“Inkább új életre kelteni, mint veszni hagyni mindazt, ami értékes” - Kriston Gitka designer

Kriston Gitka designerrel beszélgetek arról, hogyan fonódik, “hímződik” össze a saját nevét viselő márka üzenete azzal, az egykori mezőkövesdi kis szobával, ahol éveken át egy különleges Nagymama és az ő mindent tudni vágyó kisunokája dolgozott együtt végtelen órákon át, és hogyan válhat az örökbe kapott tudás, felbecsülhetetlen értékké az utókor számára.

Egy olyan világban, ahol minden felületen a szépség torzított, hamisan idealizált képe árad a nőkre és ahol épp az egyediséget kutatva kezdünk lassan elszomorítóan egyhangúvá hasonulni, egészen üdítő találkozni valakivel, aki képes egy tollvonással áthúzni ezeket a talmi elvárásokat. Gitka saját tervezésű ruhadarabjai persze önmagukban is szemet gyönyörködtetőek, de az ő karizmatikus megjelenésével párosítva valóban elérik azt a “WOW” hatást, amire önkéntelenül is felkapjuk a fejünket. Hogy mit keres Frida Kahlo fejdíszén, vagy David Bowie arcán a matyó hímzés és hogyan kerül Kriston Gitka keze munkája egy monacói kiállítás rendkívüli olajfestményeire, vagy a gánti bánya ezüstösen csillogó babájára, erről mesél nekem maga az alkotó, aki civil életében gazdasági mérnökként is keresi a kenyerét.

A veled készült eddigi beszélgetéseket olvasva, egyszer sem libbent fel a fátyol a titokzatos mezőkövesdi nagymama személyéről, aki elindított téged ezen a kevesek által ismert úton és kinek hála, beavatást nyertél a matyó örökség világába, egy olyan hagyományrendszer kulisszatitkaiba, ami mára egyre nagyobb értéket képvisel. Alig vártam, hogy megkérjelek, mesélj róla nekünk!

Lázár Mama (Lázár Gáspárné, született Panyi Margit) igazi Nagymama volt, otthonkás, fejkendős, tiszteletet parancsoló. A konyhája szüntelenül árasztotta a legfinomabb illatokat, mert úgy sütött, főzött, mint senki más. A szobákban matyó hímzéssel díszített párnák, doboztetők és terítők sorakoztak, ő pedig javarészt az ablaknál ült és hímzett. Pár éve ment el, nyolcvanöt évesen, de mi mindent megtartottunk nála úgy, ahogy hagyta. Hozzáteszem, hogy Mezőkövesden minden házban jelen vannak a kézzel hímzett színes tulipánok, a pünkösdi- és szívrózsák, a hagyományos matyó motívumok a blúzokon, szoknyákon és berendezési tárgyakon.

Én Mezőkövesden születtem, ott is nevelkedtem egészen tizennyolc éves koromig, számomra ez volt a természetes. A matyó kultúra igazi értékére csak akkor döbbentem rá, amikor elhagytam a szülői házat. Anyukám napközis tanár volt, a Nagymamám pedig közel lakott hozzánk, így nem volt kérdés, hogy suli után azonnal hozzá indultam és vele töltöttem minden szabad órámat. Folyton a nyomában jártam, már kislánykorom óta, s kértem, tanítson rajzolni, hímezni. A mezőkövesdi idősek többnyire csupán hat osztályt végezhettek, onnan mentek a földekre illetve a helyi Matyó Házba dolgozni, ami akkor egy ipari szövetkezet volt, ma hagyományőrző alkotóház és múzeum. A Nagyi is a Matyó Ház bedolgozó asszonya volt a ’60-as évektől. Előtte a földeken dolgozott, illetve az édesanyjának segített a hímzések elkészítésében. Mivel a mezőkövesdi asszonyok csekély nyugdíja aligha volt elég a megélhetésre, így az idősek többnyire folytatták a hímző munkát, ahogy ma is varrják a turistáknak sokszoros áron értékesített szuveníreket. A Nagymamám is egy volt közülük, élete végéig hímezte a szebbnél szebb csodákat.

