Generációk görbe tükrében

“Jelmagyarázat”:

Veteránok / Háborús generáció (1925-42)

(Baby) Boomerek / Ratkó gyerekek (1943-60)

X generáció / Kulcsos gyerekek (1961-81)

Y generáció / A digitális bennszülöttek (1982-95)

Z generáció / A jövő gyermekei (1996-2010)

Alfák (2010-) “Vigyázat jövünk!”


Veterán, boomer, X, Y, Z és Alfa, hazai jelenünkben ennyi generáció sorakozik fel egymás után, szédült egyet nem értésben vagy épp közös nevezőn, alkalmazkodni próbálva a teljes skálán ugrándozó, változó, őrült világunkban.


De kié az utolsó szó? Jó, ha elhangzik ilyen és ott a pont vagy kizárólag a win-win alapú végkimenetel lehet áldásos vita esetén, akkor is, ha szülő és gyermeke áll egymással farkasszemet nézve a porondon? Nehéz általánosítani, mégis lehet. Egy kicsit. Ha pedig nem, akkor lehet vitatkozni. Persze csakis dupla nyerő felállásban.




Kezdjük ott, hogy régen nem is volt vita, mert a tisztelet állt az első helyen, többnyire a szeretet felett. Nem volt kérdés, csak válasz. A szülő részéről. A tisztelet olyan megkérdőjelezhetetlen szabályokat hozott, ami alól nem volt mentesítő magyarázat. A mindennapokat elvárások határozták meg, mind a családi életben, mind az iskolában és a külvilágban, a szomszédoknál és a boltban is. A tanár pedig dönthetett, egyeztetés nélkül. A mai szülők között sokan állítják fejcsóválva, fennhangon hogy ez nem tisztelet, nem bizony, csak megalkuvás, félelemből épített csend, aminek semmi köze a családon belüli demokráciához. Pedig a veteránok, a mai nyolcvan felettiek mégiscsak taníthatnának nekünk valamit, valami nagyon fontosat. Mert ők nem kiabálnak. Halkan beszélnek és így mesélnek nekünk. Elmondják, hogy ha nem is öleléssel, de más módon nagyon is érezték a szüleik szeretetét. Akikkel én hosszú életem alatt beszéltem, akiket ismerek közülük, akikről olvastam, akikkel interjúkat hallgattam, mind azt mondják, hálásak. Hálásak mindazért amit a szüleik megtettek értük, tiszteletről mesélnek, örökérvényű értékekről és ami fő, gyökerekről. Na nem gyökér tanárokról és gyökér szülőkről, mint a mi gyerekeink, hanem valódi táptalajról, olyasféle induló “csomagról”, amire egész életükben alapozhattak. Megalkudtak? Lehet, de nem így élték meg. Az egész rendszer, az egész ország szabálykövető üzemmódban volt, a két világháború között a túlélésért folytatott harc volt az úr. Ez a harc pedig összekapaszkodást (is) jelent, mindezzel együtt a család szentségét, egyfajta biztonságot a teljes bizonytalanságban.


Az akkori gyerekek aztán felcseperedtek - akik túléltek és maradtak - és ahogy az lenni szokott, már nem tudtak egészen olyanok lenni, mint az ő szüleik. Mert azt hiába próbáljuk vagy épp nem próbáljuk generációról generációra. Más a világ, más a szoba, másképp visszhangzik a hangunk benne. A mai veteránok pedig szülőként inkább néztek rosszallóan, minthogy kiabáltak volna, inkább mutatták mi a tisztesség, minthogy papoltak volna, de mire is mentek volna vele. A boomerek - a mai hatvan felettiek - valami újat akartak, valami mást. Nem csak alárendelődni, nem csak dolgozni. A tortadobálás még messze volt, de mégiscsak tekertek a hangerőn. A csend dübörögni kezdett, perzselte a bizsergés a lábukat, a kitörési vágy, a rövidebb szoknya, az igény, hogy ne úgy legyen, legyen másképp. Lehet másképp. És ott a szabályok sűrűjében, a kor sötétjében megszülettek a lázadó renitensek, de nem ám egyénileg, ahogy most, hanem csapatokban, majd tömegekben. A közösség ereje tovább élt, csak másképp. A babyboomer generáció így masírozott színes, mégis egységes csapatként a tilosba, persze a hozott értékek díszletei mögött. Az utolsó szó joga jóllehet itt is a szülőt illette, ahogy a tekintély is, míg a tanár még mindig magasan ült, nem csak a katedra miatt.


