarázod mindezt: először sugallatként, megérzésként, megtalálni egy számodra ennyire kedves írót, amikor pont rendező vagy, majd pont lehetőséged nyílik megvalósítani az előadást sok színésszel, végül bejárni annyi színpadot, független produkcióként, a saját elképzeléseid követve?

Nem először tapasztalom, hogy ha valami olyasmivel foglalkozom, ami igazán az enyém, akkor az élet ’körémrendeződik”. Janikovszky Éva nem csak közel áll hozzám, de van egy nagyon személyes, drámai kapcsolódásunk is: ugyanaznap halt meg életem első nagy szerelmével. Ők, ketten 2003. július 14-én este együtt szerepeltek a TV híradóban a gyászhírekben. Mintha csak megbeszélték volna előre: megfogták egymás kezét és ugrottak. 2016-ban ugyanezen a napon Esterházy Péter Kossuth-díjas magyar író is csatlakozott hozzájuk: most már hárman ülnek a körhintán.

Ami érzelemmel telített az életünkben, képes hidat képezni az egyes korszakaink között. Éva műveinél is így volt, ahogy felnőttél és más szemmel olvastad?

Szerinted ő mennyire írt a felnőtteknek vagy a gyerekeknek?

Számomra ez olyan kérdés, mint hogy ’A kis herceg’ és a ’Micimackó’ vajon gyerekeknek vagy

felnőtteknek íródott-e. Az a véleményem, hogy különlegesen áldott alkotások, amelyek minden generációhoz tudnak szólni: a ’TOY STORY’, a ’SHREK’ vagy a ’GRU’ például úgy van összerakva, hogy a gyerekek is találnak benne kedvükre valót, miközben szülőként is lehet nevetni, sírni rajta. Janikovszky Éva is egyszerre tud(ott) szólni a gyermek, majd a felnőtt énemhez.

Mi az, ami meg tud hatni téged?

Megérint az élet érzékenysége, törékenysége és az, mennyire illékony és reflexív felület… és persze hogy erre mindaddig nem jövünk rá, míg tényleg össze nem törik és el nem tűnik belőle valami, ami annyira fontos volt számunkra. Egyik kedvenc mondásom: „Ha összetört a szíved, alkoss: csinálj művészetet a darabokból!”

Az elengedés és az újratervezés számomra a VÁLTOZÁS nagy misztériuma.

Mióta érzed ezt?

Amióta kellő mennyiségű tapasztalatom van arról, hogy bárki/bármi, amiről azt gondoltam, már nem kell izgulnom vagy hálát adnom érte, egyik pillanatról a másikra semmivé válhat. Az életem egyik legnagyobb feladata a saját veszteségeim feldolgozása, pontosabban, hogy mit kezdek velük: állandó hiányként vagy rejtett erőforrásként kezelem-e őket...

Ez valahol kapcsolódik Janikovszky Éva írásaihoz is, újra megszólítva az elveszett játékosságunkat. Ha meg is hagyod az értelmezést a közönség számára, neked mi a legcsodálatosabb az ő életművében?

Az a fajta kettősség, hogy egyszerre felnőtt, éleslátó és szarkasztikus, miközben gyermeki, derűs és megengedő. Ez egy folyamatos “fókuszhúzogatás”: az életünk egyszerre tragikus és komikus, s benne mi magunk egyszerre vagyunk szemlélődők és cselekvők.

Minden rendezésednél te írod meg a színpadi mű szövegkönyvét?

Igen és van, ahol egészen keveset kell alakítanom az alapszövegen. Amennyire lehet, igyekszem meghagyni az eredeti írást: “A lemez két oldala”című előadásunk szövegkönyve például 90% Janikovszky Éva, a rá jellemző korhű kifejezésekkel (pl. ’hétfőn nincs tévéadás’, ’májkrém’, ’Népsport’, ’pirosarany és szalámi’). Az idősebb korosztály remekül érti és nagyokat mosolyog ezeken a múltvisszaidéző kifejezéseken.

