Mese a túlélésről jóban, rosszban, betegségben, egészségben...Szakkay Zsuzsi, egy igazi Angyalka

Jó pár éve már annak, hogy egy nagy társasággal karácsony előtti összejövetelt tartottunk. Egyszer csak megszólalt a csengő, mire az egyik ismerős felkiáltott: - “Megjött az Angyalka!” Azt hihettem az ajándékozásra gondol, de már be is lépett az ajtón egy apró termetű, törékeny, szőke hölgy. Lassan észrevettem azt is, hogy ahányszor csak megszólal, a harsány társaság vele együtt halkul el, mert minden mondata, tanácsa átgondolt, bölcsen kimért és nemes.

Sosem voltam híve a kívülről várt válaszoknak, nem járok jósnőhöz, kártyavetőhöz és bár magam is végzett Kahi és Theta Healing kezelő vagyok, mindig csínján bántam a “megmondással”, mert abban hiszek, hogy csak szeretettel teli, ítélkezés mentes meghallgatással érdemes egy másik ember élethelyzetéhez közelíteni, segíteni, hogy ő maga találja meg a saját válaszait. Nos ő ilyen. Néha felkeresem, mert olyan mint az igazság tükre.. az ember csak beszélgetni megy, a jelenlétében mégis felszínre kerül a legmélyebb igazság és megmutatja magát. Ilyennek képzelem az igazi gyógyítókat. Idővel az is kiderült, a belőle áradó végtelen nyugalom mellett nemcsak hogy rendkívüli módon intuitív, de mindent tűpontosan fogalmaz és ami a szívén, a száján. Ilyennek született és az, hogy közöttünk van, az többedszerre is maga az isteni csoda, erről mesélt nekem.

Gyöngyösi lány voltál, rendezett családi háttérrel, de milyen voltál fiatalon? Meddig mentek “rendben” a dolgok?

Tapasztalatlan voltam, naív és fékezhetetlen. 16 évesen beleszerettem egy égő kék szemű, fekete hajú fiúba, aki után bomlottak a lányok. A szüleim foggal körömmel harcoltak az elhamarkodott döntés ellen, de végül eljegyeztük egymást. Egy évvel később egy baráti társaságban megláttam azt a másik férfit. Egész este engem nézett, minden mozdulatomra reagált. Akkoriban eladóként dolgoztam, pár nap múlva belépett az ajtón a szőke fürtjeivel és két ceruzaelemet kért tőlem (nevetünk), majd megkérdezte megvárhat-e munka után. Menyasszony voltam, alig 17 évesen, először vonakodtam, de nem volt visszaút, végérvényesen beleszerettem. Ő volt Szakkay Attila (későbbi birkózó bajnok, aki a súlycsoportjában minden hazai és számos külföldi versenyt megnyert, szerk.) Akkor még nem tudtam, hogy a sportolói pályafutása miatt milyen élet vár rám, minden nagyon gyorsan történt. Az új eljegyzés és a lánykérés persze nem volt zökkenőmentes, ez egy külön történet, de nem számított, alig vártam, hogy elkezdjük az életünket Attilával. A nászút után felköltöztünk Budapestre, 19 évesen pedig már a fiunkat hordtam a szívem alatt. Nagyon nagy szerelem volt miénk és én mindenkinél boldogabb voltam.

Kihívásokkal teli évek kezdődtek a fővárosban. Angyalkáék egy kerepesi úti albérletben laktak, az élsportoló férj rengeteg időt töltött távol, miközben Angyalka még közlekedni sem tudott egyedül a nagyvárosban, ahol azonnal munkába állt. Időbe telt, amíg megszokta az egyedüllétet, ráadásul kisbabájával veszélyeztetett terhes lett. Itt jelentkeztek a Bechterew kór (veszélyes, hosszantartó gerinc és ízületi gyulladás) első tünetei, de akkor még nem ismerték fel a betegséget. Angyalka sokszor nem tudott lábra állni, a család segítségére szorult.

