Hóvirágok

• Na?

• Nem tetszik, dobd ki, mondtam, hogy hülyeség.

• Mi nem tetszik?

• Az egész. Valahogy olyan nyomorúságos.

• Nyilván, mivel nem túl vidám dolgokról beszéltünk.

• Vedd ki a nagyon személyes részeket, írj csak a lényegről, rád bízom.

A következő kamera nélküli beszélgetés után jó ideig nem tudtam mit kezdeni a hosszan lejegyzett oldalakkal, mégis úgy éreztem, nincs szívem eldobni az egészet.

A történetet nem volt nehéz megírnom, mert bár engem soha nem bántottak a szüleim, az alkoholizmus része volt a mindennapjaimnak születésemtől kezdve egészen 25 éves koromig, apám korai haláláig és -ahogy ez a történet is mutatja - még tovább.

A következő írás Éva életéről kicsit olyan, mint a filmkészítés, varázslat: legyen tehát az alap sztoriból (ami fájdalmas és hosszú) egy érzelmekre ható szösszenet, hirtelen nagy történésekkel, bukásokkal, majd végül a feloldozással, vagy annak egy darabkájával.

Talán ez a lényeg. Így olvasható és emészthető.

Én azért sajnálom, hogy néhány részlet elveszett, mert azt akartam megmutatni vele, hogy az alkoholista szülők felnőtt gyermekei ugyanúgy itt élnek, járnak közöttünk mint más gyermekkori traumák túlélői. Egész életre való hóvirág csokrokkal a lelkük mélyén.

(a mellékelt fotó ugyan nem hóvirág..mert olyanom nem volt és ragaszkodom hozzá, hogy a saját fotóimmal illusztráljam az írásaimat, de talán ugyanazt üzeni, amit mondani akartam.)

Mondhatnám, hogy egyszerre nőttem fel az anyámmal, de nem, bár volt pár év, amikor úgy tűnt, nyugodtabb mederben folytatódhat az életünk. Mire majdnem nagykorú lettem, talált magának valakit. Egy jóravaló embert, magam sem értem hogyan. Talán annak az embernek is volt egy sorsa, amitől anyámat kellett választania, de az idill nem tartott sokáig, sőt, megint az alkohol győzőtt. Újra és újra átitatta az én állandóan remegő készenlétben tartott kegyetlen életemet, hívatlanul is előcsalogatva bennem a kislányt, akinek minden fésülésnél a hajába nyomták a kefét és úgy rángatták végig a folyosón, mint egy felesleges koloncot. Abban a pár évben viszont szabad voltam, ha csak rövid időre is. Végre átadhattam magam a valóságos koromnak, meg sem hallottam anyám dorgáló szavait, hogy hová megyek, miért megyek, hogyan öltözhetek úgy mint egy útszéli ribanc. Nem érdekelt, hogy szó nélkül hagyta az örömeimet és boldogan dagonyázott minden félresikerült állásinterjúm vagy szerelmi kalandom kudarcában. Diadalittas voltam, szinte büszkén viselve erőmet, hogy ami mást padlóra küldene, az nekem meg sem kottyan. Egyetlen dolog számított, hogy nem nekem kellett gondoskodnom róla, hogy felcsillan a remény, hogy a saját lábára áll és én megtanulhatom lassan elengedni majd az állandó féltést és haragot. Felnövök, jó munkám lesz, saját otthonom és majd egyszer eljön a pillanat is, amikor nem rándul görcsbe a gyomrom, ahogy közeledem a házunk felé.

Aki beteg emberrel él, pontosan tudja miről beszélek. A “mi lesz most” szorongása különleges egyveleg. Olyan mint egy pohár keserű ital két nyamvadt kockacukorral a tetején, ki tudja miért. Miért van ott az a halvány remény...de ott van. Aztán, amikor felhajtjuk, közönyös nyugalommal vesszük tudomásul, hogy semmi nem változott. Ugyanaz a keserű íz és ugyanaz a feladat és mi tesszük a dolgunkat szív és lélek nélkül. Utóbbi messzire menekül az ilyen emberek elől, a szív viszont marad, szüntelenül dobog a megtört testben, életben tartja és gondoskodik róla, hogy a feladat, amit a másik halomra pakol rá, el legyen végezve.

Tudományos neve is van: parentifikáció. Így hívják azt az áldatlan állapotot, amikor egy gyermek szülői szerepbe kényszerül. Senkije nem volt, csak én és nekem csak ő. Az anyám volt az én gonosz és hálátlan gyermekem és én az ő gondviselője, akit kedvére sanyargathat.

Bárcsak jöhetne most egy csillámporos feloldás, egy minden jó, ha jó a vége, de az életben, az anyai szeretet hiánya sosem tűnhet el nyomtalanul. Hogy mit tettem? Összeomlottam. Ez gyakran előfordul velem a mai napig. Ahogy a szövegben is van ... a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót.. mi van az alkoholista szülő gyerekének a tájékoztatóján? Idegösszeroppanás, agresszió, kisebbségi komplexus, emellett hihetetlen erőforrások és túlélési mechanizmusok egész garmadája. Lefordítva a hétköznapokra: idővel kialakult bennem egy rendszer, ahogy egyszerre ápoltam és tartottam őt távol, miközben szüntelenül dolgoztam magamon. Segítséget kértem és előhívtam magamban a fagyott, göröngyös föld alól kibújó kikeleti hóvirágokat, apró kis emléktöredékeket, meséket, amiket nekem olvasott, hosszú sétákat a Duna partján azokon a tiszta napokon, amikor képes volt megnyitni nekem a szívét. Az utolsó hónapokban aztán kitisztult a tudata és én azt szerettem volna, ha békében megy el, úgy gondoltam, ennyit még adhatunk egymásnak. Azokban a hetekben egyetlen vágyam volt, kimondani újra mindent úgy, hogy nem hárman vagyunk, anyám, az alkohol és én. Mert így képzeltem el magamban ezt, hálát ébresztve éltem át a valamelyest zavartalan és időtlen együttlétet, ugyanakkor pontosan tisztában voltam vele, hogy mindjárt jön a “forgatókönyvíró” és befejezi a történetet. Így is lett.

Azt mondják a megbocsátáshoz nem kell a másik ember jelenléte, beleegyezése, ölelő karja. Semmi nem kell, még csak az sem, hogy életben legyen.

Anyám halála után ezzel a tudattal kerültem közel hozzá, ha úgy tetszik ilyen módon gyúrtam magamnak egy új valóságot, igen, a kikeleti hóvirágokból. Mára az édesanyám egy gondoskodó nagymamává szelídült. Ebben a szerepben könnyebb őt elképzelnem és anyaként, a nehezebb pillanatokban megjelenik nekem ez a “kitudjaki”, aki vígasztal, bátorít, jóvátesz, mellettem áll. Aki valahol én magam vagyok.