“Feketéből aranyút” - beszélgetés Gurics Krisztinával életről, átalakulásról

A festményeibe szerettem bele, ahogy nézegettem őket, átjártak a színek, az absztrakt formák, hagytam, hogy rám mosolyogjon az arany és megérintsen a képeiből áradó harmónia. A neve ismerősen csengett. Gurics Krisztina a legnagyobb hazai divatmagazinok egykori szépségrovat-szerkesztője, újságíró, ma a Nők Lapja munkatársa, aki festményei mellett leginkább smink workshopjairól, tanácsadásairól, illatterápiás kezeléseiről ismert. Mindezek mellett a THE HAPPY YOU facebook közösség szülőanyja, ahol a nőket érintő témákban osztja meg írásait a szépség és a mindfullness jegyében. Ahogy hallgatom kedves hangját és nézem ezt a rendkívül fiatal, tiszta arcot, időbe telik felfognom, hogy közel jár az ötvenhez, inkább tűnik harmincnak.

Amint belépek a fényes Duna-parti stúdió lakásba, azonnal megjegyzem, szerintem minden nő (és férfi?) képzeletének egy zugában él egy ilyen kis lakás. A zavartalan egyedüllét vágya. Finom illatok, kellemes színek, hívogató anyagok és vásznak között találom magam, a háttérben lágy zene szól, a tavasz első szele fellebbenti a függönyt, ahogy egy szövevényes családtörténet hátterét itt, a béke szigetén, egy az élete közepén járó, hosszú utat bejárt, ragyogó nő életében.

Óriási jelentősége van annak hová, milyen családba, milyen körülmények közé születünk. Hogy kerültél Dél-Afrikába, milyen emlékeket hozol onnan?

Kétéves voltam, amikor hazajöttünk, így semmire nem emlékszem abból az időszakból. A szüleim ‘56-os magyarok, külön-külön vándoroltak ki. Anyukám még tizenegy évesen a szüleivel érkezett, míg apu tizennyolc évesen egy barátjával ment ki, és öt évvel később találkoztak. Ott születtünk, a nővérem és én, de mire kétéves lettem, az édesapám nélkül költöztünk Magyarországra.

Sokféleképpen éltem meg Dél-Afrikát, mire azzá vált bennem, ahogyan ma tekintek rá. Ahogy változtam, úgy változott bennem minden: új benyomások, élmények írták át fokozatosan azt a képet, amit saját emlékek hiányában másoktól kaptam róla. Mert hogy ki voltam, akár tizenöt évesen, amikor először tértem vissza, vagy tizennyolc évesen, amikor az akaratom ellenére szálltam újra repülőre, hogy bizonytalan időre visszaköltözzek a szülőhazámba, azt nagyban formálta a családom, és ahogyan akkor kapcsolódtunk egymáshoz.

Mit jut eszedbe, ha az országra gondolsz?

Ha becsukom a szemem, először illatokat érzek. Van egy jellegzetes illat, amit mindig mélyen magamba szívok, amikor kinyílik a repülőgép ajtaja. Nagyon szeretem, nekem ez a haza illata. Benne van a páratartalom súlyossága, de egyben könnyedsége is. Ott vannak a leggyönyörűbb színek az egész földkerekségen, minden annyira telt és meleg, élénk és életigenlő. Az egész helyből, a kultúrából árad a felszabadultság és az életöröm. A sokszínűség, az elképesztő kreativitás, a természeti gazdagság, a zene, a tánc, nekem mind az anyafölddel, a teremtéssel való kapcsolódást mintázza. Ez maga az igazi, lüktető Dél-Afrika. Sajnos, ma már korántsem felhőtlen az ottlét, mindenütt jelen van az emberekben az állandó félelem, az ellentétek okozta düh, ami mindezt beárnyékolja. Emiatt nem gondolom, hogy tudnék ott élni, de az értékek, amiket onnan hozok, nagyon erős töltődést adnak nekem nap, mint nap.

Azt mondod nem akartál visszamenni a gimnázium után, mi történt?

Több oka is volt, mondhatnám úgy is, hogy hét lóval kellett kicipelni, de édesanyámnak nem lehetett ellent mondani és egy családi tragédia is szólított minket. Nem tudtuk mennyi időre maradunk. Otthon egész gyerekkoromban azt hallgattam, milyen rossz volt Afrikában. Miért is akartam volna olyan helyre menni, ahol nem jó?

