Jelenlét Szegedi Beával

“Rohanunk és rohanunk, tennivalóról tennivalóra. Úton vagyunk és kutatunk kielégíthetetlenül, mindig elégedetlenül, száraz torokkal és szívvel! Tudtunkon kívül rajta ülünk az egyetlen kúton, amely igazán olthatná szomjunkat. Úgy hívják, hogy JELENLÉT önmagunkkal, másokkal, jelenlét a világban.”

(Thomas D’Ansembourg)

Túl sokat beszéltem, vagy talán csak túl soknak tűnt ebben a rohanó világban...az interjúra kuporgatott kérdéseim és előre rendezett vázlatom úgy folyt bele a többórás jóízű beszélgetésbe, mint folyótorkolat a végtelen tengerbe. De mi van ha ez egy sokkal tartalmasabb kísérlet (?) ... mert mi, anyák csak rohanunk és rohanunk. Ismerős arcok vagyunk egymásnak az iskolaudvaron, reggeli gyűrött tekintetek, kedvesen vagy épp mosolytalanul, orrunk alatt motyogva vagy olykor hangosabban kiáltva “Szia, jó reggelt!” - vagy még ennyit sem... pedig a reggeli félhomályban feltűnő árnyak között vannak, akik szimpatikusak, akikkel jó lenne megállni, akiket jó lenne megkérdezni: “Ki vagy te és mi dolgod van ezen a világon?”. Ő ilyen volt számomra. Egy másik anya az udvarról, akivel fiainkat kísérgetvén nyolcadik éve rohantunk el egymás mellett és amikor megkérdezte tőlem a beszélgetés elején, hogy “miért pont Én?”, csak annyit tudtam mondani: „Megérzés“.


Papírzacskók vannak nála saját logóval “Kovászné” felirattal. Egy újabb szenvedély van kialakulóban szimbolikus értelemben és közvetlenül az orrom előtt is, mert két adag kenyértésztával érkezik és mintha csak a gyermekei lennének, néha kiszalad a konyhába, áthajtogatja “őket”, hogy megfelelő szerkezetűvé forgassa. Óvatosan, szinte lélegzet-visszafojtva kísérjük az átalakulást, immáron mind a ketten.

ÖNISMERET. Ez volt az első téma, ami az eszedbe jutott. A kenyérkészítés hogyan kapcsolódik ehhez?

Úgy, hogy áradok. Flow-ban vagyok. Csodálatos érzés a kezeiddel alkotni, létrehozni valamit, látni, ahogyan a lisztből, a vízből és a sóból kenyér lesz. Jól látod, az alkotásom a gyermekem is egyben, szükségünk van egymásra. A tésztának arra, hogy felkeljek hajnalban, hogy előkészítsem és foglalkozzak vele, nekem pedig azért, hogy tápláljam magam általa jó érzéssel és a családomat a kész kenyérrel. Beleszerettem ebbe a foglalatosságba. A másik kikapcsolódásom mostanában a kutyasétáltatás. Régóta különös kapcsolatom van minden utamba kerülő kutyussal, de a miénket nemrégiben elveszítettük, most egészen “véletlenül” örökbefogadás útján került hozzánk egy új családtag.


Bolyongani az erdőben és élvezni a friss levegőt, egy kutya feltétel nélküli szeretetét és elragadtatását csak azért mert vagy... most ez az, ami a családom mellett leginkább boldoggá tesz.


Ha visszagondolsz, mikor fogalmaztad meg először magadban, hogy el kell indulnod az önismeret útjain?

A késztetést a gyermek utáni vágy villantotta fel. Ez volt talán az első lecke az akkor még meg nem született fiamtól. Lecke arról, hogy az életben nem lehet mindent akarással vagy varázspálcával elérni.

18 éves koromtól egyedül éltem, a szüleim akkor már többedszerre költöztek külföldre, de ezúttal nem tartottam velük. A rám jellemző lázadó és szabad lélekkel, független életet éltem. Anyukámnak egyébként is az volt a nevelési elve, hogy már egészen kicsi korunkban elengedte a kezünket, mind érzelmileg, mind más értelemben. Úgy gondolta, a testvéreimmel ettől leszünk majd kellően talpraesettek és önállóak, ez részben így is lett. Éltem a kapott szabadságommal, erősnek éreztem magam, talán rendíthetetlennek is. Huszonéves koromig természetesnek vettem, hogy ha eltervezek valamit, azt belátható időn belül meg is valósítom. Mire 28 lettem, a kedvesemmel három év szerelem után gyermekre vágytunk, családot akartunk alapítani. Biztos voltam benne, hogy szokás szerint megy majd minden, mint a karikacsapás. Nem így történt, noha a vizsgálatok nem mutattak ki semmit. Ott álltam egy akadály előtt, amit ezúttal sehonnan sem tudtam átugrani. Meg kellett fordulnom hozzá, hogy szembenézzek önmagammal, hogy feltárjam a valódi okokat. Egy pszichodráma csoportban kötöttem ki.

