Mesékből valóság, vagy fordítva? - beszélgetés BERG JUDIT íróval a történeteken túlról

Ugye felnőttként is ér új, kedvenc meseírót választani, újra “vízre szállni”, árbockosárban üldögélni, partra sodródni, veszélybe kerülni vagy épp gimnazista gyerekekkel együtt nyomozni a Budai vár díszletei között? Ugye ér tovább olvasni a könyvet a már alvó kisgyerek mellett (persze ez sem ma volt, de akkor is) mert az írója épp az általam “dramaturgiai zseninek” tartott BERG JUDIT, ma már több mint félszáz remekmű szülőanyja, aki lassan az összes generációt mesekötényébe vonta? Aki pedig szeretne egy kicsit “kiábrándulni”, hogyan is élhet ő, annak csalódást kell okoznom, mert pontosan úgy, ahogy az egy meseírótól elvárható: zöldre néző ablakok mögött, könyvespolcokkal és rejtett zugokkal teli folyosók és szobák mélyén, négy gyermekkel és egy nagy szerelemmel a szívében, évekre megtelt közönségnaptárral és épp pár héttel egy dél-amerikai utazás előtt.

Levettem a vállamról a terhet. Nem akartam végigcsodálni teljes irodalmi termését, sem együtt végigjárni izgalmas utazásait (erre hetek kellettek volna), életpályáját (erre hónapok) és mivel ismertem őt egy kicsit és az otthonába érkezhettem, úgy döntöttem, egyszerűen csak bekuckózom magam a fotel melegébe. Így kerekedett az interjú az olvasó és íróból a gyermekirodalom birodalmán át hamar két nő természetesen egyszerű beszélgetésévé az életről, annak alakulásáról, gyerekekről, válásról, újrakezdésről az alkotói kulisszatitkok mögött.

Tegnap este befutott a fiam a barátaival, említettem nekik, hogy ma reggel veled készítek interjút. Röpke pár perc leforgása alatt a huszonéves banda a fülem hallatára kezdett egyre élénkebben “nosztalgiázni”, mi is volt a Derengő és kinek a nyakában lógott és mi volt Galléros Fecó naplójában. Tisztában vagy vele, hogy lassan generációk rakódnak egymásra az életműved felett vagy ez egyáltalán nem foglalkoztat?

Az időt persze én sem tudom megállítani, de azért is szembesülök vele minduntalan, mert az első lányom, akinek annak idején a Ruminit kitaláltam, már elmúlt huszonnégy éves, az új élet küszöbén áll, mindjárt lediplomázik, a jövőt tervezi, komoly szerelme van, szóval pár éven belül akár még nagymama is lehetek. Igen, akik a kezdet kezdetén olvasták a Ruminit, ők épp most lépnek a nagybetűs életbe.

Beszéltünk róla, hogy néha komoly nehézséget okoz, ha egyszerre több korosztály jelen van egy-egy író-olvasó találkozón, hiszen egészen másképp kell lekötni a kisiskolásokat és a kamaszokat, ezért ilyenkor inkább több előadást vállalsz.

Volt olyan találkozó a pályafutásod során, amire különösen szívesen emlékszel, vagy épp ellenkezőleg, ami nagyon rosszul sült el?

Az olvasókkal való személyes találkozás mindig izgalmas, és a legtöbbre jó szívvel emlékszem vissza, de volt egy, ahol szerintem ott a helyszínen fogytam öt kilót, életem legrosszabb író-olvasó találkozója volt.

Vidékre hívtak, azzal, hogy egy kis olvasói körben meséket írtak a gyerekek, és egy kötetlen műhelyóra keretében én lennék a “jutalom” a legjobban sikerült művek szerzői számára. Emlékszem, hogy iszonyatosan be voltam táblázva, de épp a meghívás apropója miatt úgy éreztem, ezt el kell vállalnom, nem akartam csalódást okozni a tehetséges írópalántáknak. Az érkezésemkor azzal vártak, hogy annyi változás van, hogy mivel kötetbe is foglalták a legjobban sikerült pályaműveket, lenne egy ünnepélyes eredményhirdetés, ahol méltatni kellene a meséket. Arra kértek tehát, hogy álljak ki egy szülőkkel, gyerekekkel teli nézőtérre és mondjak érdemi dolgokat valamiről, amit el sem olvastam. Na akkor tényleg nagyon ingerült lettem, hiszen kész helyzet elé állítottak, és szinte lehetetlent vártak tőlem. Annyit tudtam tenni, hogy kértem egy nyugodt helyiséget, mindenkit kizavartam, hogy legalább néhány mesét el tudjak olvasni, mert arra nem voltam hajlandó, hogy látatlanban méltassam a gyerekek munkáit. Nagyon kínos volt számomra az egész.