Ott ültem a repülőn, alig egy hónapja tartó friss szerelemmel a szívemben (egyébként később az a fiú lett az első férjem), ráadásul előtte jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, anyukám hozzájárulása nélkül, és eltökélt szándékom volt, hogy ha a felvételi sikerül, maradok. Ugyan nem vettek fel, de maradni akartam, tovább menni ezen az úton. Pláne, hogy ez már a második próbálkozásom volt, hogy valamilyen művészi irányba menjek tovább. A színészi ambíciókkal párhuzamosan mindig fontos volt az alkotás, rengeteget rajzoltam, festettem már egészen kicsi gyerekkortól kezdve, később kerámiáztam, művészeti szakkörökbe, magánórákra jártam, rajz versenyeket nyertem. Csak a művészetek érdekeltek, az alkotás, az előadás, ezekben voltam jó. A szülői nyomás hatására mégis egy erős gimnáziumban végeztem, nem művészeti iskolában, így pokolian szenvedtem azokban az években, mert magolni kellett és teljesíteni olyan tantárgyakban is, amelyeket teljességgel értelmetlennek találtam.

Mi történt abban a két évben, amíg kint maradtatok?

Édesanyám azt mondta, ha már itt vagyunk, ki tudja meddig, kezdenem kell valamit magammal, így ráböktem a divattervezői szakra. Ez adta magát, mert korábban is készítettem skicceket öltözékekről, terveztem ruhadarabokat. El is kezdődött a szemeszter, amikor kiderült, hogy a képzés afrikaans nyelven zajlik, egy kukkot sem értettem belőle. Nagyon csalódott voltam, hogy még ez sem sikerül. Pár nap múlva a nővérem rábukkant egy angol iskola afrikai kirendeltségén induló nemzetközi maszkmester oktatásra. Sok kedvem nem volt hozzá, de gondoltam, így legalább a színház közelébe kerülhetek. A képzésen a klasszikus sminkelés mellett tanultam speciális effekteket, testfestést is, és elég hamar komoly sikereket értem el: dolgozhattam a fővárosi operaházban, forgatásokon, fotózásokon. Még egy országos testfestő bajnokságot is megnyertem. El sem akartam hinni, hogy ez velem történik, felejthetetlen pillanat volt, amikor átvettem a serleget és az első hellyel járó pénzjutalmat.

Ezzel a sikerélménnyel és nagy tervekkel érkeztél haza húszévesen, friss diplomával, filmes tapasztalattal, kellő dinamizmussal és a kofferedben lapuló serleggel Magyarországra. Bejöttek a számításaid?

Egy kicsit sem, pedig éreztem, hogy jó vagyok, azt hittem a folyékony angol nyelvtudás és a megszerzett szakmai ismeret által minden ajtó kinyílik majd előttem, és tévében vagy színházban fogok dolgozni. De hamar jött a pofára esés.

A nagy berobbanás helyett már az első körben kiderült, hogy a színházaknak nincs pénzük arra, hogy sminkest alkalmazzanak, a színészek akkoriban magukat sminkelték. Ez a szegmens tehát ki volt lőve. A tévéhez pedig esélytelen volt bekerülni, azt sem lehetett kinyomozni, egyáltalán kinek küldjem el a jelentkezésemet. Kis időbe telt, amíg egy ismerős segítségével időpontot tudtam szerezni az akkori “smink osztályvezetőhöz”. Élénken élnek bennem azok a hosszú percek, amíg csendben lapozgatta a portfóliómat, nézegette önéletrajzomat. Amikor becsukta, rám nézett és ennyit mondott: “Itt sárkányok hada fogja várni, azt tanácsolom, senkinek ne mutassa meg ezt a portfóliót és ne említse, hol tanult, dolgozott vagy hogy jól beszél angolul!”

Ezek szerint nem fogadtak be.

Egy kicsit sem. Hiába volt maszkmesteri végzettségem és tapasztalatom, a szakma nagy öregjei mellett nem kaphattam komolyabb feladatokat. A férfi műsorvezetők arcát púderezhettem adáskezdés előtt, s ha nagy ritkán kisminkelhettem egy bemondónőt, az valóságos ünnep volt.

