“Egy őrült banda, aki ingyen dolgozik” - beszélgetés Könyves Katával, a NEVETNIKÉK Alapítvány

Updated: Jan 17

lelkes Önkéntesével a nevetés gyógyító erejéről!


Rázzuk a fejünket és azt mondogatjuk, a mai fiataloknak nincsenek céljaik, hogy felnőtté érve is az anyai ölben, kipárnázott díszletek között élnek, hogy nincs már köztük fizikai érintkezés, csak az online, csak az éteri, hogy nem tudják milyen szakadt farmerben, kinőtt cipőben bandába verődni, azt pedig végképp nem, mit jelent küzdeni, hasznos célért, nem a pénzért, másért, másokért tenni. Ez a lány viszont zsenge kora ellenére most rácáfolt erre, és elárulta nekem a titkot, hogyan válhatna bármely emberi csoportosulás legyőzhetetlen, rendíthetetlen csapattá. Ez a következőképpen hangzik az én olvasatomban: Végy egy adag homo sapiens-t, állítsd őket csatasorba, tégy az élükre egy erős kapitányt, akinek a (saját szavaival élve) “szívszerelem”-ügye a projekt - merthogy épp a szíve legcsücskéből pattant ki - és küldd őket oda, ahol elkél a segítség. Tanítsd embereid hű szolgálatra egy olyan helyen, ahol mosolyban mérik a fizetséget, majd amikor már mind megtanulták, hol lakik a Jóisten, próbáld meg elvenni tőlük a teret, ahol együtt éltek és magukra találtak. Végezetül pedig sorakoztasd fel őket újra, hogy együtt megszerezhessék A HÁZAT, ami majd csak az övék és ahol megint “csupán” az örömszerzés kedvéért együtt dolgozhatnak, hogy megkapják, azt a bizonyos mosolyt, a varázserő forrását, ami felette áll mindannak, mi pénzzel megszerezhető ebben a csúfondáros világban.


Könyves Katával beszélgetek.

Mesélj nekem először a te kapitányodról! Kinek és hogyan jutott eszébe ez a küldetés és kik azok a Nevetnikék?


A Nevetnikék egy olyan alapítvány és közösség, amely kórházban ápolt gyermekek szabadidős foglalkozásaitszervezi, a gyógyulásukat segíti.

Önkénteseik nem csak játékokat készítenek és kézműveskednek a kicsikkel, de a kórházi környezetüket is igyekeznek szebbé varázsolni. Az ötlet megálmodója, egyben az alapítvány vezetője, Kőműves Glória. Ő volt az, aki már gyermekként megfogalmazta magában, milyen nehéz is lehet azoknak, akik betegágyban töltik a napjaikat.

Fiatal felnőttként aztán egy barátjával fogta magát és bevonult a pécsi kórház kis betegei közé zenélni, kézműveskedni. A dolog olyan jól sült el, hogy a gyerekek visszavárták őket, majd újabb felkérések érkeztek más osztályokról. Akkor fordult meg a fejében, hogy ha ő örömmel áldozza erre a szabadidejét, akkor talán akadnak mások is, akik szívesen csatlakoznának. Egyre többen és többen lettünk. 2008-tól tíz éven át Glória is önkéntesként szervezte a beteg gyerekek látogatását és a kórházi mesefal festéseket, majd elnyert egy pályázatot és idén májustól főállásban irányítja az adománygyűjtést, az önkéntesek koordinálását, a közös programokat, emellett intézi az alapítvány jogi és pénzügyi hátterének biztosításával kapcsolatos ügyeket. A Nevetnikék egyelőre Baranya megyében van jelen, önkénteseink Pécsett, Kaposváron, Szigetváron és Dombóváron dolgoznak. Időközben jött a járvány és az anyaközpontot - ahol a játékokat készítettük és a gyűléseket is tartottuk - el kellett hagyni, ekkor vette kezdetét egy maratoni adománygyűjtés, hogy megszerezzük a pécsi kórházzal szemben található Bajnok utcai házat. Ez lesz a mi új szeretetkuckónk, ahol végre folytathatjuk a munkát. Szavakba sem lehet önteni, mennyire boldogok vagyunk, hiszen idén többször hittük azt, hogy minden elveszett.