Emlékszem, úgy hat éves lehettem, amikor egyszer letette az öléből a hímzést, rám nézett és azt mondta: “Jól van Kislányom, megtanuljuk, de először csak rajzolunk.” Nem kellett a milliméter papír, szabadkézzel rajzoltuk az egyszerűbb matyó mintákat. Kezdtük szépen a pöttyel, a szirmokkal, levelekkel, majd megmutatta nekem, hogyan áll össze a citromsárga, a sötétkék, a piros szín a matyórózsán, ami nekem akkor a világot jelentette. Fáradhatatlanul okított, melyik zöldet használhatom, milyen öltéstípusok vannak, a száröltés, a lapos öltés és a többi, mindent a jellegzetes mezőkövesdi hagyományok szerint. Végül Nagyanyám egy nap egy régi párnahuzatot vett elő, hófehér volt, egyszerű pamutanyag. Felrajzolt rá tollal, szabadkézzel egy egyszerű matyó mintát, szárral, levéllel, matyórózsával, majd rámára erősítve a kezembe adta, és annyit mondott: „Lássuk mit tanultál”. Szépen lassan vezetett ezen az úton, nagyon figyelt a tanulásomra, éppen ezért minden alkalommal hatalmas dolog volt kiérdemelni nála a következő lépést. Nagyjából tíz-tizenkét éves lehettem, amikor először engedte meg, hogy egyedül díszítsem egy blúz ujját, emlékszem kétszáz forintot kerestem vele. A kedvencem az a szövőtechnika volt, amit úgy hívnak “borsóka”, a blúzok elejét díszítettük vele.

Mivel Édesanyám úgy vélte, nyáron mindenkinek dolgoznia kell, így a szünetben szinte mindig a Nagyinak segítettem a hímzések elkészítésében. Ha azt mondtam valamire, nekem ez nem megy, nem csinálom, leteszem, mindig az volt a válasz, hogy “meglásd Kislányom, még hasznodra válik egyszer”. Nem követelte ő, hogy az aznapi munkát befejezzem, de a hisztit nagyon nem kedvelte. Engem arra neveltek, hogy mindent rendesen végig kell csinálni, nem “elnagyolni”, nem felületesen végezni a munkát. Sajnos nem tudok olyan közös képeket mutatni, amin alkotunk, mert nem volt fényképezőgépünk, viszont néhány fotó előkerült róla mostanában, melyeken tradicionális matyó öltözékben látható, az egyiken még lányként, a másikon pedig már menyasszonyként.

Eszembe jut, hogy míg külföldön sokhelyütt felbukkannak a nemzeti színekkel díszített tárgyak, itthon mintha olykor hálátlan küldetés lenne a hagyományőrzés. Mit gondolsz, összefügg ez a nemzeti öntudatunkkal, nem szeretjük, hogy magyarok vagyunk?

Azt hiszem, ennél jóval gyarlóbb okai vannak egy-egy ötlet kudarcának. Sokszor élem meg azt, hogy valahogyan nem szeretjük, ha a másiknak jó. A legutóbb a pandémia kitörésekor esett meg velem hasonló, amikor meghívást kaptam egy online felületen működő csoportba, ahol magyar kézművesek és iparművészek mutathatják be és árulhatják termékeiket. Tavaly március 15-re fehér, illetve fekete alapra nemzeti színekkel hímzett maszkokat készítettem. Piros-fehér-zöld selyemfonállal varrtam fel a díszítést “kokárdaként” a bal oldalra, finom lenvászon anyagra, majd Petőfi maszkja néven hirdettem meg. Aki készített valaha saját kezűleg tárgyakat, jól tudja, mennyi munka és költség van a háttérben, nem beszélve az egyedi öltéstechnikáról, amit én sok éven át tanultam. Nem titok, hogy 6.500,- forintot kértem érte, amit jutányos árnak éreztem és a legnagyobb örömmel vártam az érdeklődőket. Természetesen megrendelések is születtek, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok, viszont sajnos nagyon sok negatív kritikát is kaptam. Olyan vádakkal illettek, hogy én ebből akarok meggazdagodni, majd elkezdték számolgatni, mennyibe kerül a hímző fonál és megkaptam azt is, hogyan merészelek “divatot csinálni a betegségből”. Természetesen nem mentem bele buta játszmákba, de a gonoszkodás mindig meg tud viselni, mert alkotóként és emberként is az érzékenyebb típust képviselem.