Már ilyen fiatalon ennyire ösztönösen érezted, hogy csak akkor válhatsz anyává, ha magadban keresed a válaszokat? Hogyan talál rá az ember egy ilyen csoportra? Mi alapján választottál?


Mindig az arcokat nézem, az utcán is belenézek az emberek szemébe, bátran és tévedhetetlenül bízom a megérzéseimben. A drámakurzus vezetőjét, Simon Pétert is egy fotó alapján választottam. Megláttam és nem volt kérdés számomra, hogy ő lesz az én kísérő mentorom.

Egy ilyen csoportban való részvétel különben úgy kezdődik, hogy egy teljes évre elkötelezed magad. Egy éven át minden héten ugyanazzal a 18-20 fős csoporttal dolgozol, esetemben ráadásul egy korosztályból kerültünk oda, hasonló életszakaszban. Én azonnal úgy nyitottam Péternél, hogy azért jöttem ide, mert gyermeket szeretnék. Ő nevetve mondta, hogy ebben sajnos nem tud közvetlenül segíteni, mire én: “Nem is baj Péter, mert nem tőled akarok gyereket.”- ezen azóta is jókat röhögünk. Komolyra fordítva, ott kezdődött el valami mozgolódni bennem, aminek felszínre kellett törnie ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.



Ezért csodálatos a pszichodráma, mert rejtett ablakok tárulnak fel, néha csak egy-egy pillanatra. Az igazság megmutatja magát, aztán elillan, de közben magával viszi a szenvedést amit addig, akár teljes addigi életeken át okozott.


Volt egy emlékezetes játék, amelyben felidéztem, ahogy anyám fésülte a nagymamám haját. Ahogy a fiatalabb és az idősebb generáció együtt volt ebben a rég megtörtént látomásban, észrevettem, hogy abban nem volt semmi szeretet. Ott döbbentem rá, hogy él a családomban egy női vonalon meghúzódó orosz dráma, ami arról szól, hogy az anyák és lányaik között sohasem jött létre valódi elfogadás és őszinte szeretetkapcsolat. A felmenőim generációkon keresztül utasították el a saját lányaikat, ahogy a nagymamámnak, az anyámnak is kizárólag a fiúgyermekeik iránt táplált szeretete tudott kialakulni. Ez egy nagyon nehéz felismerés volt, már csak azért is, mert mindezzel a tragikus örökséggel együtt az én életem is megpecsételődhetett volna. Nekem végül nem született lányom és amikor megtudtam, hogy a második gyermekem is fiú lesz, éreztem, hogy az én önismereti utamnak köszönhetően sikerült végleg letenni ezt a súlyos családi terhet. Annyit tudtam már a kezdetekkor is, hogy én nem szeretném továbbvinni a hozott anyai és apai mintát, ugyanakkor éppen ezek azok az ösztönös benső késztetések, amelyek irányítani akarják a cselekedeteinket és nagyon sokat és tudatosan kell dolgozni ahhoz, hogy mi ne kövessük el azokat a hibákat, amiket láttunk vagy a bőrünkön éreztünk a saját gyermekkorunkban.

Úgy fogalmaztál, az első fiad már a születése előtt a tanítómestereddé vált és általa indultatok el a férjeddel egy hosszú önismereti úton.


Igen, mert miatta kerestem új irányokat, így jutottam el a csoportba is, hogy ő meg tudjon foganni. “Útközben” azt is be kellett vallanom magamnak, hogy a szabad elveim ellenére legbelül mégis kell nekem a házasság, amiről addig azt hittem, nem fontos. Így az addigi küzdelmek ellenére, a benső munka árán az esküvő után egy hónappal megtörtént a csoda és kezdetét vehette a boldog várakozás egymásra, ami kissé el is húzódott.