Mindig úgy éreztem, hogy az egyik nagy titkod, ahogy ösztönösen érzel rá a célközönséged igényeire. Mire vevők a mai gyerekek, hogy látod őket olvasóként, akár a saját gyerekkori könyv-élményeidből kiindulva?

Érdekes, hogy a mai gyerekek nagyon ügyesen fogadnak be például töredékes információkat, képesek apró mozaikokból összerakni a történetet, ami persze egy teljesen más dramaturgiát igényel, és nagyon izgalmas feladat is egy régi iskolán felnőtt író számára. Mi még a lineáris vezetésű történeteket szerettük, ez a generáció viszont jobban tudja követni az akciót, a szövevényes cselekményt, a karakterek elejtett mondatait, ahogy a végére értelmet nyernek. Jól következtetnek és ha egy adott epizód után tovább pörögnek az események, könnyedén képesek visszacsatolni a korábbi történésekhez. A kihívást inkább a helyszín-, a táj- és karakterleírások jelentik, mert a klasszikus Jókai-féle már “nem jön be”, ehelyett ügyes, pár mondatos ismertetők kellenek, amit a fantáziájukkal tovább építhetnek, egyébként meglepően jól le is rajzolják ezeket.

Vannak örökérvényű szempontok számodra, amikor megszületik egy mese és szárnyra kelnek benned a történetek?

Ez valahogy úgy alakult, hogy kezdetben mindig a saját gyerekeimet képzeltem el, miként tudnám ámulatba ejteni, elvarázsolni, megnevettetni őket. Másrészről élénken él bennem a gyerekkori önmagam, ahogy nem szerettem például a hosszú leírásokat, mindig a párbeszédeket vártam és lassanként tudatossá vált bennem, hogy mi az, ami működőképes.

Mindig sugárzik belőled valami vadóc kortalanság, öntörvényűség a nyilatkozataid, a szabálytalanságod, a vadregényes utazásaid, de a történeteid szereplőin keresztül is. Mindig ilyen voltál?

Egy zuglói óvodában kerültem először közösségbe, ahol gyakran meg kellett védenem a húgomat a nagyobb fiúktól, ami sikerült is. Ezt váltották fel a felejthetetlen balatoni nyarak, amikor az igazi önmagam lehettem, a testvéreimmel, unokatestvérekkel és szomszéd gyerekekkel bandázva, fára mászva, szabadon. Hat éves voltam, amikor Óbudára költöztünk, apám mérnök volt, az édesanyám elismert tanár. Ott már otthonosan éreztem magam, előbb-utóbb én lettem a lakótelepi lánybanda vezére. A Kiscelli kastély felett laktunk a Mátyás-hegyen, és mert az egyik ükanyám ott gyerekeskedett a kastélyban, (az apja volt a kastély katonai parancsnoka), azt találtam ki, hogy én vagyok a kastély egyetlen örököse. Ezt persze az osztálytársaim nem akarták elhinni, ezért terjeszteni kezdtem, hogy a kastély alatt egy titkos labirintusrendszer húzódik, és csak én tudom, hol van a bejárata. Adta magát a kérdés, hogy vajon ki jönne el velem éjszakai felderítő útra? Persze senki nem mert, de addig szőttem a történeteket, míg a végén magam is elhittem.

Ezek szerint nagyon szabadon nevelkedtél vagy inkább a képzeletvilágod szabta ezt a határtalanságot?

Burokban, védett környezetben éltem; gyalog jártunk le a Mátyás-hegyről az iskolába és vissza, nem is kellett felülni semmire. Nyáron pedig a Balaton jelentette az igazi szabadságot, ezt a mai világban már nehezebb lenne megvalósítani. A nagy váltást az jelentette, amikor felvettek a pestlőrinci kéttannyelvű Karinthy Gimnáziumba, ahol elég hamar ösztöndíjat nyertem és félévre New Yorkba utazhattam.