A Színművészeti Egyetemen Kornis Mihály Napkönyvének egyik novelláját vitted színpadra ötödévesként. Miért pont őt választottad a diplomunkádhoz?

Kornis öt évig volt a tanárom, közel éreztem magamhoz a játékos személyiségét és amikor elkezdtem olvasni a NAPKÖNYVből a “Valaki” című írását, nagyon megérintett. Ez a novella valójában egy megamonológ, egy végtelen önvallomás, ami azzal veszi kezdetét, hogy az író talál egy gödörbe esett kutyát a Hűvösvölgyi úton. Az egész egy hihetetlen tortúra története, ahogy a végén a Fehérkereszt Állatvédő Liga segítségével sikerül megmentenie az állatot, miközben a saját élete darabjaira hullik. Kornis találkozik Istennel, az élet legnagyobb kérdéseit kell megválaszolnia, az önnön alkotói tevékenységére kérdez rá elképesztő öniróniával és mialatt bonyolult és szövevényes ügyintézébe kezd, az élete mozgatórugói engednek el azzal párhuzamosan, ahogy a kutya helyzete megoldódik.

Ennek a színházi munkámnak a különlegessége, hogy a 2003-as premiert követő harmadik évben fogadtam örökbe életem első vizsláját, Emmát. Vagyis az élet “tolta maga előtt’ a saját történetemet. Illatosúti Kornis Emma (kinek tiszteletbeli névadója lett a kortárs író) 13 évig volt az életem társa, a mindenem!

Egy veled készült interjúban nyomatékosan adtál hangot annak, hogy nem kutyát, hanem vizslát fogadtál örökbe. Honnan jött ez a vonzódás?

Ez olyasmi az életemben, aminek nem feltétlenül tudom az okát: ez a végtelen vonzódás és rajongás egyszerűen BENNEM VAN! Csodálatos érezni, ahogy mágnesként vonz, majd beszippant – s nekem ’csupán’ meg kell engednem, hogy megtörténjen... lassanként csillapíthatatlan vágyat kezdtem érezni, hogy legyen egy vizslám, aminek következtében mindenhol vizslákat láttam és szép lassan mindenkire haragudni kezdtem, akinek van. Csányi Vilmos erre mondta, hogy ettől a pillanattól kezdve meg vannak számlálva a napjaink, mikor állítunk haza egy ebbel. Még megpróbáljuk racionalizálni a döntésünket, összeveszünk a családunkkal is, még előttünk áll pár megoldandó feladat, de sebaj, mindjárt vége: az eb már ott áll az ajtóban és vár, hogy a kedvéért felborítsd, majd rendbe tedd az egész életed.

Rumi mondása számomra tökéletesen fogalmazza meg mindezt: „What is seeking is also seeking you” (amit keresel, az ugyanúgy téged keres).

Így is történt?

Pontosan így. Bejelentkeztem a Vizslamentőkhöz, hogy szeretnék egy idős, beteg vizslát, lehetőleg tíz éves kor felett. Szerettem volna egy koros, ősz halántékú kutyát, akivel majd komolyzenét hallgathatok a kanapén. Nagy szemekkel néztek rám, mert ilyet senki nem szokott kérni, főleg nem első kutyának! Aztán egyszer csak jött a telefon, hogy van egy tizenkét hetes, egészséges vizslalány... ha gondolom, nézzem meg... hátha...

Szerelem volt első látásra?

Egyszerűen csak megtörtént az összekapcsolódásunk. Emma rám nézett, tekintetével azt üzenve: “Helló, akkor most lefoglalnám a következő tizenvalahány évedet, rendben...?”

Emlékszem, ahogy az első napon beült az anyósülésre, én meg nem tudtam, elindulhatok-e vele. Azt rebegtem: “Helló, úgy tűnik, én leszek a gazdid...” Ő pedig békésen bólintott, hogy semmi gond, rendben leszünk s én végérvényesen megadtam magam. Összefonódtunk – örökbe fogadtuk egymást. Pontosabban: örök befogadásra kötöttünk szövetséget. Miatta/neki alapítottam meg a Vizsla Túra nevű önkéntes szervezetet, amely a legnagyobb hazai hobbikutyás szerveződéssé nőtte ki magát a 13 év alatt. Több, mint 3.500 kutyataggal (kb. 10.000 emberrel) tartottunk élő kapcsolatot és havonta egyszer, több száz vizslával túráztunk együtt rendszeresen. Emma betegségével, majd halálával azonban számomra értelmét veszítette minden, amit addig felépítettünk.

