Bodor Tibor és a nyomában világító olvasólámpák
Updated: Dec 9, 2021
Elképzelem, ahogyan kilép a színház művészbejárójának kapuján. Sötétszürke öltönyt visel, zakója bal zsebében lóg a kopott barna szemüvegtok, összehúzza meleg kabátját, kicsit csepereg, a papírszélek nedvesen hajolnak egymásra. A taxi késik, nem szereti, ha késnek. Hátrasimítja hófehér haját, felveszi a kalapot és tesz pár lépést az esőtől fénylő utcapadkán. “Isten áldja Művész Úr! - szedi lábait a kellékes, esernyő híján így indul neki az éjsötétnek - újabb műszak? Még mindég az aranykoporsó?” “Az, az, jó éjszakát Palikám!” - int vissza a Művész. Magas termetét úgy keretezi a színház épületéből kiáradó világítás, akár egy filmes jelentben, úgy áll ott az utcai lámpák fényében. Eszébe villan Kosztolányi verse: “Ó, lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány, mint a beteg ajkán a bús mosoly, te vagy, aki a napnak alkonyatján, fáradt szívünkre balzsamot hozol.” Hogy is van tovább? “Most tört a lámpám és nincs lámpafény, Isten-kísértő, vágy villámos éjjel, járok kihűlt lámpával, tört cseréppel.” Mérgelődik egy percet, nem jut eszébe a köztes rész, otthon első dolga lesz megnézni. “Vágy-villámos éjjel - mormolja - miért nem szálltam villamosra...”
A sötétkék autóban soványka úr köszönti, sűrű elnézések közt a gázra lép. “A Nefelejcsbe, ugye Művész Úr?” -kérdi alázattal. Bodor Tibor bólint, helyet foglal a hátsó ülésen, még mindig Kosztolányi versén lamentál. Eszébe jut még egy strófa “Az est leszáll. Fáradt szívem beteg. És egyre jobban halványul a lámpa, erőlködő szemem tággá mered.” Kétszer is megismétli magában, majd megtapogatja a nedves öltönyzsebet, megvan az olvasószemüveg is.
A Runyaiban már várják, fől, kotyog a fekete, mellette az édesítő és a vizeskancsó a pohárral. Kérdezik az előadás felől, remek volt, a partnere elfelejtette a szöveget, a súgó késett, de a közönség mit sem vett észre ebből, állva tapsoltak. Cordobai rabbit játszotta a Spanyol Izabellában, de ez már messze tűnik. A színpadot felváltja a hangstúdió. A Művész krákog, hangolódik, nagyokat gesztikulál, szaval, megküzdötte már a szöveg idegenségét, övé minden szerep. Nikodémia, a Végzet Könyvénél tart, most érkezik Quintipor koporsója, a stúdióban csend, majd elkezdődik a felolvasás. Bodor Tibor jellegzetes mély-rekedtes hangja maga a dallam, a szólam és az aláfestés egyben. Hangereje, szünettartásai, mind a helyükön, a szöveg életre kel, Diocletianust trónra kérik, a feszültség egyre nő. A stúdiós maga is a történet részese, ahogy hallgatja. Sokezer órát ültek itt ketten, főleg kora hajnalokon át. A Művész, ha hibázik, nyugodtan füttyent, majd szünetet tart és folytatja rendületlenül. A munka rendkívüli koncentrációt igényel. Bodor Tibor előadása betölti a teret, annak összes szegletét, ahogy évekkel, immár évtizedekkel később is, minden alkalommal, amikor a vak és gyengénlátó emberek előveszik hangoskönyveit. Nekik olvas, őket tanítja a mai napig.
Több, mint ötszáz szépirodalmi alkotás viseli a nevét, őrzi nagyságát. Őt viszont soha nem ez érdekelte, nem a hírverés, a magamutogatás, csak a nevelés szándéka, a művészi alázat. Mindig időben érkezett, mindig felkészült, jó előre megismerte szerepeit, lélekben bejárta a szereplők minden rezdülését és a kort, amelybe beleszülettek. A próbák előtt reggel vagy este, az előadások után a hangstúdióba rohant, sosem fáradt, folytonos derűt és magabiztosságot sugárzó hangján kilencezer órányi történet elevenedik fel.