Az ártatlan kislány, aki addig szinte még buszra sem szállt, felült a repülőre és meg sem állt Brooklyn 37. utcájáig, ahol merőben más élmények várták.

A helyi utcabeli lány banda “37th Street Bitches” néven nevezte magát. Amikor a szerény külsőmmel odacsöppentem, épp azon ment a verseny, hogy ki hány fiúval smárolt abban az évben. A bandavezér, Olivia már 54-nél tartott, a második helyezett Natália 46-nál, és akkor nekem szegezték a kérdést: “Judy, veled mi a helyzet?” Mondtam, hogy én még senkivel. A lányok persze buzdítottak, hogy hozzam be a lemaradásomat, úgyhogy amikor félév elteltével piros kalapban és vérvörös rúzzsal a számon leszálltam a repülőről, anyám nem tudta, hová lett az ő hamvas kislánya. Azt hiszem, ha tizenöt évesen ilyen messzi kerülsz, már sosem leszel az, aki előtte voltál, és ezt a szüleim elég nehezen viselték. Rájöttem, hogy szeretem a teljes függetlenséget, hogy ez vagyok én, az öntörvényűségemet, azt hiszem, innen számolom.

Én is abban hiszek, hogy a “helyzetbe hozás” mindig új fejezeteket nyit az ember életében, mert kiderülhetett volna ennek az ellenkezője is.

Igen, belőlem ez jött ki, és onnantól a gimiben egy nagyvilági, nagyszájú kamasz lettem, aki azt hitte magáról, neki már nem tudnak újat mutatni. Azt gondoltam, hogy túl vagyok már szinte mindenen, de persze nem. A java csak akkor kezdődött.

Az ELTE magyar-angol szakára nyertél felvételt, de utána egészen más terveid is voltak. Az élet viszont mindent felülírt, nem is akárhogyan. Mesélj egy kicsit erről!

Amikor harmadéves voltam, akkor indult az ELTÉN egy drámapedagógia program, ami később az SZFE drámajátékvezető szakává nőtte ki magát. A drámapedagógus képzésen fogalmazódott meg bennem, hogy diplomázás után jelentkezem az SZFE-re, a dramaturg szakra, mert gyerekszínházzal akartam foglalkozni. Ez onnan jött, hogy anyu korábban színház szakkört szervezett a régi általános iskolámban, ahol tanított. Néhány lelkes lány mellett eljöttek a csellengő lakótelepi gyerekek is, akik két jó szóért még szöveget tanulni is hajlandóak voltak. Elvárás volt, hogy legyen év végi előadás, és mivel a gondosan meghúzott Moliére darabok nem működtek, kézbe vettem a dolgot. Akkoriban olvastam Artúr királyról és a Kerekasztal lovagjairól, megírtam hát egy olyan darabot, ahol a fiúk végre verekedhettek, a lányok pedig úrnők lehettek. Nagy siker lett az előadás, később más darabokat is írtam. Ezeket a mai napig előveszik a színjátszó csoportok.

Akkor íródott át végleg a te saját szövegkönyved is.

Az egyetem utolsó évében, ami után felvételizni készültem a színművészetire, és be akartam utazni a világot, egy viharos szerelmi kapcsolat második hetében, védekezés mellett teherbe estem. Lilut mindenki intelme ellenére hoztam világra és azonnal tudtam, hogy onnantól kezdve életem végéig felelősséggel tartozom érte, így minden megváltozott. Gyorsan meg kellett tanulnom háttérbe szorítani magam, komoly lecke volt ez nekem és óriási váltás. Meg kellett szelídülnöm, az addigi terveket felváltotta az anyaság, a pénzkereset, az államvizsga, mindezt egyedül, mert a párommal Lilu másfél éves korára külön mentünk. Tudtam azt is, hogy szeretnék egyszer egy új kapcsolatot és további gyerekeket, de a legfontosabb szempont az lesz, hogy az új férfi elfogadjon minket így együtt.

Milyen munkát találtál a gyereknevelés és az egyetem mellett?

Kezdetben éjszakánként fordítottam, nappal nyelviskolában tanítottam, majd rohantam a gyerekért a bölcsibe, közben írtam a szakdolgozatomat is. Később elszegődtem újságírónak. Ekkor jöttem össze későbbi férjemmel, akivel aztán családot alapítottunk, és még három gyermeket hoztam a világra.