Említetted, hogy az életedben milyen fontos szerepet játszik a biztosnak hitt dolgok elvesztése, ennek feldolgozása. Emma távozását hogyan élted meg?

Hiába voltam racionálisan tisztában vele, hogy egy kutya élete véges, mégis mélyen meg voltam győződve róla, hogy Emma halhatatlan. Magamat pedig mindenhatónak gondoltam: azt képzeltem, ha Emma beteg is lesz valaha, én mindenképpen megmentem majd. 13 éves korában lépdaganat formájában érkezett a végzetes egészségügyi probléma, s az orvosai egy életmentő műtéttel két teljes hónapot tudtak hosszabbítani az életén. Emlékszem, az utolsó pillanatig nem akartam felfogni, hogy ezt a helyzetet nem tudom elintézni, megoldani, pénzzel vagy kapcsolatok mentén megváltani... de Emma – mint a teljes életében - ebben is végtelenül elegáns volt: nem húzta sokáig a dolgot, nem kért a hosszas lábadozásból vagy a leépülésből. Egyszerűen továbbállt az Égi Vadászmezőre labdázni a többi vizslatúrás kutyához.

Szinte újrajátszódik mindaz, amiről eddig beszéltél, mert megrázó és drámai – mégis, ahogy meséled, van benne egy nagy adag derű és könnyedség. Ez segített akkor is?

Nem, akkor kicsit sem voltam derűs vagy könnyed. Emma halálával összeomlott a világképem, az énképem, a jövőképem és az Istenképem. A gyászlavina elvitte mindenemet. Kiderült, ő volt számomra a viszonyítási pont, az origó. Minden őhozzá mérve volt fontos, jelentős vagy értékes. Ez a felismerés mélyen megrázott, mert korábban fel sem fogtam, így a távozásával elvesztettem az érdeklődésemet, a motivációmat a komplett életemmel kapcsolatban. Egyszerűen nem tudtam definiálni magam! Lelkileg felkészületlenül ért a halála, hatalmas dermedtségben és tagadásban éltem utána majd két évig. Hinni akartam, hogy mindez valójában nem is igaz és egy reggel felébredek és ő újra velem lesz.

Most hogy van a vizslaszíved?

Ma már úgy gondolok Emmára, mint egy láthatatlan társra, aki csupán alakot váltott, de ugyanúgy velem van. Ezt hosszú idő volt megértenem.

Két évvel ezelőtt pedig megérkezett életem második vizslája, Molly, egy édes, végtelenül jóságos és naiv, tiszta szívű, bűbájos virágszál. Őt a Futrinka Egyesület Magyar Vizsla SOS csapatától fogadtuk örökbe két évvel ezelőtt kilenc évesen és azóta folyamatosan gyógyítgatjuk, gyógyíttatjuk. Májusban volt az utolsó egészséghelyreállító műtétje.

Lelki szemeimmel rendszeresen látom őket, milyenek lennének együtt: Emma, a királynő mindig elöl menne a határozott véleményével, Molly pedig állandóan árnyékként követné. Remek duett lennének ők, puhasággal, szeretettel kibélelve.

Jól tudom, hogy hozzájuk kapcsolódik egy álmod s egyben majdani időskori vágyad?

Emma tizedik születésnapja óta tudom, hogy egyszer szeretnék egy ‘Vizsla idősek otthonát’ nyitni: tíz év feletti gazdátlan és/vagy beteg kutyák részére egy bentlakásos otthon formájában. Abszolút gyengéim az őszpofijú vizslák, az “ezüstrókák”!