Szerencsére, miután elköltöztem otthonról, kifejlődött az a képességem, hogy viszonylag hamar elengedjem azokat a helyzeteket, ahol nekem nem jó. Világossá vált, hogy ha kell, képes vagyok úgy dolgozni, mint egy igásló, még akkor is, ha nem kapom meg érte azt, ami jár nekem. De ahol emberileg nem bánnak jól velem, onnan hamar eljövök.

A következő húsz év végül meghozta a szakmai sikereket, de túl sok volt az elágazás. A feldolgozatlan múlt ingatag alapjaira épített élet, az önszeretet hiánya mindinkább teret adott a szomorúságnak, a meg nem értettségnek. Az egyensúlyhiány pedig olyan helyzetekbe sodorta, amely inkább tovább rombolta, mintsem építette volna bontakozó személyiségét. Végül mindent a padlóig kellett égetnie, fel kellett tárni és fedolgozni a családra árnyékként vetülő titkokat, hogy egy harmonikus élet kibonthassa magát.

A fiatal lány eleinte teljesen hétköznapi munkákat vállalt, de az alkotóerő végül mégis utat tört magának. Idővel a legnevesebb francia kozmetikai márkák nagyköveteként szerzett nevet a szakmában. Tréningeket tartott, sminkelt, oktatott, tolmácsolt, majd hamar fény derült arra is, milyen jól ír.

Bíztattak, hogy jelentkezzek újságírónak, miközben elképzelni sem tudtam, hogyan kerülhetnék be egy ilyen közegbe. Ismét a régi érzés: kinek kellenék? Nem lett igazam. Egy kollégám szólt, hogy a Glamour magazin Magyarországra jön. Jelentkeztem és miután csináltunk egy próba számot, bevettek a csapatba. Néhány év után áthívtak a Marie Claire-hez. Abban az időben minden percem a munkáról szólt. Eredményes és megbízható voltam, elismertek, mert a szépségápolás mellett értettem az íráshoz, szerkesztéshez is. Jó szemem, érzékem volt ahhoz, hogy a fejemben előre lássam, milyen képek, tárgyak szükségesek egy kiadvány vizuálisan harmonikus megjelenítéséhez. A szakmai sikereknek hála, bejárhattam a fél világot, de ezzel együtt ki is zsigereltem magam.

Tudhattam volna, hogy ez nem így mehet sokáig. Nem menekülhetek a végtelenségig a bennem dúló érzések elől.

Az már fontos lépés, hogy tudtál nemet mondani. A teljes igen viszont még váratott magára. Az újabb döntést egy ázsiai utazás hozta meg.

Igen, ott fogalmazódott meg bennem, hogy felmondok. Kimerültem és úgy döntöttem, hogy egy időre kiszállok. Elég volt a stresszből az állandó teljesítésből, azt a békességet, lelassulást akartam, amit kint megtapasztaltam. Hazajöttem és felmondtam. enet közben kitanultam az aromaterápiát, elkezdtem masszírozni, illatterápiás tanácsadásokat, egyéni sminkoktatásokat tartani. Úgy is mondhatnám, hogy “átmentem zen-be”.

Két év után aztán megkerestek a Cosmopolitan-től és nagyon jó feltételeket ajánlottak. Mivel épp válófélben voltam az akkori férjemtől, és készültem új életet kezdeni, így különösen jól jött az állás. Egy idő múlva a lapigazgató az Elle magazinhoz kért, ahol közel tíz éven át szerkesztettem a szépség rovatot, de ott már jelentek meg időnként más, mélyebb témájú írásaim is.

Újabb évtized telt el teljes bevetésben: leadási határidők, értekezletek, lapzárták, fotózások, női arcok, mint az üres vásznak, induló járatok és végtelen oldalak, betűk és betűk.

2019-ben - de talán már az utolsó két-három évben - újra azon töprengtem, hogy én nem ezt az életet akarom élni. Akkor már több mint tíz éve foglalkoztam önismerettel, és nagyon sok erőfeszítést jelentett a mindennapokban érzelmileg kiegyensúlyozottnak maradni a különböző körülményekből adódó stressz ellenére. Tudtam, hogy ez hová vezet. Fel akartam mondani, de aztán mégsem léptem. Egyedülállóként, nulla családi háttérrel, a jól ismert és szeretett szakmából kilépni, nem volt könnyű.