Itt hagytad abba az újságírást, mondván, hogy most már írjanak inkább rólad! És ha nem is gondolhattad akkor teljesen komolyan, ez mégis maradéktalanul megvalósult. Mikor kaptál rá a regényírásra?

Nonstop meséltem a nagyobbik lányomnak, valahogy át akartam segíteni őt ezen a zűrös életkezdeten, ami nagyon megviselte őt, így születtek az első Hisztimesék, aztán rájöttem, hogy nekem ez egészen jól megy. Gyorsan és könnyen tudok írni, ami később, négy gyerek mellett nagyon jól jött: szöszmötölésre sosem volt időm. Amíg a homokozóban játszottak, körvonalazódott a fejemben a történet, főzés közben tovább fűztem, a délutáni alvásidők alatt pedig, a konyhai maradékot az asztalon hagyva azonnal leültem írni. Valahogy így. Az első Rumini kötetek ezekből a szabad másfél órákból jöttek össze. Az első regénynél még a váz sem volt meg, szinte ösztönösen írtam.

Egészen hihetetlen ezt hallani, amikor a Rumini sorozatnál is annyi szálon fut a cselekmény és sosem hagysz “lógva” szereplőket, újra felbukkannak, és korábban elejtett titkos utalások nyernek jelentőséget a mesék végére. Te miben érzed a legnagyobb erősségedet?

Meg vagyok győződve róla, hogy két nagyon mélyen megalapozott tehetségem van; az egyik a pedagógiai, a másik a dramaturgiai érzék, ami segítségemre van, hogy miből mennyi kell. Előfordul persze, hogy nem jó az, amit írok, de többnyire észre is veszem, és szerencsére nagyon merek hagyatkozni a megérzéseimre.

Ehhez hozzátenném még, hogy rendkívüli módon találod meg a megfelelő nyelvezetet, a határokat; nem vicceskedve akarsz gyereknyelven szólni, nem “nyeklik meg” a szöveg valamiféle túlfeszített lazasággal, nem lemész az ő szintjükre, hanem végig ott mozogsz.

Mert komolyan veszem őket, ezt jól érzed.

Több interjúban is mesélted, hogy írás közben együtt tudsz élni a szereplőiddel és amikor a perui utazásod végén váratlanul kényszerkaranténba kerültél a járvány kezdetekor, ott is tudtad folytatni az írást. Minden regényednél van egy alaphangulat, ami beugrik, ha meghallod a címét, mindegyikre emlékszel, milyen körülmények között írtad?

Nem mindegyiket tudom felidézni, de a nagyobbaknak írtak közül akad olyan, amihez komoly kutatómunka kapcsolódik. Az Őrzők előtt például egy éven át jártam fel a várba. A regény felkérésre íródott, azzal a nem titkolt céllal, hogy a fiataloknak is kedvük támadjon betérni a Mátyás templom csodálatos épületébe. Ehhez minden lehető segítséget megkaptam, bejutottam olyan titkos helyekre, mint az orgona belseje, a pince, a padlás; fent jártam a templom tetőcserepei közti szerelő útvonalakon, a toronyból bámultam tűzijátékot, mindent bebarangolhattam.

Innen egy egészen káprázatos élményt is el kell mesélnem: a Mátyás templom talán egyik legnagyobb titka, hogy augusztus 20-án, épp Boldogasszonykor kora hajnalban úgy világít be a nap az ablakon kelet felől, hogy ha elindulsz a bejárattól az oltár rózsaüvegből készült Mária képe felé, olyan módon változnak a fények, hogy Mária a szemed előtt emelkedik fel. Ezt nem árulták el nekem előre, az atya egy nap csak annyival hívott fel, hogy szeretné, hogy másnap reggel 6-ra menjek fel a templomba, mert beszélni akar velem. Egy biztonsági őr várt rám a hajnali órákban, aki közölte, hogy az atya még nem tud jönni, de menjek be nyugodtan a templomba, ott várjak.

