Járatlan utakon a kamerán innen és túl, ahogy senki más - beszélgetés Bege Nórával
Updated: Oct 15, 2022
Bege Nóra, fotográfus-művészetterapeuta
Véges idejű földi utunkat legtöbben úgy járjuk végig, hogy a világ és ezen belül akár a társadalom csak egy egészen apró szegmensét van alkalmunk felfedezni. Ha látunk is olykor másik világokat, ritkán ismerjük meg igazán a bennük élő embereket. Az idő múlásával aztán sokkal inkább szűkül, mint tágul a minket körülvevő emberek száma és talán az egyik utolsó dolog, ami eszünkbe jut, hogy olyan létezések közelségébe kerüljünk, ahol mások más sorsokat élnek meg. Pedig ha ott lennénk, akár ki is nyújthatnánk a kezünket egy röpke pillanatra. Mert “kell egy hely” - ahogy a Padlás című musical kedves taktusában elhangzik bizony “kell egy hely, hol nem fáznak a csillagok” - és ez a hely csakis a szívünkben lehet. Amíg pedig mi megkeressük ezt a helyet, addig jó hallani, olvasni arról, hogy van aki mer többet is látni, a maga sajátos módján segíteni. Mi több, valami egészen őrült elszántsággal új, járatlan utakra lépni, kapukat nyitni önmaga és mások számára, aztán felszínre hozni valami különlegeset a művészet, a teremtés által és itt sem megállni. Mindezt egészen elképesztő fotókkal rögzíteni a nagyközönség számára, hogy más is láthassa, hogy minden emberek alkotta közösségben súlyos emberi sorsok fonódnak össze.
Bege Nóra, “Zizi” fotográfus-művészetterapeutával beszélgetek, akit ugyanolyan vad-szelídnek és mindenre fogékonynak látok most is, mint utolsó gyermekkori találkozásunkkor.
Ahogy néztem a munkáidat és egyáltalán az eddigi életpályádat, rengeteg gondolat és kérdés ébredt bennem, ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy ebben az interjúban nem kell szorosan tartanom a gyeplőt, hogy egyetlen fontos állomás se maradjon ki, mert azt éreztem, hogy az évszámok, a kiemelkedő szakmai díjak felsorolása helyett, csak le akarok ülni veled és beszélgetni, mindenfajta prekoncepció nélkül.
Pályádat egyre inkább meghatározza a rászorulók támogatása, először az érdekel, hogy honnan meríted ezt a érzékenységet, a bátorságot?
Szerintem én ezt a gyerekkoromból hozom. Szüleim mindketten nagyon elfogadó, empatikus emberek voltak. azt is elfogadták, hogy nem voltam valami jó tanuló. Hamar kiderült, hogy nem leszek sem matematikus, sem jó sakkozó, mint ők. Szabadon hagytak, korán észrevették, hogy a művészet érdekel. Remek könyveket, művészeti albumokat vettek, amikor felfedezték, hogy szeretek rajzolni. Csodáltam a szent képeket is, pedig ateista családban nőttem fel. Vonzott a belőlük áradó erő és nyugalom, már akkor magával ragadott valami kegyelmi érzés ezzel kapcsolatban, de gyerekként még nem tudtam megmagyarázni mi az.
Apámnak egyszer azt mondta rólam egy ismerős, hogy nem hitte volna, hogy két pedagógusnak ilyen buta gyereke lehet… Én ennek ellenére is mertem bátor lenni és a szüleim támogattak ebben. Önképzőkörre jártam fotózást, labortechnikát kezdtem tanulni, úgy emlékszem, már akkor megéreztem az alkotói munkában rejlő végtelenséget. Kislányként azt éreztem, hogy minden , amit nem tudok megtanulni, az nagyon elviszi az energiámat. Ilyen volt a nyelvtanulás is, soha nem tudtam egyetlen nyelvet sem elsajátítani rendesen, pedig szinte mindenki külföldre költözött a családomból. Ez is azt sugallja számomra, hogy nekem itt van dolgom, akár magam miatt, akár azért, hogy a fotóim által megmutathassak olyan itthoni helyeket, ahová más nem juthat el.
Visszatekintve még a múltra, a kunszentmiklósi gimnáziumból milyen vágyakkal léptél ki?