Téged mi motivált, hogy jutott eszedbe jelentkezni a Nevetnikékhez? Voltak rossz kórházi élményeid, ami miatt együtt éreztél a beteg gyerekekkel?


Szerencsére én csak egyszer voltam kórházban kiskoromban, az ikertestvérem viszont sajnos jóval többször. Arra pontosan emlékszem, milyen jó volt, hogy az anyukám ott lehetett mellettem, de volt ott egy lány, aki elkülönített kórteremben feküdt és hozzá nem mehetett be látogató. Mindig integettünk egymásnak. Aki átélte már, az tudja milyen magányos érzés egyedül feküdni és várni az idő múlását, de nem csak ezért jelentkeztem.

Az egész úgy kezdődött, hogy az egyetemi tanulmányaimat Kaposváron kezdtem meg, az egészségügyi pálya már rég a szívemhez nőtt. Egyik előadás előtt megláttam egy Facebook felhívást, miszerint a Nevetnikék alapítvány önkénteseket keres gyerekek mellé a kaposvári kórházba. Annyira izgatott lettem, hogy alig tudtam végigülni az órámat, azonnal utána akartam járni, hogy pontosan mi ez. Még aznap elolvastam az interneten mindent, amit csak találtam és rögtön írtam is nekik, teljesen felvillanyozott ez a kezdeményezés. Nagyon izgultam, akkor is, amikor behívtak, de a kaposvári koordinátor a legnagyobb kedvességgel fogadott. A első beszélgetés úgy épül fel, hogy megkérdezik miért jelentkeztem, mennyi időt tudok erre szánni, fel vagyok-e készülve lelkileg az előttem álló feladatra. Azóta is ezt érzem, hogy bármiről beszélhetek, mert meghallgatnak és segítenek, ha elakadok. Mindig vannak gyerekek, akiket nagyon a szívembe zárok, de idővel meg kell tanulni nem hazavinni a nehézségeket, amelyekkel találkozunk, ahogy egy nővérke sem betegedhet bele a munkájába, különben hogyan is tudna segíteni. Mi egy alapvetően fiatal csapatot alkotunk, de akadnak idősebbek, sőt a játékkészítő műhelyek munkájába időről-időre becsatlakoznak édesanyák is a gyermekeikkel, akik ott ragadnak, együtt dolgoznak velünk. Nem szükséges a kreatív előképzettség, csak kellő lelkesedés - hiszen mi készítjük a bábokat, a fajátékokat, a csendes könyveket és a társasjátékokat is -, de mindenki azt hozza, amiben ügyes, amivel hozzá tud tenni ahhoz, hogy valakinek ott a kórházban jobb legyen. Mindegyik helyszínen található egy játékszoba, itt tartjuk a csoportos foglalkozásokat, vagy ha olyan állapotban van a kis beteg, az ágya mellett. Párosával érkezünk, így szükség esetén meg is tudjuk osztani a feladatokat.


A jelentkezők először felkészítő képzésen vesznek részt, amit ugyancsak önkéntesek tartanak, én ezt Kaposváron végeztem el. Pécsen más a helyzet, mert több gyerekosztály van - belgyógyászat, sebészet - itt kéthónapos képzés van, mivel érthető módon több mindenre kell felkészülni.