Én persze nem ültem le, hanem járkáltam, nézelődtem egyedül hosszú perceken át, majd egyszer csak valami indíttatás hatására a két padsor között, a oltártól távol letérdeltem, mint egy hívő. Én, aki nem hiszek istenben, kíváncsi voltam, milyen érzés egy templomban térdre ereszkedni. Ahogy felálltam, megláttam, ahogy a kelő nap fényében Mária a magasba emelkedik. A felemelkedés mozdulata ugyanúgy változtatta a fényeket, mintha sétáltam volna az oltár felé. Azonnal felhívtam az atyát, hogy beszámoljak neki az élményről, és már hallottam is a háttérben az örömujjongást azzal, hogy tudták, hogy rá fogok jönni! Kiderült, hogy ez egy próbatétel volt, Laci atya és munkatársai végig azon izgultak, vajon egyedül a hajnali templomban rájövök-e, miért kellett idejönnöm.

Egy ilyen próbatételre én is egy Berg Juditot küldtem volna:)!

Nem mintha a négy kisgyermek melletti regényírás nem tűnne lehetetlen küldetésnek, de van olyan írásod, amire nehezen emlékszel vissza, ami embert próbáló körülmények közt íródott?

A Lengemesék első része életem legnagyobb érzelmi és morális válságában, a házasságom megromlása idején, egy lábon kihordott idegösszeomlás súlya alatt született, úgy is mondhatnám, hogy a véremmel írtam meg, ráadásul határidőre. Visszagondolva talán az is lett a könyv sikerének egyik titka, hogy belekerült a szövegbe egy, az olvasókat is megérintő rejtett szomorúság, ami persze a háttérben marad, mert a mesében rejlő életörömöt sem lehet letagadni. Mégis átjárja valami, amiről senki nem tud, hogy írás közben végig nagyon rosszul voltam. A második részt már jóval kiegyensúlyozottabb élethelyzetben kezdtem el, így nehéz volt elvonatkoztatni az “eredeti” lelkiállapottól, írás közben a szereplők által rövid időre vissza is kerültem néha abba az önmagamból kifordult, válságos hangulatba.

Amikor padlón vagy és nagy amplitúdókat élsz meg, bizonyos fokig mégiscsak közelebb kerülsz az élet ízeihez, más valóságokhoz, aminek ha elég teret adsz, később merítkezhetsz belőle az alkotási folyamatok során.

Valóban kellenek ezek a valós életérzések, hogy hitelesen át tudd adni a szárnyalást, a szerelmet, a gyászt, a tragédiákat, ezt én is így gondolom, de friss sebekbe nem lehet tintát mártani. Az általános érvényű és mindenki számára érthető érzelmeket a szövegekbe csak úgy lehet átvinni, ha az író már kellő távolságba került ezektől az egyéni életében.

Mint ahogy a hirtelen felindulásból megírt levelet sem szabad azonnal elküldeni, erre gondolsz?

Idő kell ahhoz, hogy képessé válj rálátni a nagy egészre, és meg tudd írni ebből azt a kicsit, amiről mondanivalód van. Ehhez viszont először meg kell emészteni, túljutni rajta, sokszor akár évek alatt, és onnan visszatekintve összegezni, meglátni benne azt az esszenciát, amiből aztán építkezni lehet. A hirtelen felindulásból írt levelekből is ki lehet gyomlálni másnap az indulatot és azokat a bántó megfogalmazásokat, amelyek csak tovább rontanák a helyzetet.

A meséidben mindig fellelhetők nagy emberi pillanatok, amikor a szereplőid bátrakká válnak, kiállnak egymásért, döntési helyzetbe kerülnek és végül erőt merítve az egymás iránti szeretetből, bajtársiasságból, győzedelmeskednek. A te életedre is jellemző hogy bátran kiállsz a meggyőződéseid mellett?

Törekszem rá, hogy jellemző legyen. OIyannak látom magam, aki képes kompromisszumokat kötni, ha kell, de elvi kérdésekben nem igazán vagyok alkuképes. Életem egyik legnagyobb válsághelyzetére visszatérve, amikor négygyermekes anyaként egy jóravaló apa és férj mellett arra jutottam, hogy mégis el akarok válni, akkor engem leginkább bátornak neveztek, hiszen mindent felülírva választottam – mások szemében elsősorban – az anyagi, érzelmi bizonytalanságot, az egyedüllétet. Én akkor ezt egy cseppet sem éreztem bátorságnak, csak annyit tudtam, hogy megfulladok, elfogyok és nem tudok önmagam lenni. Szükségem volt a saját szellemi szabadságomra, amit többé már nem tudtam megélni abban a házasságban.

Mi volt benne a legnehezebb, és mikortól kezdett enyhülni a fájdalom?

