Kiszínezem magam - beszélgetés Csonka Krisztinával stílusról, önismeretről

Vajon hány felnőtt mondhatja el magáról, hogy olyan munkát végez, amiről gyerekkorában álmodott? Egyáltalán van jelentősége annak, mivel foglalatoskodtunk szívesen hajdanán? Biztosan, hiszen számtalan sikertörténetet példázza, hogy létezik eleve elrendelt “hívás”. A pályaválasztás idején sokan mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt és kizárólag anyagi szempontok alapján dönteni. Túl nagy luxus lenne a szívünkre hallgatni vagy később a bizonytalan mellett dönteni a biztos helyett? Nem minden történik úgy, ahogy az a „nagykönyvben meg van írva“, mert mi van ha negyven vagy akár ötven évesen találjuk meg a valódi hivatásunkat?

.

Csonka Krisztinával, az Amarilla Style stílustanácsadójával beszélgetek változásról, önbizalomról, plusz kilókról és arról mi kell a nőnek, hogy jól érezze magát a bőrében. Nem pontokba szedett jótanácsokat kértem tőle, inkább azt, hogy mutassa meg a saját útját, ami egyrészt lezárult, másrészről most kezdődik csak igazán.

Nem is olyan régen még könyvelőként dolgoztál, most pedig szín- és stílustanácsadóként, teljesen megújult külsővel kezdesz új életet. Miről álmodtál ott az íróasztal mögött ülve és mi váltotta ki ezt a pályamódosítást?

Eredetileg ruhaipari szakközépbe jártam, majd a főiskolán bőrkonfekcióval dolgoztam és most tudatosult csak bennem, mennyire imádtam a szakmámat. Akkoriban egészen csinosan öltözködtem, magamnak varrtam a ruháimat, diploma után pedig évekig a textiliparban dolgoztam. A Pénzügyi és Számviteli Főiskola ötlete később anyagi megfontolásból jött, szerettem volna egy biztos szakmát magamnak, ahová szülés után visszatérhetek és eleinte tetszett is, hogy könyvelőként egy szép irodában dolgozhatok, de aztán lassanként unalmassá kezdett válni, hiányzott a kreativitás. Éreztem magamban valami megmagyarázhatatlan fészkelődést, de akkor még nem tudtam hogyan és merre induljak. Tavaly ősszel aztán a Goldberger Textilipari Gyűjtemény előtt találtam magam és ott belém hasított, hogy „úristen mennyire hiányzik ez nekem!“. Mostmár úgy gondolom, az embernek általában ott van az orra előtt a megoldás, csak jó ideig nem veszi észre a jeleket. Újból visszamentem a múzeumba, végigjártam és még erősebben éreztem azt, ami először.

...aztán megláttál egy hirdetést, hogy szín- és stílustanácsadó tanfolyam indul Soós Katalin vezetésével, akkor már tudtad, hogy mit is takar ez pontosan?

Annyiban volt fogalmam róla, hogy magam is jártam egyszer tanácsadónál, mert szükségem volt iránymutatásra az öltözködésem terén. 44-46-os mérettel ugyanis csak addig jutottam, hogy folyamatosan szigorú diétákat tartva igyekeztem lefogyni, miközben a mindennapokban hosszú pólókkal takartam el magam. A tanácsadás után viszont hiányérzettel távoztam, mert ugyan kaptam támpontokat, hogy milyen színek és fazonok állnak jól nekem, de a mellékelt képeken többnyire 36-os méretű modell alkatú lányok pózoltak, én pedig újra ott találtam magam egy próbafülkében elkeseredve, hogy nekem semmi nem áll jól.

Mit változott meg benned a tanfolyam végére?

Rájöttem, hogy nem a méret számít, csakis az önbizalom és a kisugárzás. Egy jól megválasztott szín, egy ránk szabott fazon máris mást közvetít rólunk és ami a legfontosabb, jól kell éreznünk magunkat a kiválasztott darabokban és ez nem pénz kérdése. Sokszor centimétereken múlik, egy öv vastagságán vagy egy szoknya hosszán, hogy mi az, ami jól áll. A vizsgám után azonnal feltámadt bennem az igény, hogy folytassam a tanulást és jelentkeztem a Yurkov Stílustanácsadó Szalonba, Kovács Orsolyához. A második képzés hét hónapon át nagyon intenzíven, gyakorlati tudást nyújtva feszegette a résztvevők határait. Rengeteg házi feladatot kaptunk, megtanultuk a tizenkét színtípust, a testalkatokhoz illő szabásvonalakat, az arcformákhoz passzoló frizurákat, az évszakokhoz tartozó sminkárnyalatokat. Én pedig mindeközben egyre bátrabb lettem, egyre inkább meg mertem mutatni magamat. Orsi elképesztően jó érzékkel nyúl az emberekhez, pozitív megerősítéssel bátorít az első pillanattól kezdve.