Az ikrek jegyében születtem, a fiamat október közepére vártam, de a szülés nem akart elindulni. Eszembe jutott akkor, hogy volt egy magyar film, Eszenyi Enikővel és Rudolf Péterrel a címszerepben: “A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire”. Marci fiam a skorpió jegyének első napján jött világra, tudomásunkra hozva ilyen módon is, hogy itt bizony fel lesz adva a lecke.

A férjemmel mindketten rendkívül nyitott, barátkozó, liberális szemléletű emberek vagyunk, erre érkezett hozzánk egy “szuper-introvertált”, befelé forduló gyermek, aki sokáig még kibújni sem volt hajlandó és öt kilósra hízott bennem. Aki később sehová sem akart velünk jönni, ordított az autóban és még folytathatnám. Az ő személyisége minket is megváltoztatott. Sorsszerűen, szinte hiányzó láncszemként fordított vissza kettőnket a saját legbelső világunk felé. A férjem rövid időn belül ugyancsak egy önismereti kurzuson találta magát, ahol kifejezetten a gyermekkori traumákat oldották fel. A késztetést, hogy végigjárja ezt az utat, a fiunknak köszönheti.


Ő mivel foglalkozik?


Eredetileg közgazdász párom, Kovács Dániel - nekem elsősorban remek apa és társ - pályamódosítással azóta már önismereti kurzusokat tart vezetőknek, tanároknak és szülőknek. Az ukrán-orosz és más nemzetközi konfliktusokhoz kapcsolódóan sokáig egy gyermek méretű babával járta az óvodákat és tartott tréningeket óvónőknek. Jelenleg egy zen kolostor építését segíti a Dunakanyarban. Hihetetlen utat járt be.


Ahogy meséled, te sem hagytál fel a tudatos önismereti munkával, családállításokon vettél részt, foglalkoztál Pránanadival, Mauri masszázzsal, majd Bóna László szárnyai alatt ismerhetted meg a homeopátiás orvoslást. Hosszú évekig tanultál a legnagyobb mesterektől és mélyen bele is ástad magad a kutatásba, minden kiszemelt területen.


A kíváncsi természetem és az örök bátorságom önmagam feltérképezésére csak az egyik oldalt jelentette. A háttérben persze a múlt árnyain felül más okok is keletkeztek. Második fiam, Milán lyukas tüdővel jött a világra. Szülés után alig vártam, hogy a karjaimban tarthassam a gyermekemet, helyette egy orvos lépett oda hozzám, betolta a fiamat egy inkubátorban és közölte, hogy most azonnal át kell szállítani őt egy másik kórházba. Egy fotót hagytak nekem helyette. Kimaradt az első nagy ölelés, az első mellre tétel, a születés utáni nagy találkozás. Három napot nem láttuk, nem fogtuk, nem éreztük egymást. Ott és akkor olyan sokkot kapott a szervezetem, hogy ennek hatására egy autoimmun pajzsmirigybetegség alakult ki nálam. Meg kellett tanulnom, hogyan működöm, hogyan gyógyíthatom magam fizikálisan és lelkileg is. Legfőbb célom viszont mégis az volt, hogy boldog család lehessünk, hogy a saját “csomagjaimat” már ne pakoljam a gyermekeim vállára. A nevelésben is ezt követtük a férjemmel: szeretni, odafigyelni, meghallani egymást. Hangot adunk az érzéseinknek, jelentőséget a közös sétáknak, családi étkezéseknek.


A szüleiddel hogyan változott meg a kapcsolatod az idők során és édesanyád mit szólt ahhoz, hogy ti ennyire más módon nevelitek a gyerekeket?


Igyekeztem szeretetteljes kapcsolatot kialakítani a szüleimmel, de egy idő után újra csak azt éreztem egyedül vagyok a kapaszkodásommal, az igényemmel, hogy egy jófajta bensőséges viszony alakuljon ki közöttünk. Felnőttként aztán persze újra és újra rá kellett jönnöm, hogy az anyám még mindig olyan zsigeri érzelmeket tud kiváltani bennem, amin valahogyan túl kell lépnem, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ebbe belebetegedjek. Meg kellett találnom egy egyensúlyi pontot, ahol bizonyos távolságtartással és végre teljes elfogadással tudok a szüleim felé fordulni. Sok idő kellett és persze segítség, de a végére elértem, hogy képes voltam meghúzni a saját határaimat. Ezen a változáson ő lepődött meg a legjobban.