Számomra ez az aktív álmodozás, tervezgetés nem csupán célt és perspektívát, de távlatot, egyfajta viszonyítási pontot is ad az életemnek.

A színház világában nőttél fel, mesélj erről, mit jelentett akkor számodra ez közeg?

Hatéves koromtól állandóan színházban voltam, mert az apukám a Rock Színház hangtechnikusa volt, s én rendszeresen a színfalak mögött lebzseltem. A színház összes produkcióját kívülről-belülről ismertem, tizennégy éves koromtól pedig öltöztetőként kezdtem dolgozni puszta lelkesedésből. Nagy szeretettel és megható nosztalgiával gondolok azokra az évekre, amikor esténként a felnőttek zenés mesevilágában létezhettem.

A Rock Színház előadásai kapcsán is érzed azt a kettősséget, ahogy gyermekként, majd felnőttként egészen más perspektívából látod a darabokat?

Számtalan produkció (Jézus Krisztus Szupersztár, Evita, A nyomorultak, Miss Saigon, Légy jó mindhalálig, ...) születésénél jelen voltam, estéről-estére ezeket hallgattam, kívülről tudtam az összes dalszöveget és dallamot. Gyerekként számomra minden olyan magától értetődő volt s csak sokkal később, felnőttként döbbentem rá, hogy ezek nem csupán kedves dallamok, hanem hatalmas szenvedéstörténetek!

A színházi világ a létezésem tere volt, a valóságnál egy sokkal izgalmasabb terep. Hatéves korom óta színházzal akartam foglalkozni, az emberi működést kutatni – s most közel ötvenévesen még mindig erre vágyom!

Hogyhogy nem színész akartál lenni?

Hamar rájöttem, hogy az énhatáraim zártabbak, egy jó színész pedig képes a teljes önátadásra, olyan kapuk megnyitására magában, amit talán még maga sem ismer. Nekem túl erős az önkontrollom és a saját belső, önreflexiós narratívám.

Ami igazán lenyűgözött a színházcsinálásban, az a titkos ERŐALAGÚT, aminek a varázslata által még az utolsó sorban ülő néző is az előadás részévé tud válni. Az kezdett érdekelni, hogyan lehet egy kezdetben teljesen üres térben megalkotni egy olyan képzelt világot, amit mindenki elhisz, megél és átérez! Hiszen se szökött fegyencek, se dán királyfik, se vietnámi katonák vagy út szélén hagyott árvák nem vagyunk, mégis ott ülünk több (száz) másik emberrel együtt és órákon át nevetünk, sírunk azzal, aki épp keresi, de nem találja a helyét a világban! Számomra ez maga a CSODA, amikor a művész megfogja a néző kezét és azt mondja: “Gyere, mutatok valamit, amiről talán nem is gondolod, hogy érdekes lehet, de a végén remélhetőleg úgy mész ki a nézőtérről, hogy mégis volt közöd ahhoz, ami itt történt!”.

Akkor nem is az alkotásvágy ébredt fel benned először, hanem a kíváncsiság, hogy mitől működik, hogyan épül fel a CSODA a színpadon, ami ilyen erős érzelmeket generál a nézőben.

Te elhitted, hogy színházrendező leszel és meg is valósítottad ezt az álmot, pedig a dramaturg szakon végeztél a Színművészeti Egyetemen…

Mivel mindkét szak négyévente indult, s engem kétszer egymás után nem vettek fel a rendezői szakra, az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem a dramaturg szakra. Amikor felvettek, engem ez nem tudott megzavarni, mert önhatalmúlag azonnal járni kezdtem a rendező szakos hallgatók óráira. Intézményen, épületen belül voltam, gondoltam miért ne. Az elszántságom addig tartott, amíg rá nem jöttem, egyik szakon sem azt tanítják, amit én vártam. Húszszoros túljelentkezéssel kerültem be, hiperaktívként, roppant alacsony monotóniatűrő képességgel. Lázadni kezdtem, majd harmadikban végképp elegem lett s úgy döntöttem, nem húzom tovább a saját időmet: fogtam magam és elmentem a Merlin Színházba Jordán Tamáshoz azzal, hogy “rendezni akarok, mert unatkozom a Színművészetin”... A ’Mulatság’ című Mrozek művet épp a 25. születésnapomon mutattuk be 2000. decemberében: az estet a csodálatos Kepes András nyitotta meg, ami hatalmas dolognak számított. Csak álltam ott mellette a színpadon és alig hittem el, hogy mindez velem történik...