Úgy tartják a kudarcaink tesznek minket erőssé, mert belőlük sokkal többet tanulunk, mint a sikereinkből és talán ezek is olyan állomások és helyzetek voltak, amelyeket egyszerűen nem lehet kikerülni, ha az ember úgy születik, hogy “kilóg a sorból”. Mielőtt rátérünk azokra a hihetetlenül egyedi és különleges alkotásokra, melyekkel számtalan hazai és nemzetközi elismerést zsebelhettél be, ejtsünk pár szót a cikk bevezetőjében említett másik szakmádról is. Ilyen művészi vénával és kreativitással miért választottad kezdetben mégis a műszaki pályát? Kiskorodtól kezdve különc voltál vagy csak később kezdtél lázadni?

Tanárgyerekként, Mezőkövesd kis városában szinte elvárás volt, hogy eminens tanuló legyek. Ez természetesen magával hozott egy jó adag megfelelési kényszert, ahogy persze a lázadást is. Tizennyolc évesen még fogalmam sem volt, merre induljak. Matematikából és fizikából mindig nagyon jó eredményeket tudtam felmutatni, Édesapám pedig ugyancsak az építőiparban dolgozott, talán ezért is fordultam a műszaki terület felé. 2001-ben felvételt nyertem a debreceni Műszaki Főiskolára, ahol végül sikeresen lediplomáztam. Az oklevél megszerzése után azonnal el tudtam helyezkedni a Hídépítő Zrt-nél és részt vehettem a Kőröshegyi Völgyhíd kivitelezési munkálataiban. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a műszaki pályám során folyamatosan Magyarország vezető építőipari projektjeiben dolgozhattam, illetve dolgozom a mai napig. Kőröshegy után részt vehettem az il Bacio di Stile luxusáruház kivitelezésében vezető mérnökként, majd később több közbeszerzési projekt megvalósításában.

A tavalyi évet is sikeresen zártad, munkáid a Budai Várban kerültek kiállításra a Mesterségek Ünnepén, úgy tudom a kollekció egy hagyományőrző pályázat kapcsán született.

Az “Arcok” kollekciómról és az Agrárminisztérium “Hungarikum” címmel meghirdetett pályázatáról van szó. Nagyon szerettem ezt a munkát, nem is értem, miért nem kap minden évben nagyobb nyilvánosságot a felhívás, hiszen a fő célkitűzésük éppen a hagyományok életben tartása ezekben a kihalófélben lévő ágazatokban. A pályázat egyik kategóriáját mintha nekem találták volna ki, úgy hangzott “Hagyomány a divatban, viselet másként”. Ez egy nagyon szimpatikus és izgalmas kezdeményezés, azonnal tudtam, hogy ott a helyem a jelentkezők között.

Korábban már készítettem egy Frida Kahlo képmásával díszített pólót, ahol a művész fejdíszében lévő virágokat, saját kezűleg hímzett matyórózsákkal helyettesítettem, és tervben volt a sorozat folytatása David Bowie és Madonna portréival is. A pályázatra szabadkézi rajzokat és a minták tüzetes körülírását kérték, emellett bemutatkozó anyagot kellett benyújtani, mely összefoglalta, ki vagyok, mi a célom, mit képviselek az alkotásaimmal és mik a terveim a jövőben. Végül a beküldött anyagom a nyertes pályázatok egyike lett, és a munkáimat augusztus 20-án a „folkTREND! – A hagyomány a régi, a stílus új” elnevezésű divatbemutatón, a Budai Várban rendezett Mesterségek Ünnepén mutatták be.