1980 telén természetes úton világra hoztam egy egészséges kisfiút. Nem sokkal később kaptunk az Egyesülettől egy 21 nm-es szükséglakást, a férjem továbbra is edzőtáborokba, külföldi versenyekre járt, mégis ez volt életünk legboldogabb időszaka. Édesapám is rengeteget segített, mindent a saját kezünkkel hoztunk létre. Boldog és kiegyensúlyozott családi életet éltünk a legnagyobb szerelemben. Azt reméltem velem is minden rendben lesz, de néhány éven belül a Bechterew kór mellett a colitis ulcerosa nevű gyulladásos bélbetegség tünetei is megjelentek nálam. 1985-ben az Orfi kórházban szó szerint dührohamot kaptam, amikor közölték velem, hogy 35 éves koromra tolószékbe kerülök.

Ha vissza lehetne menni időben, talán itt kellene átfordítani a folytatást. Mert nem is maguk a betegségek, hanem mindaz, ami ezután történt, vezetett többször hajszál híján a tragédiához. 25 évesen, szerelmesen, friss házasként, boldog kisgyermekes anyaként egy új élet hajnalán Angyalkát elkezdték szteroidokkal kezelni, méghozzá értelmetlenül és elképesztően nagy mennyiségben. Akkoriban még nem volt kellő ismeret és információ ahhoz, hogy ez a fiatal lány tudja, mi történik a szervezetében. A betegség tünetei csökkentek, az életminőség javult, miközben a felszín alatt ennél rosszabb nem is történhetett volna.

Nem emlékszem már pontosan mi volt erősebb, a düh vagy az elkeseredettség, de teljes kilátástalanságot éreztem. Volt egy élsportoló férjem, aki állandóan úton volt és egy gyönyörű, csupa mosoly drága kicsi gyermekem, akit egyedül kellett ellátnom, mögöttem az aggódó családom és ott álltam én, rokkantnak nyilvánítva. Rövidesen átköltöztünk a Nap utcai lakásba, a fiam iskolás lett és én minden hármasban, kettesben töltött percért hálás voltam. Ha két ember szereti egymást, akkor a távollét is meg tudja erősíteni a kapcsolatot, mert amikor együtt lehettünk, az tényleg minőségi idő volt. El kellett valahogy fogadnom a betegséget, ami napról napra maga alá gyűrt és nem engedett a szorításból. Érdekes, hogy éppen ma beszélgetünk, nehéz és meghat, mert ma lenne a férjem születésnapja. Még ennyi év után is úgy érzem, mintha újra itt lenne és ez a beszélgetés is egy újabb búcsút jelentene tőle.

Ezen a ponton megállítom a beszélgetést és hagyom, hogy elmerüljön az emlékeiben, de nem akarok előre szaladni az időben. Minden mozzanat fontos és én azt kérdezem, mi történik ilyenkor egy emberrel?

Mi történik az emberrel? Az önértékelése lassan elkezd lefelé zuhanni. Egyre gyakoribb lett, hogy Attilának kellett intéznie a háztartással kapcsolatos dolgokat, ő látta el a fiunkat, mindent elvégzett, mert nekem jártányi erőm sem volt. Egy egészséges fiatal nőnek ezek a legaktívabb évei, míg én a fájdalom szorításából nézhettem végig, ahogy minden, ami az én feladatom lett volna, a férjemre hárul. Borzasztó érzés volt ezt megélni anyaként és feleségként, közben meg is híztam, felpuffadtam a kezelésektől. Az ágyban fekve hallgattam végig a fiam iskolai élménybeszámolóit, nem tudtam érte menni, egyre gyengültem. Az ezt követő években mindezek következtében lassan a házasságom is megbomlani látszott.

A szteroidos kezelések oda vezettek, hogy a vastagbelem nem bírta tovább, 32 éves koromban több, mint két hónapig feküdtem eszméletlen állapotban a Szent László kórházban, ahol végig az életemért küzdöttek.