Aztán 2003-ban ötödévesként én voltam az egyetlen dramaturg hallgató, akinek rendezése – a korábban már emlegetett Kornis-darab - volt a Thália Színház kisszínpadán.

Ez lenne a Nagy Titok ebben a szakmában: félelem nélkül nekimenni bárminek?

Úgy vélem, mindig lesz okod szorongani, fulladozni, abban amiben vagy, míg végül el nem telik az életed. Mégis ott van a választás lehetősége, a döntés, hogy félni akarsz vagy csinálni valami értelmeset és megtalálni azt a pár embert, akik ezt hasonlóan gondolják. Ez jelenti a választóvizet, talán minden helyzetben, és ebben a szakmában: nem csupán a tehetség és a kapcsolatok megléte, bár mindkettő nagyon lényeges. A legfontosabb, képes vagy-e bátor maradni és akkor is tovább menni, ha azt nem indokolja semmi, amikor épp “nem megy”, mit kezdesz akkor a kétségeiddel, a félelmeiddel? Megállsz, ledermedsz, nem mozdulsz vagy lépsz előre kettőt?

Nekem ez a stratégiám: a félelmeim proaktívvá (mondhatni hiperaktívvá) tesznek. Ha kiszorongtam magam, kettővel nagyobbat ugrok előre, így szinte kidob magából a szorult helyzetem.

Amikor 2013-ban bemutattuk a Katona József Színházban a Janikovszky darabomat Horváth Lilivel és Fullajtár Andreával a főszerepben, hihetetlenül felemelő érzés volt, hogy idáig eljutottam! A színház előterében akkor még ott volt az a bizonyos tábla, ahová kis, fehér papírcsíkokra írták ki az aznap esti előadás művészeinek neveit. Pontosan ugyanaz a tábla, amin én, tizenéves színházrajongó kamaszként, kezemben a húszforintos állójeggyel olvastam esténként a Nagy Neveket. S lám, ott volt az én nevem is, ráadásul rendezőként - tizenvalahány évvel később, épp a dramaturg diplomám átvételének tizedik évfordulóján...!

Mi, akik nem látunk bele a színház világába, gyakran halljuk, hogy a rendezői székben felerősödhet, radikalizálódhat az ember személyisége, lévén, hogy az alkotás - jelentsen bármilyen koncentrált munkát is - mégis egy kontrollvesztett, szabadon áramló folyamat.

Én az erőt érzem ebben, hogy ha kitalálok valamit, azt meg is valósítom. A siker persze sok tanulságot rejt magában, az elvárások mellett elegendő teret kell hagyni annak is, ha a dolgok nem mindig az én elképzeléseim szerint alakulnak. Nem mindig könnyű velem, gyakrabban kellene lassítanom vagy néha egyszerűen csak csendben maradnom. A színészeim tudják, hogy minden egyes előadásunkon ott vagyok és FIGYELEK RÁJUK. Minden lélegzetvételüket, minden szerepújításukat számontartom. Nagyon jó a memóriám, egyaránt megjegyzem a jó és a rossz pillanatokat és gyakran nehéz véka alá rejtenem, mit gondolok.

A színház egy nagyon hierarchikus világ, én mégsem félek olyanokkal dolgozni, akik többek és jobbak, mint én. Kevés instrukciót kapnak tőlem; nem kottát kell olvasniuk, nem egy erősen szabályozott ütemtervet követni, hanem magukévá tenni, hitelesen átadni a szöveget, a sejtjeikben érezni a darabot, hogy létrejöjjön az a bizonyos SZÍNPADI VARÁZSLAT.

Fotók és szöveg : Kenéz Kíra