Operatőrnek készültem, az írásbeli felvételit 99 százalékra teljesítettem, de Gyuri bácsi (Illés György, kétszeres Kossuth-díjas magyar operatőr, filmpedagógus) természetesen kinevette a szóbelire vitt fotóimat. A filmművészet és az irodalom nagyon vonzott, ebben el tudtam mélyülni fiatal lányként, de ott vidéken nem volt senki, aki eligazított volna a fotográfia világában. Ha utólag belegondolok, valóban nem lehetett szakmailag értékelni a Filmművészeti Egyetemre vitt anyagomat. Így végül nem lettem operatőr, de a későbbi fotózásaim során a legnagyobbakkal dolgozhattam, sőt néhány évtizeddel később úgy alakult, hogy Gózon Francisco (Balázs-Béla díjas, venezuelai magyar operatőr, egyetemi tanár) segítője voltam egy kamaszoknak rendezett filmes táborban. Beszélgethettem mindenkivel, akivel valaha akartam. Több, mint huszonöt éven át dolgoztam fotóriporterként a sajtóban, kezdetben a Kurírban, a 168 óránál, majd külső munkatársként más sajtóorgánumoknál.
Közben jött a Madách és az Arany János (most Újszínház), majd a Z’zi labor együttes, hogy emlékszel vissza a kezdetekre?
A színházi és filmes világ teljesen beszippantja az embert, egy-egy ilyen zárt közösségben az ember nap mint nap éli meg az érzelmek teljes amplitúdóját a szomorúságtól a kétségbeesésen át az eufórikus örömig. Emellett persze világossá vált számomra az is, hogy ez ugyanolyan munka, mint a többi, kőkemény szabályokkal és határidőkkel. A színész is ember: akár híres, akár nem és ugyanazokkal a hétköznapi problémákkal küzd, mint bárki más. Én sosem vágyódtam a színpadra, mindig háttérmunkás voltam, kivéve, amikor a Z’zi laborral léphettem színpadra. Az együttes mindenese voltam, jelmezt terveztem, varrtam, díszletet festettem, kísértem őket mindenhova. Egy napon aztán úgy alakult, hogy nagyon kellett volna egy fotó, de nem ért rá a zenekar fotósa. Akkor én megint csak vettem a bátorságot és felajánlottam, hogy van otthon egy Minolta gépem, a Planetáriumban meg ott a labor, ha kell elő is tudom hívni és másnapra meglesz a kép. Így kerültem be újra abba a spirálba, hogy mennyire jó fotózni, alkotni, laborálni. Végül ott maradt a kamera a kezemben a turnékon, a rendezvényeken és a klipforgatásokon is. Utóbbiból egyszer olyan jó képanyag született, hogy lemezborító készült belőle és még a sajtónak is le tudtunk adni pár fotót. Nem sokkal ezután Janicsák Istvánnal, a zenekar vezetőjével a Népliget egy kis zugában ültünk, ahol ő azt javasolta, ne akarjak minden áron grafikus lenni, menjek inkább fotózni, szerinte ahhoz nagyobb tehetségem van. Rövidesen jelentkeztem a MÚOSZ fotóriporteri szakára. Veledits Évával (aki évekig a Népszabadság fotóriportere volt) együtt kezdtük, egyikünknek sem volt nagy fogalma a fotóművészetről, félév múlva mégis mindketten díjnyertesek lettünk. Onnantól kezdve elindult a lavina. Ennek hatására lassan lezáródott a zenekaros korszak, távolabb kerültem a színházi világtól. Kicserélődtek körülöttem az emberek, mert másra kezdtem koncentrálni és csak ezzel voltam elfoglalva.
A vizualitásomat az anyukámtól, fanatizmusomat azt hiszem apukámtól örököltem, ez azóta sem múlt el.
A színházi életed is folytatódott, 18 éve kíséred, segíted, fotózod a Magyarországon egyedülálló Baltazár Színház fogyatékkal élő színészekből álló társulatát. 2015 óta pedig a Down Alapítvány fotó és művészetterápiás csoportját vezeted, hogyan kell elképzelni a közös munkát?