Egyszer volt egy holland szerelmem, egy flamenco gitáros srác, aki a szakításunk után egy időre Valenciába költözött. Én közben a munkám miatt megjártam Franciaországot, ismertem Párizst, mint a tenyeremet, voltam Olaszország sok pontján, de Spanyolország valahogy mindig kimaradt (leszámítva Barcelonát). A nagy dilemmában a jövőmet illetően egyszer csak bevillant Valencia. Olyan szépen csengett ez a név. És még sosem utaztam egyedül külföldre. Öt nap Valencia. Csak én és a tenger. Arra gondoltam, miért is ne?

Abban reménykedtem, hogy ott majd megérkeznek a válaszok, romantikusnak tűnt: elmegyek, távolságot nyerek és rájövök, hogyan tovább. De nem ez történt, bár megérintő felismerésekkel és találkozásokkal tarkított napokat töltöttem azon a varázslatos helyen. A teljes nyitottságommal együtt még a tangó cipőmet is magammal vittem, elmentem a helyi milongára, sétáltam mezítláb a tengerparton, véletlenek sorozata terelt el egy szavakkal leírhatatlan élményt adó flamenco előadásra. Szóval, tényleg fantasztikus volt, de a válasz mégsem jött meg, hogy mit kezdjek az életemmel.

A repülő viszont nem várt, a budapesti járat az égbe emelkedett, fedélzetén a szakmája csúcsán járó, kipihent és napbarnított arcú magyar Carrie Bradshaw-val (ezt nem ő mondta magáról, hanem a kollégái, de annyira találó).

Nekem a repülés mindig egyfajta megvilágosodás élményt ad, fent valahogy még jobban tudok kapcsolódni, akkor jönnek az igazi felismerések, a rálátás olyan dolgokra, hogy kik is vagyunk valójában, mit akarunk, hová tartunk. A felhők felett mindig túlcsordul bennem a hála érzése. Talán ennek is köszönhető, hogy abban az emelkedett állapotban egyszer csak világossá vált: festeni szeretnék!

Ezzel a meggyőződéssel tért haza, hogy otthagyja a munkahelyét, de jött a lapzárta. Aztán még egy és egy másik. A percek tovább peregtek, a napok hetekké, hónapokká duzzadtak. Halogatta a döntést. Mégsem olyan könnyű hátrahagyni mindent, amiért ilyen keményen dolgozott? A kérdés végül szinte magától megoldódott: egy reggel behívták és felmondtak neki, sőt kiderült, hogy már az utódját is megtalálták.

Jó ideje ezt akartam, mégis nagyon rosszul esett. Ahelyett, hogy örömöt éreztem volna, felébredt bennem a sértettség, majd a veszteség fájdalma, a kitaszítottság érzése, hogy nem kellek. Hónapokig csak a sebeimet nyalogattam, miközben pontosan tudtam, honnan gyökerezik az ismerős fájdalom. Sikerek ide vagy oda, az egész életemet áthatotta az érzés, hogy nem vagyok elég jó. Az önmunka idővel megmutatta, hogy a hátterében a szüleimmel való kapcsolatom áll. De az élményen, hogy nem kellettem, hogy nem szerettek úgy, hogy érthettem, érezhettem volna, hogy számítok, nem volt könnyű felülemelkedni. Apu az én olvasatomban könnyedén lemondott rólam, ahelyett, hogy harcolt volna értem. Sok év és sok segítő, számtalan módszer kellett, hogy ez a helyére kerüljön és ma már csak egy történet legyen, egy adat, amiről mindenféle érzelmi töltet nélkül tudok beszélni és szeretettel gondolni a benne szereplőkre.

Az apai szeretetet semmi sem pótolhatja, tátongó űrként tud sajogni az ember szívében, akárhány éves is. Mikor érett meg benned az elhatározás, hogy lépned kell?

Apu mindig hiányzott az életemből, évtizedek kellettek, hogy készen álljak szembenézni, de azt is mondhatnám, szembemenni a múlttal. Megértettem, hogy ahhoz, hogy teljes életet éljek, valahogy rendeznünk kell a kapcsolatunkat akkor is, ha ezt édesanyám nem fogadja kitörő örömmel.

Az apukámmal való kapcsolatom nem létezésében óriási szerepet játszott, hogy amit én tudtam az anyukámtól arról, miért és hogyan jöttünk haza annak idején, az nem fedte a valóságot.