A nevelésem kapcsán anyukám eleinte nem is értette, hogy miért vagyok ilyen gondoskodó, szerinte “túlszerető” a saját gyermekeimmel. Ilyen kategória nem létezik, a szeretet van és áramlik és nélküle semmi nincs. Igaz, hogy lehet rosszul szeretni, például rátelepedni a másikra, de nem lehet a másikat “túlszeretni”.


Később azonban belátta, sőt meg is fogalmazta, hogy bárcsak annak idején több információ állt volna rendelkezésre ahhoz, hogyan is kell jól szeretni, támogató szülővé válni. Az önismeret számomra éppen itt kezdődik, hogy megérnek a szükséges elhatározások és ami még fontosabb: a tudatos döntéseinket képesek vagyunk tettekre fordítani, megvalósítani, a korábbi nehézségeinkből valódi erőt kovácsolni.


Elképzelhető, hogy te pont egy csodálatos lehetőséggé formáltad a koragyermekkorban sérült kötődési és ragaszkodási mintáidat, hiszen mindezek ellenére vagy mindezért egy elvárásoktól és függő kapcsolatoktól mentes, rendkívül rugalmas emberré váltál.


Úgy érzem, én pusztán idegenvezető vagyok két olyan személyiség életében, akik teljesen egyedi módon nyilvánulnak meg, másképpen fejlődnek, mások az igényeik. Olyan anya akarok lenni, aki megmutat, aki észrevesz, aki meghallja a fontos fél mondatokat, de nem várja el, hogy egy véleményen legyünk. Nyilván számtalan dolog van, amiben példát mutattunk számukra, amiben neveltük őket, vagy amit elvárunk tőlük, de úgy gondolom a feltétel nélküli szeretet az egyetlen lehetséges nevelési alap. Azt hiszem, ha mindenki csak a saját dolgaival foglalkozna és nem méricskélné, hasonlítgatná magát a másik emberhez, nem ítélkezne és várná el, hogy a másik is ugyanazt gondolja, mint ő, egy sokkal jobb világ lenne.


Neked milyen iskolai tapasztalataid voltak és mi volt a leglényegesebb számodra amikor a fiaidnak iskolát választottál?


Hat évesen még mindkét fiam túlérzékeny volt az átlaghoz képest. Számukra a legtöbb környezet túl hangos, a legtöbb tanóra túl hosszú és a legtöbb inger túl soknak bizonyult. Mindenképpen személyiségközpontú helyet kellett keresnem, ahol kiforrhatnak, megerősödhetnek, ahol elfogadják a “csodabogarakat” is. Jól választottam, mert megtalálták a helyüket, fel tudtak zárkózni, mindenfajta siettetés vagy erőltetés nélkül. Ez fontosabb volt nekem, mint a tanulmányi eredményeik és épp ezáltal kerültek idővel helyére a dolgok, ahogy beilleszkedtek az közösségbe és sikereket tudtak elérni a tanulásban is.

A döntéseimben nyilván szerepet játszottak a saját élményeim is. Apám diplomata volt, az én iskolás éveim nagy része Bulgáriában telt, ahol egy orosz iskolába jártam. El tudod képzelni, egyforma ruha, egyforma masni és mindenkitől elvárt “egyen-tudat”. A férjem egyébként pont ugyanakkor töltött hat évet Moszkvában gyermekként, amikor mi is külföldön éltünk. Később egy alkalommal grúz barátok érkeztek hozzájuk - ez a megismerkedésünk után történt nem sokkal - anyósom akkor tudta meg, hogy anyanyelvi szinten beszélek oroszul, nagyon meglepődött. Visszatérve az iskolára, épp a poroszos rendszer és a bennem mindig forrongó szabadságvágy miatt próbáltam ki később mindent a gimnáziumban, igazi lázadó voltam, a külsőségekben is.


Most milyennek látod magad?


Egyszerűen csak jól vagyok és örömmel tekintek vissza azokra a lépésekre, amelyeket megtettem. Megelégedéssel látom, hogy érdemes volt elindulni az önismeret ösvényein, ahogy érdemes lesz folytatni is ezt az utat. Megérte otthon maradni a fiaimmal, időt szentelni a családnak, saját magam megismerésének, a legfontosabb dolgoknak az életben. Örülni tudok annak is, hogy nem későn döbbentem rá arra, ami igazán számít. Mára ott tartok, hogy a legapróbbnak tűnő események is be tudják aranyozni a napomat. Nem kérek sokat, de rengeteget kapok, jó emberek vesznek körül. Jelen vagyok. Ennél nem kell több.

270 views0 comments