A válásig vezető út volt rögös, szem előtt tartani a gyerekeim igényeit és számításba venni, hogy szeretem és becsülöm a férjemet, aki ráadásul nem sokkal előtte veszítette el a szüleit. Felelősséget éreztem, hogy kiszolgáltatottá teszem őt és megfosztom a családtól, aminek elkötelezte magát. Mindenhonnan, a saját szüleim részéről is, hatalmas ellenállásba ütköztem, nagyon megharagudtak rám és engem hibáztattak, hogy lépni akarok. A gyerekeim is megzakkantak egy időre, annak ellenére, hogy utólag megértették a döntésemet.

A nők egyik nagy erőforrása is tud lenni, hogy sokkal korábban észreveszik az elinduló folyamatokat, érzik, hová vezetnek az ívek, és ha egyszer felismerik, igyekeznek még időben változtatni; vagy benne maradnak megalkudva vagy még időben megtanulnak nemet mondani. Mi lebegett a szemed előtt, amikor meghoztad ezt a döntést?

Az volt bennem, hogy akkor tudok jó anyja lenni a gyerekeknek, ha önmagam tudok maradni. Ha fuldoklom egy kapcsolatban, nem alszom éjjel, boldogtalan vagyok és rettegek, hogy lassan bele fogok ebbe betegedni, az nagyon rossz a gyerekeknek. Rosszabb, mint egy kulturált, békés válás. Ráadásul alkotni, írni akartam, és ehhez kellett az érzelmi kifáradás nélküli belső szabadságom.

Amikor aztán egyedül maradtam, az egyrészről mámorítóan könnyű, másrészről rettenetesen ijesztő érzéssé tágult. Ha az ember hosszú ideig együtt él valakivel, olyan mélyen kapcsolódik hozzá, hogy akkor is nehéz feldolgozni a hiányát, ha ő maga akart véget vetni a közös életnek. Több, mint egy év kellett, míg feldolgoztam, hogy külön vagyunk, miközben ez idő alatt sem bántam meg a lépésemet.

Hat évvel később mentem újra férjhez, de a volt férjemmel is jóban vagyunk. Hiszek abban, hogy a saját jólétem is egy üzenet a gyerekeim számára, hogy a megoldáskeresés, az őszinte kommunikációval együtt látásmóddá érik bennük, mert nem azt látják, hogy a háttérben kikészülsz, és áldozattá vagy mártírrá válsz. Az őszinteség is nagyon fontos. Én mindig megmutattam a gyerekeimnek, ha rossz napom volt, olyankor megkértem őket, hogy most ők legyenek RÁM tekintettel, kényeztessenek, vagy egyszerűen csak hagyjanak békén. Ilyenkor derült ki, hogy egyedül is tudják kezelni a kávéfőzőt, és megoldanak szinte bármit, amiről korábban azt hittem, nélkülem biztosan nem megy.

Nem szeretnék annyira a gyerekeidről kérdezni, mert olyan korban vannak, amikor nem örülnének neki, ha “kitárgyalnánk” őket, de úgy talán szabad őket említeni, hogy te magadat hogyan látod vissza bennük?

Ez így tényleg jól feltett kérdés! Lilu, a legnagyobb lányom egy nappal a születésnapom előtt született, és sok szempontból hasonlítunk. Bölcsészként is, és ahogy a gyerekekkel bánunk. Nagyon tehetségesen ír, iszonyú jó gondolatai vannak, érzékenyen tud elemezni és soha nem mismásol, kimondja a dolgokat, pontos átlátásra törekszik. Gondolkodásmód szempontjából ő hasonlít rám a legjobban.

Bori lányom most húsz éves. Nemcsak külsőleg, de temperamentumában is ő hasonlít rám a leginkább. Kislányként néha pukkancs voltam, ellenségeket szereztem, mindig én voltam a fő konspirátor, a bandavezér, a bajkeverő. Ha anyám úgy kezdett egy mondatot “meg ne tudjam”, én már rá is vágtam magamban: “jó, akkor nem fogod megtudni!”. Látva Bori függetlenségét, vagányságát, szókimondását, könnyen bele tudom élni magam az ő helyzetébe, felismerem benne magamat. Fontos, hogy megbeszélünk mindent, tudjuk, hogy számíthatunk egymásra.