Mi volt a legnagyobb áttörés számodra ebben a folyamatban?

Az egész folyamat nagyon erősen hatott rám. Már a bemutatkozást követően az volt az első feladat, hogy mindenki mondjon valami kedveset a másiknak, hogy megtapasztalhassuk, milyen érzéseket tudunk kiváltani a majd hozzánk érkező ügyfelekben. Orsi akkor azt mondta nekem, hogy „alig várom, hogy öltöztethessem a gyönyörű homokóra alkatodat“. Talán az önmagukkal elégedetlen nők értik meg leginkább, mit is jelent ez a szemléletváltás olyasvalakinek, aki világéletében a kilókkal küzdött. Rájöttem, hogy nem érdemes a külsőmhöz minduntalan úgy viszonyulni, hogy „majd ha egyszer lefogyok“, hanem a jelenlegi alkatomhoz mérten kell megtalálnom azt a szabásvonalat, ami nem elrejt, hanem kiemel és szépnek láttat engem. A tanfolyamon azt mondtam, hogy fejben minimum 10 kilót sikerült leadnom.

Úgy hiszem minden emberekkel foglalkozó szakmában akkor válhatunk igazán hitelessé, ha először a saját bőrünkön keresztül tapasztaljuk meg azokat a változásokat, amelyekhez másokat szeretnénk majd hozzásegíteni. Nem küzdhetünk folyton az ellen, ami van.

Milyen tapasztalásokra gondolsz?

Sosem voltam vékony lány, bár azt hiszem középiskolában a 170 cm magasságommal és 38-40-es mérettel teljesen átlagosnak számítottam. Az osztálytársaim viszont mind jóval soványabbak voltak és valahogy már akkor is az volt a fejekben, hogy az a csinos, aki vékony. Volt részem csúfolódásban is, de persze elsősorban ott volt a baj, hogy magamnak nem tetszettem. Az akkori önmagam egyetlen kívánsága bizonyára az lett volna, hogy jó pár kilóval könnyebb legyek. Ma már – ha tehetném és visszamehetnék a 17 éves kori önmagamhoz – csak annyit mondanék neki, hogy gyönyörű vagy!

Mikor kezdted el elfogadni magad és meglátni a tükörben a szépséget is?

Rossz kimondani, de talán csak most, 46 évesen. Érdekes módon a szülés után voltam a legvékonyabb, mert egy betegség miatt diétáznom kellett. A szoptatás alatt aztán újra felszöktek a kilók, de akkor semmi más nem érdekelt, csak az, ami a fiamnak a legjobb. A túlsúly kérdése akkor kezdett el újra foglalkoztatni, amikor a harmincas éveim elején ismét dolgozni kezdtem és megint előkerültek a „rendes“ ruháim... az irodában meg kellett jelennem valahogy, de én csak a csalódottságomra emlékszem, amikor megláttam a széles csípőmet a céges fényképeken.

A nők szerinted mit vesznek észre egymáson, mi az, ami első látásra leginkább feltűnik?

Szerintem egy nő azonnal megérzi a másikon, ha az nincs rendben önmagával. Nem a testi hibák számítanak, hanem az, hogy a lelked milyen állapotban van, mennyire tudod szeretni magadat.

Nekem ez egyáltalán nem sikerült, sőt a harmincas éveim közepén olyan komoly magánéleti válságba kerültem, aminek következtében majdnem kilenc hosszú éven át bujkáltam a világ elől, ez egyfajta védekezés volt a részemről. Úgy éreztem, ha elrejtőzöm, akkor nem bánthat senki. Amikor aztán ennek következtében az egészségem is romlani kezdett, eljött a pont, hogy a családon kívül szinte minden más az értelmét vesztette.

Ilyenkor van az, hogy nincs mese, változtatni kell, ha nem akarjuk, hogy maga alá temessen egy élethelyzet. Mi segített neked, hogy visszatalálj önmagadhoz?

Magamra fordítottam a figyelmem, nőiséggel kapcsolatos előadásokra jártam, kommunikációs tréninget végeztem, új ismeretségeket kötöttem, régieket elevenítettem fel és megtanultam hogyan tankolhatok energiát a válságból. Folyamatosan kaptam erőre, aztán persze jöttek a visszaesések, de már nem annyira mint annak előtte. Általuk tanultam meg megérteni, mivel van még dolgom. Az egyik persze a régi téma volt, azaz hogy merjem megmutatni magam, minden értelemben.

