Emléktöredékek halottak napjára

Van egy indián mondás, nagyon szeretem: “Mi indiánok gondolunk a halálra. Én is. A mai nap például kitűnő lenne meghalni - nincsen sem nagy hőség, sem túl hideg. Jó nap arra, hogy egy szerencsés ember elérjen útja végére. Egy boldog ember, akinek sok a barátja. Másmilyen napok nem olyan jók. Azok önző, magányos embereknek valók, akiknek keserves dolog itt hagyni ezt a földet. De úgy gondolom a fehérek ebből a szempontból alighanem minden napot rossznak tartanak.”

A mi kultúránkban az embert gúzsban tartja az elmúlástól való félelem. A legtöbben szörnyű betegségekben látjuk meghalni a szeretteinket, kiszolgáltatott helyzetben, rettegve, harcolva, megadva magukat az ismeretlennek és mi tehetetlenül nézzük, minden idegszálunkkal, teljes készenlétben. Kapaszkodunk, majd mi is belepusztulunk. Aztán van a hirtelen halál, a felfoghatatlan. A gyász elsöprő, a kínkeserves, magányos halál a betegágyakon vagy bárhol máshol és a túl gyakran szétszaggatott méltóság örökre a sejtjeinkbe ég. A fájdalom nem múlik, aztán amikor eljön az idő, a miénk, csak még jobban rettegünk és minden kezdődik elölről. A szeretteink számára. Sírunk a temetésen, a sírnál, majd minden évben ilyenkor. De évközben is. Persze néhányan észrevesszük, hogyan tanít minket a halott nagyszülő, halott édesanyánk, édesapánk vagy ami még nehezebb, testvérünk, barátunk és végül, ha a legnagyobb terhet kaptuk, a gyermekünk. Szeretteink. Akik már soha nem szűnnek meg szeretni minket. Érezzük ezt, ha figyelünk. Szólnak hozzánk, bennünk élnek, tanítanak. Megérintik a kezünket, leülnek mellénk, súgnak és velünk vannak a legnehezebb perceinkben, sőt még arra is lehetőséget adnak, hogy rendezzük a kapcsolatunkat, hogy kibéküljünk, megbékéljünk, hogy megbocsássunk nekik - vagy általuk: magunknak. Mi lehet ennél közelebb a valódi élethez? Miért nem merünk közelebb menni? Egészen közel hozzájuk.

Én azt hiszem, ebben nagyon szerencsés vagyok és ha ez nem a legjobb szó, hát úgy mondom: megajándékozott. Mert az első halottam éppen úgy ment el, ahogy élt, ahogy “egy boldog ember, akinek sok a barátja”. A 89. szülinapját már nélküle ünnepeltem, vagyis még inkább vele, csak másképp. Két megtermett férfi jött érte, az ajtóban álltak egy percig, kalapjukkal a kezükben. Lassan tették le földre, fekete terítőre az asztal mellé. A hátuk mélyen hajlott, úgy értek hozzá, mintha tojáshéjból lenne, feje az egyik férfi hatalmas tenyerében pihent, mintha csak aludna. Arca viaszos volt és földöntúlian békés. A férfiak aztán még egyszer felálltak, lehajtott fejjel adtak tiszteletet -akkor már ott volt más családtag is - hosszú és gyönyörű percek teltek el. Majd leguggoltak mellé, letakarták és elvitték onnan a kicsi, törékeny testet. A nagymamámat vitték, legfőbb bizalmasomat, titkaim őrzőjét. 1999 június 24-e volt. Kinga nap, ez a második nevem. Csak Manya küldött nekem üdvözlő táviratot, amikor egy évig külföldön voltam. Azóta sem köszönt senki ezen a napon, nem is bánom. Csütörtök volt. Életem egyik legnehezebb, mégis legszebb napja.

Alig pár héttel előtte volt csak, hogy elcsentem anyu autóját a garázsból és elvittem Manyát sétakocsikázni, szinte a kezemben vittem le. A kis ABC-be ugrottunk be négy kapucínerért, majd kettesben gurultunk, amilyen lassan csak lehet, hogy integetni tudjon az embereknek: “Pá Édes!” - mondta százszor. Mindenki megállt, sokan kezet is csókoltak neki.

A halálát megelőző hétvégén is vele voltam. Bebújtam mellé az ágyba , “katonákat” reggeliztünk és hangosan nevettünk. Nála aludtam, majd korábban indultam vissza, mint gondolta. Szomorú volt emiatt, de megértette, mit tehetett volna, egy huszonéves folyton rohan. Mosolyogva integetett nekem a szentmiklósi lakótelep teraszáról. Én meg vissza.

Szerdán hívtak, hogy alszik, nagyon mélyen.