Dalma, a harmadik gyermekem egészen más. Annak idején gyakran összenéztünk az apjával, hogy ezt a gyereket hogy hoztuk össze! Elementáris erővel kötődik a természethez, odavan az állatokért, jól lovagol. Kreatív a konyhában is, ügyesen főz. (Ez Borira is igaz, az apai nagymamától örökölték a tehetséget.) Dalma sokkal introvertáltabb nálam, nehezen beszél magáról, így nála inkább a különbség a meghatározó. Érdekes, hogy a várandósságom és a születése is egészen csodálatos volt, nála éltem meg a szülés könnyűségét. Azt hiszem, már méhen belül is tekintettel volt rám.

Aztán itt van Vilmos, az egyetlen fiam, aki leginkább talán Borira hasonlít külsőre, és mint ilyen, rám, de közben nagyon hasonlít az apukájára is. Ő egy elképesztően melegszívű és nagyvonalú gyerek, viszont a beszélőkéjét nem tőlem örökölte; visszafogott, szófukar. Így kihívást is jelent nekem, hogyan tanítom meg például a nők számára annyira fontos, alapos kommunikációra. Ezért is olvastam neki rengeteget, mert a könyvek kapcsán is beszélgettünk. Nagyon izgalmas volt – és most is az – fiút nevelni a három lány után. Ami különösen meglepett, hogy mindig azt hittem, a lányok bújósabbak, de van egy semmihez sem hasonlítható meghittség, ami csak egy anya-fia kapcsolat sajátja.

A gyerekeid szerint te vagy a családban a legnagyobb kamasz, milyennek látod magad most, hány évesnek érzed magad?

Nagy sikeremnek tartom, hogy a kamaszkort minden gyerekkel őszintén és stabil érzelmi biztonságban vittük végig. Van egy erős anyaság tudatom, ami sok élettapasztatalatra épül,de többnyire képes vagyok barátként is jelen lenni az életükben. 49 éves vagyok, ez már nem kevés, mégis valahogy harmincasnak érzem magam belül, azzal együtt, hogy mostanra már ismerem, értem magam, tudom mire van szükségem lélekben és testileg is. Olyan emberekkel veszem körül magam, akikkel jó, és megengedem magamnak a döntési szabadságot mind a munkámban, mind a magánéletemben. Ha érzel rajtam kiteljesedettséget, jól érzed. Boldog szerelemben élek a jelenlegi férjemmel, közben koncertekre járok a gyerekeimmel, hiába nőttek fel, együtt tudok létezni velük, beszélgetni a barátaikkal, akik szívesen vannak nálunk.

Elkészült egy újabb könyved, egy “másik” Berg Judit alkotás, ami ezúttal kifejezetten felnőttek számára íródott.

Igen, nemrég jelent meg első felnőtteknek szóló regényem, A Möbius-akta. Ez egy nem szokványos krimi, erős női lélektani szállal, amiben benne van sok minden, ami egy nő számára fájdalmas, izgalmas, fontos lehet. Igyekeztem hitelesen megírni és borzasztóan izgulok, hogy mit fognak szólni hozzá. Szerencsére már kaptam néhány nagyon pozitív visszajelzést és méltató kritikát.

Emellett nekiláttam a Pagony Kiadó “Abszolút töri” sorozatának új részének, amely a sorozat többi szerzőjével közösen kitalált kerettörténetben, időutazással jeleníti meg a történelem egy-egy fontos korszakát. Petőfiről és koráról írok történelmi kalandregényt. A kutatómunka során döbbentem rá, hogy Petőfi lelkülete, szókimondása, szabadságvágya, a benne lévő dac és eltökéltség közel áll hozzám. Ráadásul ő is balkezes volt! Most főleg ezzel a könyvvel foglalkozom.

Utolsóként nem hagyhatom ki a kérdést, hogy már annyi helyre eljutottál, de a titkos vágyadat, az Északi Fényt, még mindig nem láttad? Mikor fogod már?

Eljön az ideje egyszer, de meg akarok dolgozni érte, nem turistáknak előre “programozott” keretek között megcsodálni, meg akarom szerezni az élményt egyszer, csak magamnak.

Szeretem a misztikus dolgokat, és amit én belelátok az Északi Fénybe, az valami olyan varázs, amit muszáj átélnem egyszer.

Fotók: Kenéz Kíra / és válogatás Berg Judit saját családi képeiből