Én mindig úgy dolgozom, hogy először csak figyelek, a kamerát nem is viszem magammal. A társulattal való együttműködésem is így kezdődött. Korán megtanultam, hogy csak akkor készíthetek igazán bensőséges hangulatú fotókat, ha először teret adok annak, hogy kialakulhasson egyfajta bizalom. Fel kell oldani őket, mint a víz a követ. Ehhez időre és jelenlétre van szükség - nálam ez csak így működik. A Baltazárosokkal azóta már szoros baráti kapcsolatokat ápolok. Amikor a Down Alapítványtól jelezték, hogy nagyon hiányzik az otthonoknak a művészetterápia, még nem láthattuk előre, milyen messzire vezet majd ez az út. Több otthonban vannak csoportjaim, egész napokat szoktam velük tölteni, ilyenkor főzünk, alkotunk, együtt vagyunk. A fotós csoportnak nyilván nem a technikát akartam megtanítani, sokkal inkább egy megnyilvánulási formát, egy menedéket nyújtani, az önkifejezés egy új formáját akartam a rendelkezésükre bocsátani. Kerestünk egy olyan gépet, amit könnyen kézbe tudnak venni, aminek jó a fogása, viszonylag könnyű a kezelése. Mindig csak meghatározott számú képet készíthetnek az én felügyeletem mellett, bár azóta egyre többen dolgoznak saját géppel. Kirándulni és kiállításokra is együtt járunk.
Voltunk a Barokk és a Szürrealizmus és a Vágyott szépség kiállításon is. A szürrealista tárlaton például Bunuel és Dalí “Andalúziai kutya” című filmje teljesen elvarázsolta őket, minden kockája mély nyomokat hagyott bennük. Az otthonokba visszatérve tovább dolgoznak a lelkükben ezek az élmények, melyeket az alkotó órákon gyakran megemlítenek.
Az igazi nagy áttörést Frida Kahlo tragikus sorsú mexikói festőnő kiállítása jelentette. A csoport megbabonázva állt a festmények előtt, A műhelymunka során később az általuk készített fotókon kívül kinyomtattuk a festőnő különböző munkáit és önarcképeit is. Frida pedig új életre kelt, ahogy a többi kiállítás színei és energiái is. A nyomatokra különféle technikákkal festhettek, rajzolhattak, szabadon alkothattak. Ma is olyan érzés ez nekem, mintha „engedélyt” kaptunk volna az eredeti alkotóktól, annyira magától értetődően formálódott a közös munkánk az utóbbi években.
A művészetterápiás csoport alkotásai más művekkel és a saját fotóiddal együtt a Kolta Galériában került kiállításra “Sorsok, színek” címmel. Nagyon izgalmas a koncepció, ahogy ezt a nagyközönség elé tártad, mesélj egy kicsit erről!
Mindig is nagyon érdekelt a hátrányos helyzetű vagy a társadalom peremén élő emberek kapcsolata a művészetekkel. A kiállítás anyagát részben a sérült emberekkel végzett sokéves művészetterápiás csoportmunka váltotta valóra. Olyan kép-párokat láthattak a nézők, ahol a kész művek mellett a fotók, festmények, rajzok megszületésekor az alkotókról készített saját fotóim is helyet kaptak.
Ugyanígy állítottam párba a Táblás utcai hajléktalanszálló lakóinak munkáit a róluk készült fotókkal. Velük hasonlóképpen a művészetterápián keresztül kerültem kapcsolatba. Sorsokat, szerelmeket, szépséget, igaz emberi történeteket ismerhettem meg általuk és ahogy az lenni szokott, jó darabig csak figyeltem, nem kezdtem el azonnal fényképeket készíteni. Eleinte nem is hagyták volna…
Mit szeretnél elsősorban megmutatni, mire hívod fel a figyelmet ezekkel a képanyagokkal?
Azt hiszem elsősorban azt szeretném megmutatni, hogy a fedél nélkül maradt embereknek is vannak céljaik, gondolataik, vágyaik. Ők is emberek, saját élettel, érzésekkel, reményekkel. A társadalom még mindig úgy könyveli el őket, mint a buszmegállóban fekvő részeget vagy a csövest, aki nem akar dolgozni. Holott itt is, mint mindenhol egyéni sorsok vannak. Míg az egyiknek az ingatlanmaffia vette el a házát, a másik beteg lett és nem tudott dolgozni, hogy fenntartsa magát, vagy épp a család semmizte ki és ezért került utcára. Sokan rendszeresen dolgoznak, mégis hajléktalan státuszban maradnak a kevés bevétel, vagy pszichés állapotuk miatt. A közös talán annyi bennük, hogy mindegyiküknél jelen van egy komoly gyerekkori sorshasadás, egy trauma, mint a szülő elvesztése, az alkoholizmus, vagy a bántalmazás. Ezt nagyon nehéz feldolgozni. Fontosnak tartom a család, a barátok szerepét, mint ahogy a művészetet is, mint terápiás eszközt. Döbbenetes például, ahogy megjelennek a rajzaikon a világ keletkezése óta elő szimbólumok, ezt talán a tudatalatti hozza fel és csakis az alkotás által kerülhet felszínre. Egy-egy alkotó folyamat olyan, mint egy mély meditáció.