Ami pedig a külsőségeket illeti, amikor elkezdtem a tanfolyamot, még el sem tudtam képzelni például, hogy betűrjek egy inget, hogy megmutassam a derekamat vagy a mindennapokra szoknyát húzzak, netán erősebb rúzst tegyek fel. Egészen új helyzetekbe kerülök azáltal, hogy letettem a külsőm miatti szorongásaim nagy részét.

Mi az erősséged, mit tudsz nyújtani stílustanácsadóként a hozzád fordulóknak?

Amit Kovács Orsi tanítványai mind megtanulhattak, az a személyre szabott konzultáció mikéntje. Nem elég segítenünk valakinek abban, hogy felismerje a neki passzoló színeket, szabásvonalakat és stílusirányokat, mert ez önmagában nagyon kevés lenne. Észre kell vennünk, hogyan és meddig mehetünk el a tanácsok osztogatásában. Ha mondjuk egy kézilabda edzőnek alkatilag jól állna a hegyes orrú, magassarkú cipő, attól még nem kell rábeszélni vagy rákényszeríteni olyasvalamit, ami az életmódjával nem egyeztethető össze. Ugyanígy érvényes ez a zárkózottság és nyitottság kérdésére is, mindenki más egyéniség, más önértékeléssel. Nem mindenki nyitott a radikális változásra és nem is ez a cél. Azt hiszem az érzékenység és az empátia, ami leginkább jó szakemberré tesz egy stílustanácsadót. Azt remélem, hogy segíthetek másoknak is lépéseket tenni az egészséges önbizalom felé. Nagyon jó látni, hogy mennyire képes meglágyulni az ember azáltal, ha - csak néhány órában is, de - teljes figyelmet kap. Abban is biztos vagyok, hogy a korábbi önmagam sokkal bátrabban ment volna el egy hozzám hasonló korú és alkatú nőhöz tanácsot kérni, mint egy huszonéves kislányhoz. Kívülről talán nem tűnik fontosnak, de egy olyan lelkiállapotban, amikor teljesen elutasítod önmagadat, amikor nem érzed magad vonzónak, mert csak a kilókat látod, sokkal jobban esik, ha olyan segítséggel találkozol, aki maga is ezzel küzdött és akinek sikerült túllépnie a saját árnyékán.

A családod hogyan fogadta a pályamódosítást és ezzel járó változásokat?

A fiam nemrég lett felnőtt korú, lassan kirepül a családi fészekből, így valójában egyszerre történt nálunk a változás és a leválás egy korábbi életszakaszról. Nagyon büszke rám, mert végre valóságra váltottam az idézetet, ami évekig a hűtőre ragasztva várt, hogy „kiszínezem magam önmagam kedvéért“.

Én is büszke vagyok rá, mindig is az voltam. Elsősorban boldog embert akartam nevelni, olyat aki bízik abban, hogy mindig vannak új kapuk, most megmutattam, hogy 46 évesen is le lehet nyomni azt a kilincset. Furcsa, mert ez az őrült év, ami annyi embernek okozott nehézségeket, nekem éppen a lehetőségek éve volt. A férjemnek is tetszik, hogy belevágtam, de eleinte kétkedéssel fogadta ezt a késői váltást. Azt mondta ennyi idősen sokkal több energiát kell majd beletennem, hogy sikerüljön, de bízik bennem és büszke rám. Hiszem, hogy kellettek az eddigi tapasztalataim ahhoz, hogy sikeres lehessek. Azt mondják „üres tálból nem lehet kínálni“ és volt, hogy valóban nem volt miből adnom. Mostanra érzem a saját bőrömön is, hogy a legtöbb, amit tehetünk, ha mi jól vagyunk és akkor mindenkinek jó lesz.

Ha körülnézel, hogy ítéled meg a magyar nők öltözködési szokásait? Miben kellene változnunk?

A magyar nők nagyon szépek, de sajnos legtöbben úgy vélik, nincs elég pénzük előnyösen öltözködni, miközben a ruhatáruk kétharmadát nem is használják. Reggelente sokkal egyszerűbb felkapni a megszokott göncöket, mint a meglévő ruhák közül kiválasztani valami derűsebbet, valami kevésbé unalmasat. Úgy hiszem elsőként az alkat ismerete és annak megfelelő kiemelése lehetne a cél, a színtípusunk szerinti öltözködés csak ezután jön. Nem az a lényeg, hogy lecseréljük a teljes ruhatárat, sőt nem is kell olyan sok ruha, elég ha jól választjuk ki a kiegészítőket és a vásárlásnál is figyelünk arra, hogy az eddigiekkel könnyen kombinálható darabokat válasszunk. Nagyon jó érzés úgy tükörbe nézni és úgy megjelenni, hogy békében vagyunk azokkal a hibáinkkal is, amit eddig megváltoztathatatlannak hittünk és ez nemcsak belülről kifelé hat, hanem fordítva is.