Zsóka vigyázott rá. Ő nyitott ajtót. Senki más nem tudott volna ekkora szeretettel vele lenni. Azért nem írom, hogy ápolni, mert ez sokkal több volt annál. Zsóka családtagként óvta hónapokon át, humorral és óriás szívvel. És ami ugyanilyen fontos: kérdés nélkül segített neki rúzst választani és szépen felkenni, akármikor is akarta. Szerda éjjel hárman aludtunk abban a lakásban, Manya, Zsóka és én. Másnap már csak én egyedül.

A halál szépségét tőle tanultam.

Apám egy év múlva került az intenzív osztályra. Induláskor azt mondta már nem jön haza, mindig is kiváló diagnoszta volt. Egy hétig voltunk mellette, a felesége és én. Reggelente, mielőtt a kórházba indultunk, Évával szorosan megfogtuk egymás kezét és el sem engedtük, míg nem tudtuk mi van vele. Hosszan csörgött a telefon az intenzíven, hosszan bele ezekbe a reménytelen reggelekbe. Hiába volt sebészorvos az édesapám, a kecskeméti kollégák úgy bántak vele, mint egy felesleges kolonccal, akiért már nemhogy tenni nem akartak, de még az utolsó hét méltóságát is elvették tőle. Aztán már nem volt magánál. Éjszakára az ágya alatti kis rúdra tekertem a hajgumimat, hátha vigyáz rá, amíg vissza nem érek. Egy hét szabadságot kértem, nem hagytuk magára, vasárnap utaztam vissza Budapestre, másnap bementem dolgozni. Azt hittem menni fog, de nem ment. Egy kolléganőm vitt le autóval hétfőn délben, vissza Kecskemétre, 2000 július 31-e volt. Hosszan búcsúztam tőle, fontos dolgokat mondtam neki, hátha meghallja. Akkor még csak reméltem, ma már tudom, hogy mindent hallott. Aztán otthagytam, hogy utolsóként a társával, a szerelmével maradhasson, aki több, mint egy évtizeden át kitartott mellette. Egyedül baktattam végig szép lassan egy hosszú, alagút-szerű folyosón. Az alagút végén egy új élet várt. Nélküle. Még visszaértem a fővárosba, de este fél7-kor csörgött a telefon. Tudtam miért.

A ruháit pár nappal később vittük utána, de ott kiderült, hogy túl korán, egy mogorva nő kiabált ránk, mondván, hogy el sem tudjuk képzelni “neki hány halottja van ma”, jöjjünk vissza később. Nem tudtam türtőztetni magam, elmagyaráztam neki, hogy majd egyszer megtudja milyen az, amikor az embernek “csak” egy halottja van. Ott tanultam meg, hogy az elmúlás ilyen szívtelen és szörnyű is lehet.

Sajnos közben és előtte is voltak akik túl korán mentek el, túl korán az én önző szívemnek, mert nagyon szerettem őket. Köztük volt a másik nagymamám és mindkét nagypapa, mind különleges emberek, de voltak barátok is, ismerősök és olyanok, akik nagyon közel álltak hozzám. Legutoljára Zsuzsa, az én pótanyukám - legjobb gyerekkori barátnőm anyukája - aki kint a tanyasi pusztában még 16 óra munka után is képes volt vizet melegíteni nekünk, hogy nagy lavórban fürödve, a csillagos ég alatt majszolhassuk a lukacsos sült krumplit, amit nekünk készített.

Ahogy felnőttem, még inkább rá kellett döbbennem, mekkora ajándék méltón elmenni és mennyit számít, hogy az ott maradottak hogyan viszonyulnak a halálhoz és mennyit tudnak segíteni, amikor baj van. Mert néhány éve az apósom, majd nem sokkal később az anyósom hagyott itt minket. Öt nagyon nehéz és hosszú éven át próbáltunk széllel szemben felfelé kaptatni, végtelen folyosókon, nagy kilincses kórházi kapukon át, teli útvesztőkkel, sorszámokkal, kérdésekkel, zavaros orvosi papírokkal és felesleges vizsgálatokkal, állandó készenlétben. A búcsú itt is egy külön történet, ami nagyon közeli, nagyon személyes, mert csak magunkra számíthattunk és ha nem így lett volna, lehetett volna sokkal szebb és méltóbb, minden nehézség ellenére is.

Megtanultam (és ezzel sokan vagyunk így) hogy ott lenni valaki mellett, amikor elmegy, egyedül vagy mással - a szerettünk vagy más szerette mellett - minden módon és helyzetben megtiszteltetés és ajándék, mint az élet maga. A mi társadalmunk fél és szorong, talán mert nem beszélünk róla, amíg nem kopogtat, nem gondolunk eleget a halálra. Egy békés átmenet kegyelmi pillanatára, ami lehetne akár éppen annyira csodálatos, mint maga a születés.

És igaza van az indiánoknak, a lehűlés csak holnap jön.