A hajléktalan emberekről készült fotóanyagok kapcsán mindig a szociofotográfia jelenik meg, ahol az ábrázolás védtelen, sebezhető helyzetben történik, nálad pont az ellenkezőjét látom, úgy az utcán és átmeneti szállókon élők, mint a sérült emberek portéin is. Minden esetben az embert mutatod meg, az igazi arcával, vagy ha bensőséges pillanatában, akkor sem kiszolgáltatottan. Miért ennyire fontos ez neked?
Az emberi méltóság kérdésköre számomra a fotózással kezdődött, talán mondhatom, hogy ez az egyik legfontosabb dolog a számomra. A mesterem is arra tanított, hogy elsődleges, ahogy közelítesz egy másik emberhez és amilyen szögből indítasz. Akkor sem vagyok képes kiszolgáltatott helyzetben fotózni, ha ezt esetleg maga a kép alanya kéri. Nálam ez régóta tartott alapszabály, ez még a napilapos időszakra nyúlik vissza.
Az első ilyen történet az volt, amikor elküldtek egy riportra, ahol éppen ott és akkor eltűnt egy gyermek. Én a szülőkkel töltöttem azt a napot, amikor keresték. Végül kiderült, hogy a gyermek meghalt, beleesett a szennyvízcsatornába. Egész nap ott voltunk, az édesanya előttem tudta meg, hogy mi történt és a kezeim között esett össze. Én minden idegszálammal átéreztem a fájdalmát, pedig akkor még nem voltam édesanya. A szerkesztőségbe természetesen a „szenzációs” kép nélkül tértem vissza. A főszerkesztő akkor behivatott és kérdőre vont, hogy hol a fotó az anyáról és a gyermek kabátjáról. Én akkor megkérdeztem, hogy ha magával történt volna ez és én fotózni kezdek, ahhoz mit szólt volna? Kegyeletsértőnek éreztem még a gondolatát is, hogy én ott elővegyem a gépet. Két nap múlva a főszerkesztő is belátta, hogy igazam volt.
Volt egy másik eset is, amikor elküldtek egy faluba, ahol 13 gyerek veszett oda egy buszbalesetben, hogy készítsek képeket a helyszínen és (idézem) “Kérdezzem meg a szülőket, hogyan fogják tölteni az első karácsonyt a gyermekeik nélkül”…én visszakérdeztem, hogy „Ez most komoly??”
Onnan egyetlen képpel tértem vissza. Lefotóztam a sírokat, rajtuk a kis mikuláscsomagokkal. Sokkal erőteljesebb indítókép volt, mintha a zokogó szülőket tettük volna címlapra.
Ez a két eset nagyon meghatározta a látásmódomat és értékrendemet. Vannak dolgok, amelyeket nem fényképeznék le akkor sem, ha a world press nagydíját nyerném vele.
A fogyatékos embereknél is - amikor akár ők kérik, hogy fotózd le őket -vannak helyzetek és pillanatok, amikor egyszerűen érezned kell, hogy ezt nem teheted meg. Soha nem élhetsz vissza egy másik ember kiszolgáltatottságával. A határokat, hogy az emberi méltóság megmaradjon, semmi nem írhatja felül.
Ahogy ezt mondod, eszembe jut egy másik híres fotósorozatod, amelyet a Pálos Nővérekről készítettél. Olvastam, hogy beköltöztél hozzájuk, velük laktál, velük imádkoztál napi nyolc órában és ahogy néztem a fotóidat, úgy képzelem, ez egy nagyon zárt világ. Itt is ugyanezt éreztem, hogy a lehetőség, hogy megragadj egy intim pillanatot nálad sosem írja felül az emberséget. Ugyanakkor mind be akarunk lesni valahova, ahol senki nem járhat, a másik ember legbelsőbb életterébe. Te ezt annyira emberi módon mutatod meg - ahogy például egy apáca bíbelődik a varrógéppel vagy ahogy épp takarítanak - a mérték megleléséhez nagyfokú érzékenység kell.