Örökében olvasólámpák villannak fel hosszú évek óta, égő gyöngysorként, mint emlékére gyújtott gyertyák, lába nyomában világító szentjánosbogarak. Önkéntes felolvasók lámpáinak százai gyúlnak kis lakásokban, nagy házak mélyén, hallik a sóhaj, a lapozás, az igyekezet minden felől. A félkész műveket aztán ugyancsak önkéntes vak és gyengénlátó emberek vágják és hallgatják elő, míg aztán lezárul a folyamat és - az ő szavaikkal élve - újabb könyv “settenkedik” a hangoskönyvtár egyre bővülő állományába.
A jelenkor napjaiban, óráiban, Bodor Tibor születésének századik fordulóján, távozása után bő két évtizeddel is folyik a lázas munka. Egyre többen vagyunk. Olyanféle varázslat ez, ami nem csupán a hallgatók, de a felolvasók számára is jóval többet jelent, mint azt valaha gondolták. Vannak, akik nyugdíjas napjaikat színesítik ilyenformán, mások betegségből lábalnak a felolvasás öröme által és akadnak, akik család, gyermek és munkahely mellett áldoznak időt erre a szép feladatra. Idősek, középkorúak, fiatalok, sőt még gyermekek is vállalják ezt az utókornak szánt missziót, nemesednek, gyógyulnak, segítenek általa.
A katalóguscédula, amellyel a műveket megnyitjuk, így hangzik:
“Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos
Szövetségének Bodor Tibor Hangoskönyvtára. A záró mondat pedig: “A felvétel 2021-ben készült, a Bodor Tibor Kulturális Egyesület támogatásával.” A név mögött a drága nagypapa emlékét őrző unoka, Puskás Kata Szidónia, ahogy Nagy Sándor elnök és felesége, Nagyné Berke Mónika, teljes lelkes csapatuk, valamint Helle Maximilian, az egyesület egyik vak alapítója fűzi a nagyszámú önkéntesek szentjánosbogár-láncát.
Tekintve, hogy másfél éve a felolvasók táborához tartozom - akadnak közülük már húsz, ötven, nyolcvan könyvvel a hátuk mögött (!) - bátorkodom a nevükben is szólni és a cikk bevezetőjéhez illeszkedve betekintést engedni az olvasólámpák titokzatos fényébe. Arról mesélni, hogyan küzdünk meg mi, hogyan birkózom én ezzel a számomra oly kedves küldetéssel.
Miután a kiválasztott könyv helyet kap a szívben és lélekben, majd jóváhagyást kap egy hatalmas táblázatban, bizony nem is mozdul onnan, egészen a leadás pillanatáig. Ott virít a határidő, amit magunknak szabunk, az ütemterv, a bosszankodás, ha nem sikerül betartanunk és a jól végzett munka öröme minden egyes többórás felolvasást követően. Vannak napok, amikor nem megy, amikor akad és többször, mikor gördülékeny, simulékony, abbahagyhatatlan.
Az első könyv előtt még minden pofon egyszerűnek tűnik. Miután Maxi szabad utat enged a Kis Herceg egy apró részletének felolvasását követően, miután megvan a kiválasztott könyv és a kezdeti lelkesedés sem lankad, mind azt hisszük, ez simán fog menni. Van, aki mégis abbahagyja, feladja, van, akinek tényleg nem megy, mások túllendülnek a mélyponton, míg a többség egyre bátrabban, egyre rutinosabban dolgozik. Így válik lassan és fokozatosan a felolvasás a mindennapok részévé, így alakul ki egy saját hangszín, néhol egy jól felismerhető hanghordozás, így maradnak vagy térnek vissza régi tagok, akik bátorítják, erősítik az újakat.
Ha “benne vagyunk” egy könyvben, az sokszor hónapokon át kísér minket, igaz, néha kísért is. Ott lapul a gondolataink egy hátsó zugában, keressük az időt, hallgatózunk a jól megszokott helyen, hogy minden összeálljon. Mert amiről azt hittük, menni fog, mint a karikacsapás, arról a Művész úr még idejében megmondta volna, hogy gyakorlás és verejték nélkül, biztosan nem fog menni. Talán nevetne, ha látna.
