BÁTOR TAVASZ

Lassan lépdelek az úton, poros-gödrös, bukkanós, itt-ott sáros az ösvény, máshol élénk zöld, teli apró virágokkal. A természet készülődik, ő már tudja mit akar, próbálgatja a zöld ruhát és a szürkék ácsingózva nézik a bimbókkal teli kis ágakat, nemsokára meleg lesz, pázsit lesz és pompás kerti hangulat, bárhová is vezessen az utunk. A délután estébe fordul, játszanak a fények, nem csitítják a külvilág nyugtalanságát, mégis békét sugároznak és reményt, hogy holnapra kibomlik a fény, a szél is átmelegszik és a lombok nemsokára földig hajolnak majd, hogy simogassanak, ha újra erre járok. Előttem hevesen szimatol a kutyám, siet, szedi apró lábait, egyszerre fogad be minden szagot és illatot, egyszerre rohanna és állna meg, közben fel-felpillantva rám. Magam sem tudom fázom-e, forduljunk-e vissza vagy ácsorogjunk, hogy megfürdőztessem még arcomat a mai naplementében. Ilyenkor mindig kívánok valamit. Belenézek a napba és azt mondom: köszönöm, hogy vagyok, ahogy vagyok. Köszönöm, hogy a szeretteim élnek és egészségesek, elrendelem a Teremtő Isten fényét mindannyiunkra és áldást kérek a legnagyobb szeretettel minden teremtett lélekre és történjen minden a lehető legjobb és legmegfelelőbb módon. Közben pedig leg-legszívesebben megállítanám ezt a pillanatot, hogy mindent megtaníthasson még nekem ez a bátor tavasz.


Mert a tavasz bátran éledezik, egyszerűen csak jelen van. Nem gondol a holnapra, csak minden percben új levegőt vesz, minden percben tesz valami fontosat. Egyszerűen csak halad, virágszülőket nevel, felhőkkel integet a magasban, lent halakat ébreszt, dolgozik. Elfoglalt de nem siet, izgatott, de nem fél. A felületes szemlélődő türelmetlennek hihetné, hisz minden félkész: a meleg még nem elég meleg, a hajtás még nem mind bimbó, a bimbó nem virág, de mit számít ez. Újabb perc kezdődik, újabb lélegzetvétel a hűvös és józanító levegőben. Igyekszem megtanulni a tavasz leckéjét, a kutyám ritmusát. Türelmetlennek tűnnek? Pedig nem azok. Csak élnek. Minden percben új levegővel.

Ahogy alkonyodik, ezen az íráson gondolkodom. Van értelme? Olyan sok jó cikket olvastam mostanában, mind máshonnan közelítve, s én átéreztem mindenik oldaláról, kire hogyan hat ez a mostani újvilág. Minek még egy firkálmány arról, milyen riadtak, milyen erőszakosak vagy épp gyászolók, fájdalmasan szakítók, máskor mégis békére leltek, vagy épp nyugalomban alvók, boldogságot rikkantók vagyunk. Minden nap más, ha ugyanolyan is. Néha el is bátortalanodom, mivégre vagyok itt, mivégre sétálgatok a tölgyes határában, amikor odakint ekkora szél tombol, hogy nyomban szakadnak le az ágak. Van két erős karom, a céltalan bolyongás helyett, a bambaság helyett nem lehetne inkább a frontvonalba menni, nem kellene itt és most átvágni a réten és a lehető legrövidebb úton megkeresni az első embert, akinek segítség kell? Számba veszem mit tehetek ÉN. Nagy elhatározásokra jutok.

Közben eszembe villannak az apai nagymamám szavai “Nem kell úgy rohanni, no. Szépen egyik lábat a másik után tenni. Ennyi elég.” - biztos nekem is mondta ezt, arra nem emlékszem. De fél öcsémnek igen, aki nekem szívem szerint édes öcsém, az édesapánk közös apa. Járni tanult Cegléd rendezett utcáin a mindig lehúzott redőnyök alatt, akkor hangzott el ez a mondat és milyen igaza volt az én bölcs nagymamámnak (ebben is), bárcsak itt lenne most.


A másik nagymamám, szívem legdrágább kincse, az anyai. Az illatát a nyakláncaival együtt egy kis cipzáras dobozban őrzöm a ruháim között. Csupa fontos dolgot vett nekem minden évben: dunyhát, névre hímzett ágyneműt, aranyláncot, hogy emlékezzek majd rá. Azóta mindenkor nevetve mondom neki, húsz évvel a halála után is minden egyes napon: “Drága Manya! Egyetlen ajándékod sem ébreszt engem rád, mert el sem aludtam azóta. Olyan szeretetet kaptam tőled, olyan fontosnak érezhettem magam melletted és annyira szeretlek, hogy minden mozdulatod, illatod, hangszíned, minden tetted, mosolyod, minden érintésed itt van velem és itt is marad. Nem volt ez sosem másképp.”