A Ratkó gyerekekből aztán elég ambivalens nevelőbrigád formálódott. Kereteket kaptak a szüleiktől, melyet már huszonévesen szűknek éreztek. Többségében túl korán és éretlenül alapítottak családot, aztán éjt nappallá téve dolgoztak. Felnőtt korukra több morzsa maradt az elégedetlenségből, mint a lázadásból, több a kötelességtudatból, mint a szabadságból. Szülői mivoltukban is kevésbé voltak tudatosak, az új, szabadabb nevelési elveket pedig igyekeztek éppoly következetesen és szigorral végigvinni, mint ahogyan azt a bennük rejlő, ugyanakkor mindez ellen ágáló saját szülői mintáik diktálták.


Mi lesz ebből? -kérdezték az akkori nagyszülők. Mostmár tudjuk mi lett. Az én generációm, az “Ikszes” kulcsot kapott a nyakába, készen kapott szabadságot a totális felnőtt uralom égisze alatt. Mi, ha úgy tetszik még inkább megkaptuk a leckét, ahogy az ölelést, úgy az elengedést, vagy épp a pofont. Csupán keskeny rést képezünk ma is a két nagy generáció között, egy rövidke idősávot. Világra jöttünk idején mégis egész demográfiai hullámhegyként préselődtünk a két sziklaszirt közé. Később csordában jártunk, magányos csordákban, mint a farkasok, éhesen a szeretetre- talán éhesebben, mint a korábbi generációk, mert nekünk már megmutatták mit is jelent az, ráadásul jó dolgunk volt, békeidők jártak. Ahol pedig a bőség és annak megvonása így hadakozik egymással, ott burjánzik az igény és hiány kétágú vadhajtása is. Az utolsó szó joga azért megmaradt a szüleinknél, de csak este értek rá kimondani, mégis etettek, tápláltak, szerettek, sőt még időben ágyba is dugtak minket. A Boomerek ugyanúgy nem kételkedtek a nagyszámú gyermekeiket nevelő tanárok széles skálán mozgó fegyelmezési metódusaiban, ahogy a korábbi generációk. Igyekeztek inkább a szabadidejükre koncentrálni, ott építeni a családot és kötetlenül együtt lenni. Céljuknak érezték megmutatni a világot, átadni a tudás értékét, azt gyarapítani, tanulásra sarkallni minket és tisztességre, kötelességtudatra nevelni, tudniillik mégiscsak életben akartak tartani valamit abból, amit ők hoztak otthonról.


Az X generáció aztán teljes csatasorba rendeződött önálló, sőt önellátó, emellett tanulásra kész sereggé kovácsolódott, egészséges lázadással a már akkor is rossz rendszer ellen, mobiltelefon és internet nélkül, valódi kapcsolatokkal, mint anyáik és apáik. Annyira sokan voltunk, vagyunk, hogy még a legkisebb faluban is százával álltunk évfolyamtársakként az udvaron, kisdobosként, úttörőként, olyan dalokat zengve, aminek az értelmét senki nem magyarázta el. Akkor persze még nem tudtuk, hogy mire felnőttkorba lépünk, a világ teljesen megváltozik. A régi barátságainkat hasznos kapcsolatrendszernek titulálják, a kötelességtudat kihasználhatóvá tesz minket a munkaerőpiacon, a tisztesség pedig alulmarad a leleményességgel szemben.


Helyzetünk megkoronázásaként, mire kettőt pislogtunk, megjelentek mellettünk a nálunk sokkal lazább “Ipszilonosok”. Ők nem sokkal utánunk kezdtek világukra ébredni, vagyis ugyanebbe az “újkorba” futottak bele, csak fiatalabban, mezítlábasabban, szélesebb mosollyal és a mi vascipőnk nélkül. Az ő hátsójukig már nem értek el a mi gyerekkorunk ostorcsapásai. Ők nem álltak sarokban, őket nem alázták porig, az ő tanáraik liberálisabbak voltak és ami még inkább mutatja szemtelen szerencséjüket, hogy egyrészt beleszülettek abba, amit nekünk, X generációsoknak tanulnunk kellett, másrészt szuperjófej nagyszülőket kaptak. A Boomer generáció ugyanis időközben remek nagymamákká és nagypapákká őszült, évtizedek óta lappangó, munkától beszorított belső szabadságvágyukat most nem töri meg sem az időhiány, sem pedig a szülői öntudat korláthalmaza. Ők ma vígan lubickolnak az unokáikkal eltöltött időben - persze csak ha tudnak, ha az még itthon lakik, ha jó fej a meny és a többi - a boldog Boomerek tehát ma többnyire nagyszülőként boldogok, mert hasznosak, szabadok, és “etethetik” a családot, úgyis ez az, amiben leginkább örömüket lelik.