Kezdetben csak megfigyelőként lehetsz jelen a kórházi látogatásokon, ez is a hospitálás része, majd szép apránként részesévé válsz az egyes munkafolyamatoknak. Nem is gondoltam például, hogy az elején ki kell kérdezni az osztályon dolgozó nővéreket, hogy pontosan hány gyerek van bent, mennyi idősek, milyen állapotban vannak, kihez járnak be a szülők, kiket látogatnak ritkábban, pontosan fel kell mérni, mire van szükség. Azt tapasztaltam, hogy mindenki rendkívül segítőkész, a sikerben tényleg nagyon sok ember munkája rejlik. Volt olyan is, hogy egy orvos elkapott minket a folyosón és mesélte, hogy az egyik kisfiúnak mennyire tetszett a lufi hajtogatás. Arra kért minket, hozzunk ehhez másnap is eszközöket.

A képzés aztán vizsgával zárul, ahol aztán egyedül kell előkésztened és levezényelned egy teljes foglalkozást. Éles helyzetben kerülsz bevetésre, szó szerint bedobnak a mélyvízbe, mert nem tudhatod előre, mire számíthatsz. Neked kell egyeztetned a nővérekkel is, így ott a helyszínen derül ki, milyen korosztályú gyerekekkel lesz dolgod az osztályon, hányan vannak olyan állapotban, akiket el lehet vinni a csoportszobába és hányan, akik ágyhoz kötöttek.


Eszembe jut erről, a tanításaim során hányszor dőlt össze egyetlen pillanat alatt kártyavárként a szépen előre felépített óraterv, ha éppen nem olyan volt a csapat összetétele, létszáma, amire számítottam, vagy a gyereknek máshoz volt kedvük. Milyen volt az első élményed?


Pontosan ez történt nálam is (mondja nevetve). Karácsonyi időszak volt, így adta magát az ötlet, hogy díszeket készítünk és arra számítottam, hogy ennek mindenki örülni fog és át tudunk menni együtt a csoportszobába.

A kórházban aztán kiderült, hogy ez nem fog menni, mert néhányan nem kelhetnek fel az ágyból. Szerencsére ilyenkor több önkéntes van jelen, így fel tudtam sorakoztatni a csapatomat. Aztán egy kisfiú közölte, hogy neki ehhez egyáltalán nincs kedve és a többiek is mentek utána, úgyhogy elég nagy fejtörést okozott, mit tudok hirtelen kitalálni, hogy mindenkinek jó legyen.


Jól jöhet, ha ilyenkor azonnal felajánlasz két választási lehetőséget, mert így valami miatt eszükbe sem fog jutni más ötlet, ráböknek az egyikre és jó esetben nem hangzik el a szó, (amit nem szívesen hall az, aki épp a lelkét teszi ki egy foglakozásért), hogy “uncsi”.


Az biztos, hogy a gyerekektől lehet a legtöbbet tanulni, mert elméletben nyilván megy minden, mint a karikacsapás, a gyakorlat viszont egészen más. Végül megoldottuk a helyzetet és egy fiúsabb játékot választottunk. Hasonló történt, amikor a műhelymunka során jobbnál jobb terveket eszeltünk ki és mind újabb technikákat tanítottunk meg egymásnak, aztán persze a gyerekek olyan ötletekkel álltak elő, ami minden képzeletünket felülmúlta. Ezért is jó, hogy kettesével vezetjük a látogatásokat, mert ki tudjuk segíteni egymást. Az egyik pár hangszerrel és énekléssel, míg a másik kézügyességgel és kreatív ötletekkel érkezik. Mindent előre egyeztetünk a csapaton belül és úgy osztjuk be az időnket, hogy lehetőleg minden nap, vagy legalább minden másnap érkezzen valaki a gyerekekhez. A célunk, hogy jól érezzék magukat és könnyebben teljenek számukra ezek a nehéz napok.