Az órámra pillantok. Számolok, mikor jön haza a család. A kis szobában felveszem a fűtést, töltöm a telefont. Kisebb tornyot építek néhány vaskos kötetből, hogy az arcom előtt legyen a készülék. Állítom a széket, pokrócot gyűrök magam alá, közben verselek. Hangosan, túlozva, énekelek is, edzem a hangom, hogy bemelegedjen. Olykor megállok, fülelek…ugye nem most kezd füvet nyírni a szomszéd, ugye nem ugatnak a kutyák? Kántálok tovább “icike-picike Euridiké búsan dúsan, húsos szájjal, flúgos bájjal cseveg, csivitel, ciripel pöszén, ész-óra-állás-jelentés, felderítő kopasz kukac ááűűűóó!” - és effélék szűrődnek ki a szobám ajtaján. Ha valaki hallana, biztos azt hinné megőrültem. Zoknit csukok az ajtóba, hogy ne csapkodja a huzat. “Száz sasszem meg száz sasszem, Lenin mauzóleumának millenniumi lelinóleumozása”’-kántálom tovább rendületlenül. Fülelek. Beleolvasok a könyvbe, megnézem hol tartok, széthúzom az oldalakat, ne sisteregjen a lapozás. Próbát tartok az első oldal feléig, átfutom a szöveget, hátha vannak benne új nevek, idegen szavak. Fülelek újra. Rövid körüzenet a családnak: “felolvasok, üzenjetek, ha bármi van” és egy szív. Repülő módba kapcsolok és előveszem az olvasó szemüvegemet. Minden alkalommal kicsit izgulok is, eszembe jutnak, akik majd hallgatni fognak engem. Az asztalomon egy üveg víz és pár kanál akácméz. Eszem, iszom, koncentrálok. Ha megvan a kényelmes póz, elindítom a felvételt. Szépen, artikuláltan beszélek, igyekszem természetes maradni, értelmezni, de főleg átadni, életre kelteni a szöveget, szemem előre fut, miközben olvasok.
Óránként állok csak fel, szünetet tartok, folytatom. Ha hibázok, három kopogással jelzem. Nyolc óra volt a maximum, de inkább ennek a fele valósul meg. Akkor jó, ha bemelegszik a hang, ha összefonódom a szereplőkkel, ha én is a történet részesévé válhatok. Amikor készen vagyok, nagyobb részletekben visszahallgatom, főleg főzés, teregetés közben: bent a fülhallgató, a kosár tetején papír és ceruza, két ing között megállok, írom melyik fejezetnél és hányadik percben másodpercben hibáztam, hátha segít annak, aki vágja. Többszáz oldalnyi boldogság, benne mindig egy “Fekete Péter”, egy ötször újra olvasott fejezet, ami majdnem kifogott rajtam.
Időbe telt megszokni a saját hangomat, minden kezdő kétkedik, beír a csoportba, ahol az olvasók és felolvasók egy emberként lendítik tovább “csak csináld, ne csüggedj”-mondják. Önkéntes találkozók, feltöltött baki-parádék, Jancsó Sarolta online beszédtechnika órái és megszámlálhatatlan kedves hozzászólás, könyvcserék és a várva várt hallgatói értékelés vár ebben a különleges közösségben, amihez jó tartozni, mert mind pontosan tudjuk, miért dolgozunk. Egymásért. Hogy megmutathassuk, az élet egy közös játék, s mi, botcsinálta jelmezes színészek a színpadon. Akadnak olvasók, akik szerint épp a profizmus hiánya, ez a kedves, önkéntes igyekezet teszi szerethetővé a nagy írók műveit, ahogy sóhajtunk, lapozunk, nyelünk, csetlünk-botlunk, hibázunk és főleg, kitartunk. Egészen a mű végéig. A felolvasott fejezetek pedig gyöngysorra fűzve érkeznek a helyükre, a vak és gyengénlátó olvasók szívébe egészen az örökkévalóságig, Bodor Tibor lába nyomán.
Én is lekapcsolom az olvasólámpát, becsukom a könyvet és néhány percig még elüldögélek a sötétben. Belül a fejemben így hallgatom tovább a hangomat. Közben csak nézem a sötétet és a hallgatókra gondolok. Kellemes melegség fut át rajtam. A Művész Úr fölém hajol, rám fordítja tekintetét, mutatóujját a kalapja széléhez érintve biccent egyet és elköszön.