Tizennégy évesen láttam aput újra először, amikor a rendszerváltáskor hazalátogatott. Akkor hiába próbált erről beszélni velem, én elzárkóztam, mert azokban a történetekben éltem, amiket anyukám mesélt nekem. Harminchét évesen aztán, a sok terápiának hála értem el végre arra pontra, hogy látni akarom és kész vagyok őt is meghallgatni. Új emberként, valódi nyitottsággal akartam ránézni a családomra és az országra, ahol születtem.

Felhívtam, mondtam, hogy jövök és találkozni szeretnék vele. Apám zárkózott, látszólag kemény ember, először távolságtartó volt. Én ezt elfogadtam, és tiszteletben tartottam a tempóját a közeledésben. Szép lassan engedett fel a telefonbeszélgetések alatt, és mire megérkeztem, már ömlött belőle a szó. Órákon át beszélgettünk és együtt sírtunk a gyerekkori fényképek fölött. Az, hogy elmondhatta végre az ő igazságát és más szemszögből ismerhettem meg a családom életét, a saját történetemet, mindkettőnk számára felszabadító volt. De hogy mi a teljes igazság, talán sosem derül ki. Vannak persze tények, de mindenki a saját szűrőjén keresztül élte meg, értelmezte a történteket és lépett tovább. Ma már azt gondolom, a valóság elferdítése nagyon kevés esetben keletkezik tudatos rosszindulatból, sokkal inkább a félelem szüli, hogy elveszítünk valamit, vagy valakit, ha kiderül az igazság. Így mindezt meg is lehet bocsájtani.

Anyukád már nem él. Vele sikerült rendezni a kapcsolatotokat?

Édesanyám kemény asszony volt, rengeteg feldolgozatlan sérelemmel, nehéz érzésekkel. Hányatott gyerekkor, hányatott élet volt mögötte, tele fájdalommal. Mindig igyekeztem jól viselkedni -bár ez szerinte nem nagyon sikerült - és felvidítani őt, így tanultam meg emelni másokat és közben elnyomni azt, aki én vagyok (ma már az utóbbit szerencsére nem teszem). A vele való kapcsolat is nagy szerepet játszott abban, hogy az önismeret útjára lépjek, hogy feltárjam a saját érzéseimet és mindazt, ami velünk történt. Megértettem, hogy ennyit tudott adni, mert nem vette észre, hogy léteznek olyan eszközök, amivel önmaga és a mi számunkra is érzelmileg élhetőbb életet teremthetne. Persze vitathatatlan, hogy a maga módján igyekezett jobb szülővé válni. Nagyon nagy ereje volt, de nem tudta, hogyan használja építő módon.

Az ő halálának az egyik legnagyobb tanítása az volt - ami tovább is lendített engem és döntéseket generált bennem - hogy megváltoztassam az életemet, hogy mindent megtegyek azért, hogy át tudjam alakítani az érzéseimet a múlttal kapcsolatban, mert megláttam, hogy ha nem így teszek, hasonló út, hasonló érzelmi élet várhat rám. Végignézni a szenvedéseit, a betegségeit és legfőképp mellette lenni az utolsó hetekben hatalmas felkiáltójel volt a számomra, hogy igyekezzek úgy élni, hogy ha majd itt kell hagynom e földi létet, a lehető legkevesebb megbánással és fájdalommal tehessem meg. Azokban a hetekben voltak tiszta, felemelő pillanatok közöttünk, ott ha percekre is, de megkaptam tőle azt az elismerést és szeretet, amire mindig is vágytam.

Mellette voltam az utolsó pillanatig és úgy érzem, beteljesítettük ezt a kört itt együtt. Ő életet adott nekem én pedig átsegítettem őt egy másik létezésbe.

Hihetetlen, hogy fél életeket vagyunk képesek leélni tisztázatlan helyzetekben, a saját legmélyebb szeretet kapcsolatainkon belül. Mit gondolsz most, miért olyan fontos mindannyiunk számára megtalálni a végső válaszokat?

Az igazság magunkkal kapcsolatban sokszor nagyon fájdalmas tud lenni, ezért óriási bátorság kell, ha meg akarjuk találni. Utána viszont nagyon felszabadító, akkor is ha meg kell küzdenünk vele. Olyan erőt és tartást ad, amit máshogyan nem szerezhetünk meg. A titkok, a harag, a neheztelések szép lassan mérgezik a kapcsolatainkat. Hiába dobunk rájuk csipketerítőt, mindvégig tudjuk, hogy van ott valami, amivel szembe kell nézni egyszer.

Már kisgyermekként elkezdtél festeni, akkoriban az alkotás is ezt a csipketerítőt jelképezte számodra?