Nagyon jó érzés, hogy egy nagy családként működünk, nem számít, ki melyik csapathoz tartozik. Mindenki találkozik problémásabb helyzetekkel, mindenkinek vannak keményebb napjai, de az ajtók nyitva állnak, játékokat, tapasztalatokat cserélünk, átlendítjük egymást a mélypontokon. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még bűvésztrükköket fogok tanulni vagy éjszakába nyúlóan azon agyalni, hogy lehetne még jobb ötletekkel előállni. A nagyobb műhelyeket általában Pécsett tartjuk, de látogatjuk is egymást és rendszeresen találkozunk minden helyszínen. Már a felkészítés alatt, sőt azt hiszem az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ide tartozom, feladatom van itt. Egyértelmű hívást éreztem, aztán pár hónap múltán már teljes bizonyosságot, hogy egyedül is képes leszek megfelelően reagálni a kihívást igénylő helyzetekben és jól megoldani a felmerülő problémákat. Annyiban könnyebb dolgom volt, hogy én eleve az egészségügyi pályát választottam, így a kórházi légkör nem volt szokatlan számomra. Hozzáteszem, hogy teljesen lényegtelen, ki mennyi idő alatt kezd el otthonosan mozogni a gyerekek között, senkin nincs nyomás. A felkészítés során többször elhangzik, hogy természetes ha vannak kétségeid, kérdéseid, csak az számít, hogy a céljaink közösek és tudjuk miért vagyunk ott.


A kamaszok hogyan fogadnak titeket, úgy tudom a gyerekosztályokon tizennyolc éves korig ápolnak betegeket, nekik is tudtok segíteni?


A játék öröme nem korhoz kötött, gyakran előfordul, hogy ha kezdetben nem is akarnak csatlakozni, végül mégis be tudjuk vonni a nagyobb gyerekeket is a foglalkozásokba. Hozzájuk persze kicsit másképpen közelítünk, megkérdezzük őket, szeretnének-e velünk jönni vagy akár csak beszélgetni és ha olykor azt is mondják, nem kérnek belőlünk, ahogy telnek a napok, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Újra és újra jelezzük nekik, hogy itt vagyunk, szívesen odaülünk hozzájuk, vagy visszamegyünk a játék végén. A tinédzserek is szívesen mesélnek nekünk, van akivel meg is marad a kapcsolat. Mindenkinek jólesik a figyelem, ez a valódi ajándék, amit adhatunk egymásnak, főleg egy ilyen kiszolgáltatott betegágyas helyzetben.

Elmondhatatlan érzés, amikor a gyerekek azt kérdezik tőlünk “ugye jöttök holnap is?”, néha szinte fáj otthagyni őket. Van, aki sír, hogy elmegyünk vagy azt mondja, holnap már megy haza, de szeretne még látni minket. Csodálatos érezni a különbséget az első és az utolsó találkozás között. A játék, a zene, a mese feloldó ereje hidakat képes lebontani. Nem az számít, hogy elkészül-e egy játék vagy meg tudod-e valósítani az elképzeléseidet, mert ha egy hullámhosszra kerülsz a gyerekekkel, magától működni kezd az egész és máris elérted a célod, hiszen az a kórházi nap máris vidámsággal és örömmel telt meg számukra. Engem ez olyan pozitív energiával tölt fel, ami által sokkal könnyebben felül tudok emelkedni a saját problémáimon.


Annyiszor észrevettem magamon, hogy csak rohanok és rohanok, történnek a dolgok egymás után, mérgelődöm a dugó miatt, az eső miatt, aztán bemegyek a gyerekekhez, akik hetek óta a kórház falai közt ragadtak és megkérdezem tőlük, milyen napjuk volt. Ők rámragyognak és azt válaszolják “süt a nap, ma minden olyan szép!” - sőt, még ők érdeklődnek felőlem, kérdezik sikerült-e a vizsgám és bátorítanak, hogy ne aggódjak és legyek hálás, mert egészséges vagyok.

Újra és újra rádöbbenek, hogy elmegyünk az élet mellett, elfelejtjük észrevenni a fontos pillanatokat, a mindennapi kis örömöket. Bent egy teljesen más idősík, egy másik világ vár és sokszor észre sem veszem a percek múlását, mert annyira jelen tudok lenni.