Hazaindulok és újra megállapítom. Mi számít más, ha nem a szeretet? Hát mindig ez a vége. Mindig ez a vége, mert nincs más konklúzió. Én is így szeretnék elmenni, hogy akiket szerettem, azokat még több évtizeddel a halálom után is átjárja a meleg. Manya így megint hazakísér engem. Együtt baktatunk, még a ruháját is látom. Téli kosztümöt húzott, azt a bordó-fekete mákosat és mivel fájt a lába, felhúzta a kényelmes ezüst csizmát, a hidegre valót. Meg a szőrme sapkát a meleg kabáttal. De jó is belekapaszkodni ezekben a furcsa időkben. Arról beszélgetünk, hogy miként nyert minden szó más értelmet az utóbbi időkben.

Elmondom neki, hogy mit jelent a szó, Anya. Nekem anyu. Anyu, akit majd egy éve nem láttam. Akivel közösen aggódunk heti húsz percet, a többi napon pedig megbeszéljük, hogy nem aggódunk tovább. Próbáljuk kibélelni egymást szeretettel, az érzéssel, hogy bajban is itt vagyunk egymásnak, mert abból is van bőven. De mi nem aggódunk. Mellette is áll valaki, aki erős, remek ember.

Elmondom hol a másik unokád, a bátyám, többezer kilométer, többszáz nap távolságban. Néha csak leülnék mellé, mint gyerekként. Nem zavarna, ha hallgat.

Elmondom mit jelent a szó, Apa. Nekem apu. Az utóbbi húsz évben velem lakik. Miután meghalt, úgy döntöttem nálam fog élni, mert szükségem van rá.

Aztán apu a férjem is. Két fiamnak csodálatos apja. A legjobb. De nekem társ és szerelem. Életem nagy ajándéka. Érzelmi életem és egyáltalán a napjaim majd minden lépcsője fel és le és fel több, mint két évtizede. A zongora minden billentyűje, azon is az összes hang és hangzás.


A fiaim. Nincsenek szavak, csak dagad és dagad a büszke anyai kebel, miközben mosolygok és olyan izgatott vagyok, mint mikor az ajándékomat bontják... úgy mutatom Manyának újra és újra őket. Milyen szerencsés vagyok, hogy itt vannak most velünk. Néhány év és lendületet vesznek, kirepülnek a fészkünkből. Ki tudja merre repülnek majd.

Elmondom azt is, hogyan változom. Hányadszorra döbbenek rá, hogy ha nincs egészség, az a legsötétebb felhő.. várhatjuk míg elvonul, szűkölve és nyomorultul sóvárogva a régi erőnk után. A feladat meg nincs elvégezve. A szeretet itt is segít. Mesélek a sok betegről is, aki azért nem gyógyul most, mert rémségesen és kegyetlenül egyedül van. Harsány hangzavarban, dermesztő és üres csendben, túl sokáig. Néha a végéig.

Elmondom és mutatom. Látod, ilyen érzés hazaérni. Van kulcsom is és házam. Benne, akiket szeretek. Letérdelek és megköszönöm.

Az otthon is más értelmet nyert.. ahogy a család, az egészség, az anyaság, a szerelem. A nagy szavak most selyempapírba csomagolt törékeny kincsek. A halottaim? Mind velem itt. Az idő is mást jelent már és bármit megtehetek. Kérdezhetem, hogy mivégre és adhatom a választ én magam. Vagyok, aki érző és változó, vagyok, aki figyel és rácsodálkozik, vagyok, aki nyomon követ és szótlan marad, vagyok maga a csend és a zümmögés. Hol fénycsóva, hol árnyék, de most leginkább egy drón (a trónon), zúgó propellerrel, mindenféle nézőpontból berregve, s hogy mivégre, nem tudom.

Egyik lábamat teszem a másik elé, mint aki járni tanul. Nem félek, mert nem tudom mi jön. Boldog tudatlanságban lépdelek és csak addig gondolok előre, hogy testem, lelkem, elmém frissen tartsam minden egyes napon és az éhes szájak körülöttem enni kapjanak. Manya felém int: “a gondok megvárnak, ne siess.” Ma nyugodt alvó leszek. Ezt is köszönöm.

185 views0 comments

Recent Posts

See All

Új nap