Menekülést jelentett a magány elől, igen. Kamaszként pedig a démonjaimat rajzoltam, festettem ki magamból. Azt a visszajelzést kaptam, hogy van tehetségem a rajzoláshoz, festéshez. A gimnáziumi évek alatt rendszeresen jártam különböző rajziskolákba, de a sokadik kocka és köcsög árnyékolása után mindig elvesztettem a lelkesedésem. Nem bírom a monotonitást. Tizennyolc éves koromig aztán egyre hajmeresztőbb dolgokat vittem vászonra, mígnem mindent abbahagytam. A sérelmek, csalódások nyomán közel húsz év kellett, hogy újra ecsetet fogjak a kezembe.

Az ember jó esetben visszatér ahhoz, amit szívből tud csinálni. Krisztina először aprólékos rajzokat, keleti motívumokat kezdett másolni, majd megszülettek az első saját festményei. Az egyik nagy vásznon hosszú hetekig dolgozott, már az utolsó ecsetvonásoknál tartott, amikor elrontotta a képet és úgy érezte, ezt már nem lehet kijavítani.

Teljesen kiborultam. Elkezdtem szétmaszatolni az egészet, a csalódottságot, a hibázás dühét toroltam meg a vásznon azzal, hogy össze-vissza kentem rajta a festéket. Felszabadító érzés volt ilyen módon kiadni magamból az indulatot. Másnap reggel, amikor ránéztem a vászonra, meglepett, hogy mindezek ellenére mégis tetszett, amit láttam. Festettem még egy ilyet, majd még egyet és így tovább. Napokig kenegettem vaktában spatulával egyik vásznat a másik után. Így született meg a saját stílusom, először csak a magam örömére.

Később, akik jöttek hozzám tanácsadásra, kezelésekre, mind megálltak a képeim előtt és azt kérdezték “Ezt tényleg te festetted? Meg lehet venni?” Így kezdődött.

Ma már teljesen más rituálé számomra az alkotás. Akkor festek, amikor öröm van bennem - szerencsére most már ez a jellemző - és tudom, hogy ezt a belső boldogságot, szeretet érzést “belefestem” a képeimbe, így tovább él azok számára, akik hazaviszik. Főleg absztrakt képeket készítek, szeretem a vastag festék nyomokat, a különböző anyagok egyesülését. Mindig is vonzottak a rétegek, ahogy száradnak, majd összeállnak a külön történetek és kifejeznek valami újat. Korábban kipróbáltam a Fluid Art technikát is, ahol úgy éreztem ketten alkotunk, a festék meg én: de el kellett engednem az állandó kontrollt, hogy - átvitt értelemben is - átléphessem a saját magam alkotta határaimat. Sokat dolgoztam ezzel az eljárással, mire hiányozni kezdett a kézmozdulat, a festés maga, így jutottam el a mostani technikákhoz.

Áll itt egy festmény, ami nem hasonlít a többire, mégis előkelő helyet foglal el a gyűjteményedben, súlyos fekete-fehér kör forma a fekete vásznon, a közepén arany.

A transzformációmat festettem meg, azt a belső lelki folyamatot, ami után úgy éreztem, egy nagyon fontos puzzle darab került a helyére. Tudod, mindig élt bennem egy megmagyarázhatatlan elvágyódás. Amióta a meditáció a mindennapjaim része lett, azóta mondhatom, hogy teljesen megváltozott az életem, ahogyan érzem magam a bőrömben nőként, emberként. Ez a kapcsolódás felfelé olyan végtelen szeretet élményeket adott és ad, amikkel úgy érzem, sikerült pótolni azt a hiányt, ami olyan sokáig kísért. Kifejlesztettem, mint egy izmot, és bármikor be tudom kapcsolni. Ugyanakkor arra jöttem rá, hogy ez tovább erősíti az elvágyódást bennem, mert sokszor nehéz utána “visszajönni” ide, ebbe a földi valóságba.

A spiritualitás egyik nagy buktatója, hogy számtalan olyan technikát sajátítunk el, amelyek segítségével igyekszünk folyamatosan a pozitív dolgokra fókuszálni, de ezáltal elnyomjuk a negatív érzéseinket, amik a felszínre akarnak törni, egy idő után viszont összedől a kártyavár. Fekete nélkül nincs fehér, sötét nélkül nincs fény, és fordítva.