Itt meg is fordul az egész, hiszen a végén az kap legtöbbet, aki megtanul szívből adni. Úgy tartják, az élet egyik értelme a szolgálat, felajánlani másoknak a drága időnket, adni magunkból úgy, hogy nem várunk semmit cserébe, hogyan vélekedsz erről?


Nagyon sokfajta ember van, mindenkinek más a fontos és természetes, hogy kell ehhez egyfajta nyitottság és hogy szeresd, amit csinálsz. Nem tartom rosszabb embernek azt, aki nem áll be önkéntesnek, segíteni másképpen is lehet, és jó esetben megtaláljuk a környezetünkben azokat a helyzeteket, ahol hasznossá tehetjük magunkat. A szociális érzékenység már egy másik dolog, ezt vagy hozod otthonról, vagy bekerülsz egy olyan élethelyzetbe, aminek kapcsán felébred benned a segítő szándék és nem tudsz többé közömbös maradni. A valódi segítséget nem azért adja az ember, hogy elmondhassa magáról, hogy “én mekkora lélek vagyok, mert segítek”. A jószándék nem úgy születik, hogy azt találgatjuk, miben gyökerezik vagy kötelezővé tesszük. Szerintem aki tesz valamit másokért, az nem tervezi meg előre, csak végzi a dolgát. A nagymamám azt mesélte már kicsi koromban is segítettem mindenkinek, arra pedig már én is emlékszem, hogy előbb megcsináltam mások házi feladatait, mint a sajátomat, de sosem gondolkoztam előre azon, hogy valami jót akarok tenni és szerintem a többiek sem, akik közülünk önkéntesként dolgoznak.

A mosolynál pedig tényleg nincs szebb “fizetség”, mi pedig minden alkalommal kapunk belőle.


Mi a legnehezebb számodra ebben a munkában?


A legfájdalmasabb élesben megélni, hogy a gyerekek is tudnak nagyon betegek lenni és látni, hogy a betegség nem válogat. Senki nem érdemli meg, hogy beteg legyen. Talán a legnehezebb szembesülni azzal, amikor valakinek nagyon súlyos az állapota, az esélyek elvesztésével és hogy talán nem is fog már felépülni. Ez a legfájóbb, mert azt kérdezem, miért pont ő? Miért nem lehet segíteni rajta? Szívszorítóan sok a miért. Ezen kell valahogy túllendülni és felmérni a saját határainkat, hogy mindezzel együtt, mi mit tehetünk. A mai napig arcon csap, amikor egy beteg gyerek azt meséli nekem, milyen jó napja van, mert például finom pudingot kapott ebéd után. Az ember ilyenkor átértékeli a saját életét.

Sokat segít a csapaton belül az is, hogy mind tudjuk, min megy keresztül a másik, jó ezt megélni, mert megkönnyebbülünk általa. Az önkéntesek között nincs tabu, nincs olyan, hogy buta kérdés, a csoportban mindent kibeszélünk, jótanácsokat kapunk egymástól, barátságok is alakultak már, számíthatunk egymásra.


A pandémia idején a lezárások miatt jó darabig nem tudtatok bemenni a gyerekekhez, időközben te Budapesten folytattad a tanulmányaidat a Semmelweis Egyetemen. Miről szólt számotokra ez az időszak? Gondolkoztál esetleg azon, hogy más munka után nézel?