Azonnali életmentő beavatkozásra volt szükség. A műtőasztalról Angyalka csak arra emlékszik - amit ma már számtalan halál közeli élményről dokumentáltak - ahogy a lélek elhagyja a testet. Süvítő hangra, száguldásra, alagútra, fényre és ahogy meséli, a fényben egy ember alakra, aki éppen olyan volt, mint Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmánya. Valakire, aki megfordította őt és visszaküldte az elgyengült testbe.

A kórházban töltött idő alatt csupán pillanatokra tértem magamhoz, pedig ezután kezdődött számomra az igazi tortúra. Az állandó gyulladás miatt még hat műtéti beavatkozást végeztek rajtam abban a két hónapban, egy sztreptomicin nevű antibiotikum okozta idegi károsodás következtében pedig elvesztettem a hallásomat az egyik fülemre. Mindössze harminckét évesen, haldoklónak nyilvánítva adtak ki a kórházból a férjemnek azzal, hogy vigyen engem haza az utolsó hetekre. A karjaiban tartva léptük át a küszöböt, így kerültem haza 36 kilósan egy sztómával és három sebbel a hasamon, amelyikből az egyiket úgy látták, már nincs értelme összevarrni rendesen. Amikor észhez tértem annyira, hogy felfogjam mi történt velem, akkor kezdtem el igazán összeomlani. Minden voltam, csak ember nem, önmagam számára.

Hányszor tapasztaljuk, halljuk, hogyan is kezd rohamosan leépülni egy magára hagyott beteg, főleg most, a pandémia idején. Ott, abban a Nap utcai lakásban harminc hosszú évvel ezelőtt szerencsére valami egészen más történt. Angyalka húga, aki egészségügyi dolgozó, a munkahelyét otthagyva vette át az ápolást és a legnagyobb szeretettel állt mellette. A szülei, akik ma is élnek, mindenben segítettek, nem beszélve Attiláról, aki a kötelezettségei mellett nevelte és látta el közös gyermeküket. A szeretet ereje úgy tűnik nem is szorul további magyarázatra, sőt újabb segítség érkezett.

A szomszédomban lakott egy orvostanhallgató, akinek a mai napig hálás vagyok. Leült a hatalmas könyveivel az ágyam szélére és a lábadozás hónapjai alatt segített megértenem, mi is zajlik a testemben. Ő azonban nem csak a fizikai test működéséről beszélt nekem, hanem reiki gyógyászként arról is, mit jelent a tudat hatalma és miért tekinthető minden betegség lelki eredetűnek. Én minderről jó darabig hallani sem akartam. Képtelen voltam befogadni és összerakni magamban ezeket az információkat a fizikai fájdalom és a kezelések felett érzett dühöm mellett, de életben maradtam. Közben barátnők lettünk, ő kezelni kezdett engem és kitartóan tanított testről, lélekről, energiákról, mindarról ami egy ember életében az ún. “gyökérproblémát” jelentheti, még jóval az általa kialakuló betegség előtt.

A következő években fokozatosan visszatérő energiával, élni akarással, a tudat tágulásával egy ütemben Angyalka is elvégezte a Reikit, az angyalgyógyítást, közben talpmasszőr lett. Ezen felül teljes élet- és szemléletmód váltással minden lehetőt megtett a saját gyógyulásáért. Azt meséli, minél többet értett meg a test és a lélek kapcsolatának működéséről, annál többet és többet akart tudni.

Mire a sok küzdelem és a tanulás után, gyógyszerek nélkül - nem mondom, hogy teljesen épen és egészségesen - de valahogy mégis visszatérve a régi önmagamhoz, jól kezelve már a sztómámat, a Bechterew tüneteket, újra nőnek kezdtem érezni magam és kicsíptem magam a fiam ballagására, addigra kiderült, hogy a férjem másnál talált vigaszt ezekben a pokoli években. Mindez éppen az idő tájt derült ki, amikorra én készen álltam volna rá, hogy “bepótoljuk” az elvesztett éveket. Még csak nem is haragudhatok rá így utólag. De akkor haragudtam. Teljesen összeomlottam.