Ez idő alatt az X generáció középkorú sávba lépett, felvette a ritmust és - ahhoz képest, amiben felnőtt - mesteri módon menedzseli az új világot, tereli az Y-Z-és (ritkábban) Alfa generációs neveletlen gyerekeit és veszi magára az angol nyelvű kamuszakmákat napi nyolc órában, ami valójában tíz. Plusz háztartás. Ez a generáció így hamar megtanulta mit jelent a “multitasking”, ami lehet, hogy “burnout”-hoz vezet majd. Mert ugye elég skizofrén állapot felnőni kiszámítható, nyugodt tempóban, nagy létszámú hús-vér közösségben, soványka de mégis körülírható jövőképpel, majd megérkezni, sőt belepottyanni (!) az internet, a mobil, a multi felgyorsított világába. Mi több, a szív mélyén pontosan tudni, hogy valami nagyon nincs rendben, mert sokminden lett rosszabb. De az X-esek nyitottak, új utakat keresnek, majd 40-50 körül sorra világosodnak meg és találnak vissza, (ki igazából, ki divatból) a Forráshoz, a Teremtőhöz, a saját lelkükhöz. A többieknek meg marad a burnout, ami a korosztályra jellemző segítő okoskodással együtt elég idegesítő a későbbi generációk számára - pedig valami, amit az X generáció aztán tényleg igazán jól akart csinálni, az a gyermeknevelés. Ugyan ezek a szülők valahol még mindig nem értik, miért nem érték a végzettség, a tudás és továbbra is irigyen tekintenek az Ipszilonokra, kábé mint az állami iskolából jött gyerek az alapítványosra, vagy a Balcsin nyaraló arra, akinek az üdüléshez már búvár-felszerelés és repülőjegy kell, mégis gyönyörű, nosztalgikus érzésekkel telve a nyolcvanas évek felhőtlen hazai nyarai iránt.


Itt viszont már bonyolódik a helyzet, mert vannak Ipszilonok Ikszes és Boomer szülőkkel is, utóbbival talán még nagyobb a generációs szakadék, de az X jelzésű szülők is elkövették a saját kis hibáikat, ahogy természetesen mindenki, aki valaha szülővé vált. A leginkább sztereotip konklúziók egyike -merthogy itt csak viccesen általánosíthatunk, amit semmiképpen sem szabad túl komolyan venni - az, hogy az X generáció un. “trendi” kifejezéssel élve: kicsit túltolta, egészen a mamahotel-effektusig, ami ez esetben nem csak túlkényeztetést, mint inkább a helyettük való küzdelmet érinti. A bensőséges esti mese olvasás és a heti száz gyerekprogramon túl ugyanis nem állt meg az élet, kezdetét vette az autóval szállítás, az enni-innivaló előkészítése, a váltás ruha edzés után és a helyettük gondolkodás. Az X-es szülők nagy része azonban még itt sem hagyta abba, így a mai fiatalokat gyakran éri a vád, hogy nem tudnak felnőni, felelősséget vállalni, elköteleződni és ahogy az lenni szokott, nem tudják mit akarnak, csak azt, amit nem.


Az Y-os digitális bennszülötteket ugyanis lazaságuk és üdítő nyitottságuk, nyelvtudásuk és széleskörű befogadóképességük mellett az is jellemzi, hogy (természetesen) ők sem akarnak olyanok lenni, mint a szüleik. Felismerték, hogy a fele annyi pénzért végzett dupla munka nem olyan kecsegtető, mégsem körvonalaznak kész terveket a jövőre nézve. Ha pedig igen, az bármikor változhat vagy épp a social media hatására képződött “katyvasz”, vagyis minden, ami cool, ami tökéletes, ami jól hangzik. Jó esetben éppen ettől olyan bátrak és mit tesz isten, meg is valósítják az elképzeléseiket, talán mert nem haladtak végig a mi kudarclétránkon. Nem beszélve arról, hogy az Y-ok okosak, kreatívak, lendületesek, tele vannak ötletekkel és nemcsak, hogy kiismerik magukat az online térben, de sikeresen is alkalmazzák annak előnyeit. Ők nem vacakolnak, nem vesznek el a felesleges részletekben, egyszerűen csak megcsinálják. Kudarc inkább akkor éri őket, ha mégsem sikerül, ha mégsem olyan gyors a siker, mint ahogy azt elképzelték és beüt a kegyetlen valóság. Néha felszínesek, lusták és gyerekesek tudnak lenni, szoronganak, de aztán többnyire lapoznak, és, ami fontos: nem félnek segítséget kérni. Szülőként ez a generáció már kifejezetten kikéri magának, ha az idősebbek a szülő és gyermek közti alá és fölérendelődésről regélnek. A szabadságban hisznek, az egyéni, korlátoktól mentes fejlődésben, így elfelejtenek határokat szabni, vagy azért mert már ők sem kapták meg, vagy éppen amiatt, hogy a gyermekük “flow” azaz “szabad áramlás”-élménye zavartalanul hömpölyöghessen a személyiségfejlődés hullámain.