Meg sem fordult a fejemben, hogy a fővárosba költözésem miatt megszakítsam az önkéntes munkámat. A vírushelyzet idején is több kórtermet sikerült kifestenünk, most épp a pécsi sebészeti klinika van soron, erre gyűjtöttünk egy kisebb összeget. Művészeti szakra jártam a gimnáziumban, most ezt is kamatoztathatom, ha mesefal festés vagy játékkészítés van, lemegyek vonattal. A kampányokat és a projekteket mindig Glória vezényli de hála neki, egyre több dologban tudunk önállóan dönteni. Szerveztünk online foglalkozásokat, otthoni látogatásokat, készítettünk újabb játékokat, amiket beküldtünk a gyerekeknek a kórházakba. Ezen felül elindítottunk egy olyan kezdeményezést is, melynek során időseknek vásároltunk be a lezárások alatt. Hamar kiderült, hogy sokkal nagyobb bajok vannak annál, minthogy valaki nem tud elmenni a boltba, inkább arról van szó, hogy nincs miből. Volt, aki egy kiló kenyeret és két májast írt fel a bevásárló listára és kiderült, hogy mindössze ennyi az egy heti élelem, amit megengedhet magának. Így aztán további adományokat gyűjtöttünk, hogy meg tudjuk venni az alapvető élelmiszereket. Közben Pécsett az ablak alatt zenéltünk a gyerekeknek, vagyis ezekben az időkben is megtaláltuk a módját, hogy örömet szerezhessünk. Az adománygyűjtés emellett is folyamatos jelenlétet igényel, főleg most, hogy megszereztük végre a Bajnok utcai házat.


A kampány idején tőled szokatlan módon a saját oldaladon is megosztottál egy kis videót, amelyben elmesélted, hogy veszélybe került az alapítvány fennmaradása.


Ahogy említettem, az alapítvány programjának szerves része a műhelymunka, ahol összegyűlünk, tapasztalatokat cserélünk, működési terveket dolgozunk ki és ahol a gyerekeknek szánt játékokat készítjük és tároljuk. Tavaly a pécsi gyermekosztály - ami tizenhárom éve jelentett otthont a Nevetnikék számára - elköltözött, így új helyet kellett keresnünk. A kórházzal szemben találtunk egy romos házat, amit egy ideig fenntartottak nekünk, mi pedig nagy erőkkel megszereztük az összeg egy részét, összesen hatmillió forintot, remélve, hogy erre már fel tudunk venni alapítványi hitelt. Minden tervünk dugába dőlt, amikor kiderült, hogy a bank ezt mégsem adja meg. Ekkor kapcsoltunk nagyobb fokozatra. Tudtuk, hogy nem adhatjuk fel, nem veszhet kárba ennyi év munkája, és bár közben felváltva kerültünk padlóra, de összefogtunk és elhatároztuk, hogy megmutatjuk a világnak, hogy enélkül is menni fog. Mindenki megosztott a saját oldalán egy rövid “kampányvideót”, ahol személyessé tettük a gyűjtést. Azt mondják, a pénz nem boldogít, nekünk viszont óriási szükségünk volt rá. Így végül felkerestünk ismert embereket, hogy álljanak mellénk és reménykedtünk az együttműködés sikerében. Egy debreceni néni például a saját házát akarta felajánlani nekünk, szóhoz sem jutottunk a meghatottságtól. Sokan mellénk álltak, újságcikkek jelentek meg, videók készültek a Pécsi Vízilabda Válogatottal, színészekkel, ismert emberekkel. Fodor Zsóka önálló estet rendezett “Terefere Magdi Anyussal” címmel, ahol a teljes bevétel az alapítvány számlájára érkezett. A Komlói Tészta minden eladott csomag után részesedést küldött nekünk, míg a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán un. “kávé-napot” tartottak, ahol hasonlóan adományokat gyűjtöttek az alapítványunk részére. Óriási összefogást tapasztalhattunk meg és ez visszaadta a hitünket.


Az utolsó löketet az adta, hogy egy pécsi újságírónak köszönhetően bekerültünk a Retro Rádió reggeli műsorába, így október végére, a legutolsó pillanatban végre összejött a teljes vételár, mi pedig megmenekültünk. Én épp a kórházba indultam dolgozni amikor ment a reggeli műsor, lázas izgalomban hallgattam a metrón, egymást hívogattuk, éjszakákon át egyeztettük a befutott adományokat, el sem akartuk, hinni, hogy mindez lehetséges, de sikerült! Tavasz végéig kell kiköltöznünk, igyekszünk teljesen minimalizálni a felújítás költségeit, most épp ezt tervezgetjük. Szerencsére több szakember is felajánlotta a munkáját és alapanyagokat is kaptunk, de a gyűjtés továbbra is tart, mert az új ház egyelőre lakhatatlan állapotban van.