Covidos lettem. Napokig feküdtem lázasan, engedtem érezni a fizikai testem minden fájdalmát és közben tudatosan megfigyeltem. Figyeltem, mit szeretne és semmi mással nem foglalkoztam, csak hogy megadjam neki, amire szüksége van. Közben rájöttem, hogy az utóbbi időben csak a lelkemmel, a szellememmel foglalkoztam, és nem értékeltem eléggé ezt a fizikai létet, a testemet, ami közel ötödik évtizede szolgál engem. Van lábam, amin bárhová el tudok menni, két kezem, amivel alkotni tudok, minden gond nélkül tudok levegőt venni, és így tovább. Egészségesen, fiatalon tart, és közben nem értékelem, és elvágyódom? De hiszen ennek a testnek köszönhetem, hogy érzem a virágok illatát, a friss gyümölcs ízét, hogy látom a napot felkelni a Duna partján vagy át tudom ölelni, akit szeretek. Mindent neki köszönhetek! Akkor mégis mi a bajom vele??

Ahogy fel tudtam kelni, az első dolgom volt, hogy ezt a folyamatot, ezt a rádöbbenést lefessem - hosszú idő után újra feketével. Ahhoz, hogy világosság legyen, először át kell mennünk a sötétségen. A fekete szín a női minőséget jelképezi, mert a nő az éjszaka, a Hold, a nyugalom, a passzivitás, a yin energia – az elfogadás, megengedés. Van egy mondat, amit eddig csak a masszázsok, kezelések vagy női kurzusok előtt mondtam ki magamban, mintegy kapcsolódásként az Univerzumhoz, de rájöttem, hogy ez a kulcs az egész élethez: “Legyen meg a Te akaratod.” Megengedem, hogy az történjen, ami történni akar. Hagyom, hogy egy nagyobb Igazság, a Teremtő vezesse a folyamatot. Ez nem azt jelenti, hogy tétlenül állok és várom a sült galambot, csak azt, hogy nem “akarok” már minden áron, mert van egy nálam nagyobb erő, amire rábízhatom magam.

Hogy jellemeznéd a mostani állapotodat?

Egy újabb szintre léptem, békességet és megelégedést érzek, nem akarok már más lenni, mint aki vagyok. Örömmel tölt el, hogy a saját bőrömben lehetek. Korábban nem tudtam elfogadni a külsőmet, a nőiességemet. A hozott belső megítélésem és a negatív függöny erősebb volt annál, hogy valóban rálássak önmagamra. Most végre tényleg megérkeztem oda, hogy szeretem, élvezem azt a nőt, aki vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy ne akarnék tovább változni vagy hogy késznek gondolnám magam. A változás egy elkerülhetetlen, természetes folyamat. Sosem leszünk készen. De a köztes folyamatokkal lehetünk így is békében és élvezhetjük az utat, amin haladunk.

Úgy érzem, hogy most hitelesebben tudom képviselni azt, amit tanítok, átadok másoknak.

A THE HAPPY YOU így már az én boldog énemet is jelenti. Ez az “Én” már nem csak mások, hanem önmaga szolgálatában is áll - azt adom, ami megszületik bennem, és akkor adom, amikor nekem jólesik.

A nemrég elindított “Lélekemelő Smink Workshop” program sorozatom is ebből a

transzformációból született. A külső szépség kiemelése egy jól befogadható téma, ezen a csatornán keresztül könnyen el tudom érni azokat a nőket, akikben kialakult az igény a változásra. A holisztikus megközelítésnek hála, ezeken az alkalmakon a sminket egy teljesen más nézőpontból tudom megmutatni. Lecsupaszítva egyszerű fogásokra, a smink egy olyan segítő társunkká válik, ami előtérbe hozza és megmutatja saját, egyedi vonásaink szépségét ahelyett, hogy maszkként elfedné őket és mást láttatna, mint akik vagyunk.

Ennek a programnak a lényege, hogy egy rövid meditációs gyakorlat segítségével kapcsolódva belső szépségünkhöz, a smink támogatásával megszeressük a vonásainkat és ezen keresztül önmagunkat. Azt gondolom, ez a kulcs a valódi szeretethez - ha magunkat képesek vagyunk szeretni, mások felé is szeretettel tudunk közelíteni.

Elérhetőségek:

https://www.instagram.com/artgurics

https://www.facebook.com/artgurics

http://thehappyyou.hu/