A Z generációnál így már kifejezetten a gyermeké az utolsó szó, kiskorukban köréjük épült a teljes napi családi program és ők azok, akiknek már emlékük sincs a mobiltelefonok nélküli ősvilágból. Az ő X és Y-os szüleik később alapítottak családot, mint a felmenőik, ezért a család ma egyre kisebb közösségeket foglal magába, nem beszélve arról, hogy őket már ebbe az Újvilágba teremtették. Egy olyan helyre, ahol a korszerű technológia mindent leegyszerűsített, egészen az emberi kapcsolatokig. A Z generáció társas életében elmosódott a különbség a személyes és az online térben való találkozás között. Ők azok, akik fülessel telefonálnak, miközben kezükben tartva a PS játék távirányítóját a barátaikkal játszanak, miközben képesek nyomon követni a kedvenc sorozatuk huszadik évadát. Egyszerre. S hogy mindezt még leírni is sok? Őket ez cseppet sem zavarja, mint ahogy az előző évezred “őskövületeinek” tanácsa sem több számukra, mint falra hányt borsó. A Z-sek mini felnőttek, de legalábbis szeretnek úgy tenni és meg kell hagyni, sokszor meglepően racionálisan, sőt éretten gondolkodnak. Érettebben, mint a szüleik az ő korukban. Náluk divat az egészséges életmód, gyakorlatiasabbak, hisznek a szabad véleménynyilvánításban, megoldásokat keresnek és mindig készek az irányváltoztatásra. Valódi terveik vannak a jövőre nézve, minden eshetőséget latba vesznek és sokkal kitartóbbak tudnak lenni, abban amit egyszer elhatároztak. Konfliktusaikat megbeszéléssel oldják meg, nyitottnak és felvilágosultnak tartják magukat és ami a fő, ki nem állhatják az ilyesfajta általánosító elemzéseket, mint amilyen ez is:-).


Végül mondhatnám, hogy a sor végén kullognak a kicsik, az Alfák, akiknek a legidősebb tagjai épp csak most kezdik az általános iskola felső tagozatát. Az Alfa generáció azonban nem kullog, hanem olyan iramban süvít, mint egy InterCity vonat a előző évezred tadam-tadam ritmusú személyvonataihoz képest. A szülők egy része itt már lemaradt, mint a borravaló. Nem ad feladatot, nem vár hálát, nem szab korlátokat és nem akarja “poroszos” határőrként elrontani a szabadon nevelkedő Alfa jelzésű kiskorú kedvét azzal, hogy “Hé Öcskös, itt a vége!”. Inkább szelíden rájuk hagyja, így a mai kicsik egyre nagyobb része olyan szintű vadon nőtt szabadságban tombolja-rombolja végig a napjait, amely előtt az idősebb generáció ismét csak fejcsóválva áll. A tanerő itt már nemhogy asszisztens, esetleg haver, mint a Z generációnál, hanem egyenesen a szülőhöz hasonlatos kiszolgáló személyzet. Külön tanári továbbképzések indulnak, hogyan érdemes megzabolázni, tanítani, ne adj isten nevelni az Alfás gyerekeket. A szakemberek pedig óva intenek, hogy ennek bizony nem lesz jó vége, mert a teljes szabadság köztudottan káoszhoz és anarchiához vezet majd, és ami a legfontosabb: a legjobban az szorong majd, aki ezt határok nélkül kapja. Pedig a legfiatalabb Z és Alfa generáció izgalmas, nagyon okos és olyan különlegesen érzékeny, hogy ez akár az előnyükre is válhatna…


… főleg, ha olyan szülőket kaptak, akik hajlandóak hallgatni néha az idősebbekre is.

110 views0 comments

Recent Posts

See All