Az adománygyűjtés nem csak arra tanított meg, hogy a jószándék mellett mindig ott magasodik a kemény valóság fala és a csak pénzen megszerezhető dolgok, de arra is, hogy hihetetlen erőbedobásra van szükség ahhoz, hogy egy csapat egy emberként küzdjön egy közös cél érdekében. Nem mindegy hogyan kérsz, az embereket meg kell valahogy szólítani, emberivé és közvetlenné tenni a felhívásokat. A videókat, amelyeket feltettünk, így nem elsősorban kampányfogásnak szántuk, hanem szerettük volna, ha mások is belelátnak a mindennapjainkba, arcot akartunk adni a gyűjtéshez és arra buzdítani az embereket, hogy az adójuk egy százalékával, vagy egy kisebb összeggel segítsenek minket abban, hogy még sok éven át tudjunk segíteni.


Az egyik támogatónk mondta nevetve, hogy ilyen őrült bandával még nem találkozott, aki “ennyit kampányol, hogy meg tudjon venni egy romhalmazt, amiben majd ingyen dolgozhat”.


Nem tudom kihagyni, hogy ne említsem meg a te egykori alma matered, a székesfehérvári Lánczos Kornél Gimnázium volt igazgatóját, akit én is ismerhettem. Ezt a drága embert úgy hívták Lovranits József, arról volt híres, hogy az ő szemében mindenki jónak láthatta magát. Sajnos túl korán ment el. Úgy tudom második apukádnak tekintetted őt, most a történeted kapcsán említsük meg, mi volt az a fontos útravaló, amit tőle kaptál.


Sokszor eszembe jut, mert ő mondta nekem hogy “sose add fel, mert mindennek megvan az oka, és egy cél elérése csak építhet.”

A mai napig kísérnek és motiválnak a szavai. Sosem fogom elfelejteni, hogy mennyi erőt adott nekem az Igazgató Úr. Imádtam bemenni hozzá, az ajtaja mindig nyitva állt a gyerekek előtt, sőt ő volt az, aki hozzánk jött, köztünk járkált, velünk lélegzett nap mint nap és mindenkihez volt pár jó szava. Mindig azt mondta “ javuljanak meg”, ő egy örök gyerek volt, olyan idealista, akinek a lelkesedése mindenkire átragadt.


Tavaszra beköltöztök az új házba, gondolom szükség lesz segítő kezekre, várjátok még a felajánlásokat vagy további önkéntesek jelentkezését?


Természetesen bármikor lehet csatlakozni a csapatunkhoz és nagy szeretettel várjuk az új jelentkezőket. Az alapítvány tervei közt szerepel, hogy átlépjük a megyehatárokat és az ország több pontján is jelen leszünk, nagyon jó lenne, ha minél több gyerekosztály tudna fogadni önkéntes segítőket. A felajánlásoknak is nagyon örülünk, az interneten minden a tevékenységükkel kapcsolatos információ megtalálható a www.nevetnikek.hu oldalon, itt lehet jelentkezni segítőnek, támogatónak, de akár külön projektek mellé is alkalmi jelleggel vagy céges csapatépítő tréningek keretében. Noha elsősorban a fekvőbeteg gyerekosztályokon szervezünk foglalkozásokat, szeretnénk a jövőben olyan felnőtt osztályokra is eljutni, ahol hosszan bent fekvő betegek vannak. A nevetés gyógyít, mi így segítünk és ezzel a jelmondattal valósítjuk meg az álmainkat.


185 views0 comments