Az “Arcok” kollekciómmal mindenképpen valami meghökkentőt szerettem volna életre hívni, amit nem felejt el a közönség, azzal a nem titkolt céllal, hogy az alkotások mindennapi viseletként is megállják majd a helyüket. A díjnyertes termékeket, vagyis a fekete és fehér színű pólókat és vászontáskákat, feltűnő fejdíszekkel és modern alsóruházattal emeltük ki és egy ezüst színű próbababán fotóztuk be a gánti bauxitbányában.

Korábban már készült egy másik fotósorozat is a ruháiddal, ami átütő sikert hozott, többek között ez is megtekinthető a kristongitka.com oldalon. Mintha itt is az lett volna a cél, hogy leessen az ember álla. Úgy érzem nagyon jól megtaláltad a “progresszív” jelzőt ezekre az alkotásokra.

2018-ban Sopronfalvi Ildikó divatfotós keresett meg azzal az ötlettel, hogy mivel nagyon tetszenek neki a munkáim, szeretné a kollekciót nemzetközi környezetben is bemutatni.

Rendhagyó módon egy fekete bőrű modellre esett a választásunk, aki akkor a New Balance-nak is dolgozott, ma pedig már neves Vogue modell. Zseniális fotók születtek, a mai napig használom ezt a képanyagot. Ildikó egyébként hozzám hasonlóan mérnökként is tevékenykedik, emellett olyasvalaki, aki a művészetben teljesedik ki igazán, nagyon tehetséges fotósnak tartom. Maga a fotózás Németországban zajlott egy orosz stylist bevonásával, a képek szerintem magukért beszélnek, egészen elképesztő fotósorozat készült, mely 2018 novemberében a new yorki Sheeba magazin oldalain debütált.

Mennyire vagy szigorú abban, amikor egy munkafázist ki kell engedned a kezeid közül?

A minőséget illetően úgy érzem nincs helye udvariaskodásnak, csakis a teljes őszinteségnek, ezt még a Nagymamámtól tanultam. Ami a saját nevem alatt jelenik meg, amit a kezeim közül kiadok, az az én felelősségem, ennek a körvonalaiból soha nem engedek. Csak kivételes esetekben vontam be a munkálatokba bedolgozó hölgyeket, de kizárólag olyan hímzőket, akik nagy múlttal rendelkeztek és hibátlanul dolgoztak. Az esetek kilencvennyolc százalékában azonban én magam készítem a hímzéseket. A Nagymamám nagyon büszke volt rám, amikor elmondtam neki, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, az ő emlékére nemrégiben készítettem egy hímzett farmerdzsekit, melynek a mintáját még együtt kezdtük el kidolgozni a kilencvenes évek elején. A hagyományos motívumoktól az évek alatt, a saját tempómban jutottam el a pasztell színekig, a kolibri ábrázolásig, és megannyi más motívumig. Természetes anyagokkal, főleg lenvászonnal, pamuttal, és selyemmel dolgozom, nagyon fontos számomra, hogy hosszú távon hordható, minőségi ruhadarabok szülessenek. Sajnos manapság minden a gyors felhasználásról szól, azt keressük, ami olcsó, eldobható, amin könnyen tovább léphetünk, így épp a lényeg veszik el, pedig valahányszor magunkra öltünk egy egyedileg, kézzel készült ruhadarabot, az mesél. Mesél a múltról, az alkotóról. Időtálló és örök, tele pozitív energiákkal.

A matyó hímzés mára már Hungarikum, az UNESCO 2012-ben nyilvánította a Szellemi Kulturális Örökség részévé. Emlékszem, abban az évben készítettem az első, saját tervezésű fehér pólómat, amit színes pamut fonalakkal hímeztem a nyak körüli részen, emlékszem a Nagymamám milyen alaposan szemügyre vette, mielőtt őszinte véleményt mondott róla.

Kiváltságosnak mondhatod magad, hiszen már az alkotói pályád kezdetén egy olyan felkérést kaptál, ami a mai napig egyedülálló a világon, miként jött létre ez az együttműködés?