Mégis együtt maradtak. Pár év múlva már olyan életközösségben, amelyben mindkettőjüknek másik kapcsolata volt. Ez is egy időszak, amiről sokan hallgatnak, egymás előtt is. Ők nem ezt tették és ahogy időt és teret adtak ennek a felállásnak, úgy találtak lassan vissza egymáshoz, majd a közös munkához egy idősotthon üzemeltetésében és később a közös tanuláshoz, természetgyógyászként.

Akkor még nem értettem, hogy az isteni gondviselés miért és hogyan irányítja a szálakat, de nem tudtam elhagyni a családomat, sem akkor, amikor úgy éreztem, hogy köztünk mindennek vége, sem pedig akkor, amikor én magam is beengedtem egy másik férfit az életembe. Mostmár tudom, hogy ő csak arra kellett, hogy visszanyerjem az önbecsülésemet és más emberként tudjam újraépíteni a házasságomat Attilával. Egymástól teljesen függetlenül, szinte pár nap különbséggel szakítottuk meg a másik kapcsolatot. A tanulást sosem hagytam abba. Akkoriban újabb egészségügyi problémák kapcsán találkoztam a Táltos Központban zajló szellemgyógyászattal és az én gyógyítómmal, Kercselics Imrével. Óriási katarzist éltem át a mai napig hihetetlen gyógyulásom által. Bármit is tanultam vagy értettem meg előtte, Imre bácsi tanításai jelentették számomra az igazi fordulópontot. Ezen az úton már Attilával együtt mentünk végig. Olyan mély elkötelezettséget éreztünk, hogy tanulni kezdjünk és új életet építsünk fel, ami egyszerűen leírhatatlan. Aztán eljött a nap, amikor az első tengerparti nyaralásunkra készültünk.

Jó lenne azt mondani, hogy innentől kezdve és azóta is boldogan élnek, de az élet kegyetlenül zárta le a történetet. A nyaralás előtt pár nappal derült ki, hogy Attilának vastagbélrákja van, azonnali műtétet javasoltak. Ő minden orvosi kezelést elutasított, mert azt mondta nem akarja ugyanazt átélni, mint egykor a felesége.

A nyaralás ennek ellenére is önfeledt volt. Sosem gondoltam volna, hogy azok után, hogy két ember ennyi mindenen megy keresztül, ilyen mélyen vissza tud találni egymáshoz. Nem volt bennünk semmi kétség, hogy meg fog gyógyulni. Mindent átbeszéltünk, mindent elterveztünk. Egyetlen óriási hibát követtem el, amit azóta is bánok, hogy engedtem Attila kérésének, miszerint ne mondjam el a fiunknak a diagnózist. Akkor is éreztem, nagyon rossz ez így, de ha újra kezdhetném, nem tágítanék, amíg meg nem győzöm a férjemet arról, hogy ez elsőként hármunkra tartozik. Ráadásul a férjem családja sem bocsátotta meg nekem, hogy hagytam, hogy elutasítsa a hagyományos orvoslás minden formáját, pedig ez egyértelműen az ő döntése volt.

A szellemgyógyászatnak és a mindenre kiterjedő életmódváltásnak köszönhetően Attila majdnem hat éven át teljesen tünetmentes volt, gyógymasszőrként segített másokon és edzőként tovább dolgozott az Egyesületnél. 2009-ben azonban visszatért a szörnyű betegség, ami ezúttal legyőzte. Egy héten belül meghalt. A barátok nagy része és a férj családja is elfordult, mondván, Attila még mindig élne, ha Angyalka orvosok kezébe adja a férjét. Ő ismét összeroppant, egy év múlva pedig újra esélytelen volt, hogy életben marad, de ez már egy másik történet. Túlélte, itt maradt. Itt van köztünk, továbbra is tanul, embereken segít, él és nem veszítette el a hitét. Ha valaki bele akar nézni az igazság tükrébe és találkozni egy igazi Angyalkával, egy modernkori gyógyítóval, Szakkay Zsuzsát a Sasad Wellnessben találja.