Én ezt érettségnek vagy ösztönös ízlésnek hívom. Fontos, hogy tisztelettel forduljunk a téma felé és olyat ne mutassunk be, amihez másnak nincs köze, amibe a képen szereplő nem egyezett bele. Amit pedig említesz, az egy a szívemhez nagyon közel álló fotódokumentációm. Margit anya fogadott be előszőr Kálmánházán, ahol igen, együtt éltem, lélegeztem, imádkoztam a nővérekkel és a novíciákkal. Az érkezésemet félév levelezés előzte meg, ahol az is kiderült, hogy nem vagyok megkeresztelve és fogalmam sincs a világukról, mégis szeretném megörökíteni a mindennapjaikat. Később kiderült Margit nővérről, hogy szeret fotózni és laborálni, még cikkcakkos vágógépe is volt -talán csak ezért engedett be. Szerettem volna a böjttől kezdve mindent velük csinálni, térdelni órákig, szentek életét olvasni, befogadni. Így is történt. A negyedik napon megkérdezték, mikor fogok fotózni, így aztán elővettem a gépet és másfél nap alatt elkészült az első anyag.
Visszatérve a méltóságra és amiért ez szóba került, pont az apácáknál történt meg, hogy amikor egyikük távozott az élők sorából, olyan csodálatos, szent pillanatokat élhettem át, amihez nem kellett fényképezőgép -természetesen nem is lehetett volna elővenni. Ezeket a képeket belül a szívemben őrzöm és magammal viszem őket, ha eljön az ideje.
A Nővéreket először 1992-ben fotóztad, azóta is kapcsolatban vagy velük?
Igen, minden nap gondolok rájuk. Néha levelezünk. Az első anyag elkészítése után terhes lettem Marcival, az első fiammal, így kimaradt másfél év. Tiszteletükre és őseim hagyományait követve én is megkeresztelkedtem. Közben ők elmentek Csécsére, Nógrád megyébe, addig is leveleztünk és ez a kapcsolat már 25 éve tart. Azóta megszületett és felcseperedett Álmos, majd Simon fiam is. Mind egytől-egyig csodálatosak és különlegesek. Az édesapjukat - Koncz György fotóriporter - tavaly nyáron veszítettük el. Miután meghalt, azt hiszem másodikként a Nővéreket hívtam fel, hogy segítsék őt imáikkal. Ez egy szent és számomra rettentően fájdalmas emlék is egyben, ma is meghat, amikor erre gondolok.
Hogyan tudsz megbirkózni a gyásszal, dolgozni, tovább csinálni? Mi van veled most?
Gyászterápiás képesítésem talán segített, de nem ez a legfontosabb. Nagyon mély és nehéz időszakon megyek keresztül. A covid miatt nem volt lehetőségem a fotózásból megélni, így Gyuri halála után egy idősotthonba mentem el dolgozni, mint mentálhigiénés segítő. Az ottani lakók néha Csilingelőnek hívtak, mert sokat zenéltem, énekeltem nekik. Most újra a Down Alapítványnál dolgozom, a fotó és művészetterápiás művészeti műhely vezetője vagyok. A sajtónak már ritkábban dolgozom, egy ideje a Fotóművészek Szövetsége, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készítek anyagokat: ha elfogadják a pályázati anyagot, akkor egy évet kapok az adott témakör feldolgozására. A legutolsó „Remény a hajléktalanságban” anyagomat most adtam le. Születnek az újabb ötletek…A témák az előzőek inspirációi, így fűződnek láncra a fotóanyagok egymás után.
Van olyan dolog, amit megbántál vagy másképp csináltál volna az életed során?
Egy dolog volt, amit hibának érzek, hogy amikor felvettek a gobelin szakra, én nem mentem el beiratkozni sem, pedig most nagyon szívesen csinálnám és alkalmaznám a művészetterápiában is. Akkoriban azonban inkább a pörgősebb dolgok érdekeltek. A gobelin készítés lehet, hogy hamarabb adott volna munkát a kezembe, de úgy érzem, akkor nem láttam volna meg ennyi mindent a világból.
Hiszek abban, hogy sorsunk a nevünkben van. Érdekes, hogy az Eleonóra nevet kaptam - annak ellenére, hogy a szüleim nem voltak vallásosak - ez azt jelenti “Isten az én világosságom”. Hosszú folyamat, volt míg megéreztem ennek az üzenetét. Úgy érzem mindez kapcsolódik ahhoz, ami szerint élek, ahogy alkotok és dolgozom. Azt szeretném megmutatni, hogy akárhogyan jöttünk erre a világra és akárhová is jutottunk, mind emberek vagyunk. Lelkünk ugyanonnan jön, ugyanoda megy, csak az út más. Fontos, hogy tiszteletben tartsuk egymást, mert csak másokat segítve tudunk felemelkedni.