Visszatekintve mindig nagyon érdekes, hogyan rakja elém az élet az apró puzzle darabokat. 2013-ban egy barátnőmön keresztül ismerkedtem meg Udvarhelyi Zsuzsanna festőművésszel. Zsud, Monacóban élő magyar származású művész, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy tervezzek magyar motívumokat a női alakokat ábrázoló olajfestményeire.

Eleinte egyáltalán nem voltam biztos benne, hogyan kivitelezhető mindez, de rendkívül inspiráló és izgalmas vállalásnak éreztem. Zsud biztatott és teljesen szabad kezet adott, míg én eleinte eléggé félve nyúltam a négy-öt-tízezer eurót érő festményekhez. Végül megtaláltam a megfelelő technikát és hét alkotáson hímeztem meg a női alakok ruháit és ékszereit a saját ötleteim alapján, egyetlen vászonszakadás nélkül. A monacói Le Metropole Center mellett, a Szent Gellért Fürdő szecessziós előterében, a The Ritz-Carlton Budapest és a Kempinski Hotel Corvinus Budapest épületeiben mutatták be a festményeket a hazai közönség előtt. Ezek egytől-egyig egy hónapig tartó tárlatok voltak. A Zsuddal készült projektet követően aztán több más, sikeres együttműködésben is részt vehettem. Fotóztuk a ruháimat a Liska Fashion pazar bundáival, Rábaközi Andrea szupermodell közreműködésével, született közös esküvői kollekció a TutuME-vel, illetve a Matyódesign részére is több mintát terveztem.

Min dolgozol most, vannak olyan álmaid, amelyek megvalósításra várnak?

Szeretném a népművészetet a mindennapjaink részévé tenni, de nem olyan módon, hogy minden nap matyó blúzt hordjunk, hanem azáltal, hogy használjuk ezeket a csodálatos motívumokat, magát a kézi hímzést, így tovább éltessük a hagyományos értékeket. Jelenleg életem egyik legnagyobb projektjén dolgozom, aminek egy igazán beszédes fantázianevet találtam ki, ez úgy szól a “Népművészet Mindenkié”. A célom ezzel, hogy a ruháimon keresztül, az emberek megismerjék ezt a páratlan örökséget és viselni kezdjék a hagyományt, hiszen ez is a magyarságunk része. Jelenleg is kutatom a negyvenkét magyar hímzéstechnikát és motívumkincset felölelő örökségünket és komoly terveim vannak, hogy ezt a nagyközönség elé tárjam. Sajnos az idő sürget, hiszen azok az idős emberek, akik ezt mesteri fokon művelik, már egyre kevesebben vannak itt a Kárpát medencében.

A tervek megvalósítása mellett mi az, amitől kerek számodra a világ, mitől érzed magad maradéktalanul boldognak?

Alapvetően szerencsés és boldog embernek vallom magam, egészséges vagyok, azokkal a dolgokkal foglalatoskodhatom, amik igazán kikapcsolnak és boldoggá tesznek, szerelemben és szeretetben élek, úgy gondolom megvan mindenem. Hogy mindez mitől lehetne még jobb? Talán ha lassabban telne a huszonnégy óra és minden nap lenne időm rajzolni, hímezni, olvasni és közben minőségi időt tölteni a családommal. Sokszor előfordul, hogy elveszek a részletekben, még akkor is, ha ez a munkafolyamat természetes része. Előfordul, hogy ezerszer átszínezek egy mintát, majd visszatérek az eredeti ötletemhez. Van olyan is, hogy négy könyvet olvasok egyszerre vagy éjszakánként azon gondolkozom, mit lehetne jobban, szebben kitalálni. Igaz, sokszor megtorpanok és megijedek, hogy van-e értelme továbbvinni a márkát, a hímzéseket, kétségeim támadnak, hogy meg tudom-e valósítani az ötleteimet, de aztán mégis folytatom. Ha örömet tudok okozni másoknak és egyre többen megismerik a ruháimon és a termékeimen keresztül ezt a páratlan, népi, kézműves örökséget, akkor azt mondom, megérte.

Fotók: Kenéz Kíra és Sopronfalvi Ildikó