“Az igaz pillanatokat keresem” - beszélgetés Barabás Andi fotográfussal a kamera mögött


Régóta szerettem volna már beszélgetni vele, nem is tudom, talán közös szenvedélyünk, a fotózás miatt, talán mert ő is két fiúgyermek édesanyja és mert mindig izgalommal követtem egyedi sorozatait és a rá jellemző, megragadó, különleges képi világot. Tetszett, hogy ebben az önjelölt fotósoktól hemzsegő internetes kavalkádban is mindig tudott új ötleteket felmutatni, olyan témákat megeleveníteni, amelyek önmagukban is megállták a helyüket és megvalósításuk nem csupán a profi utómunkában merült ki, hanem elsősorban a bensőséges, amolyan “kulisszák mögötti” hangulatuk által. Úgy tartják a jó portré nagyobb százalékban szól a kontaktus megteremtéséről, mint a világításról (ami persze fontos marad), de ő olyan pillanatokat örökített meg és olyan szemszögeket talált, melyek fotós szemmel nem csak nagy szakmai kihívást sejtettek, de eltöltöttek egy csipet jószándékú irigységgel is, mert a képekben gyönyörködve pontosan tudtam milyen “nehezen hozzáférhető” helyzetek közelébe férkőzhetett és micsoda érzékenységgel exponált. Barabás Andi fotográfussal beszélgetek, akit remélem lesz még egyszer alkalmam zavartalan időtlenségben is lefotózni, mert az interjúról épp egy iskolai fotózásra sietett, így a róla készült portrék csupán egy maradék húsz percnyi igyekezetben születtek.


Mi az amiben most nagyon benne vagy, miről szóltak az elmúlt hónapok?


Annyi minden most egyszerre, főként a gyerekek, a továbbtanulás, nagyobbik fiam már hetedikes és próbálok lehetőség szerint elébe menni, hogy jól alakuljanak a dolgai. Ezen túl persze a munka, mindig téma, hogy hogyan tudok még többet és még jobbat fotózni. Szerencsére elég sok területen van alkalmam dolgozni, az esküvőkön és a rendezvényeken át a családi- és gyermekfotózásig, de legszívesebben portrékat készítek.Ebből szeretnék még sokat-sokat. Bármit tanultam vagy bármivel is foglalkoztam, nekem mindig az EMBER volt a központban, ez érdekelt. Egy tájkép soha nem tudott úgy lenyűgözni sem a festményeken, sem a filmvásznon, mint az ember. Az emberi tekintet, a mögötte álló élet és annak a hajtóereje, motivációja, mindig ezt kerestem. Gyerekeket mindig könnyebb fényképezni, mert ők még szabadon, gátlások nélkül mutatják meg a sokféleségüket. A felnőtteknél kell egy kis idő, amíg levetkőzik magukról azt a sok elvárást, azt, hogy kinek is akarnak látszani. Náluk meg kell várni a pillanatot, amikor őszintévé válnak a kamera ellenére is.


A portrékészítésen felül a felnőtteknél van kedvenc témád vagy korosztályod, vagy ami az első pillanattól kezdve izgatott?


Mindenben az egyediséget szeretem megtalálni, azt amiben az egyik modell más, mint a többi, ezért sosem fotózom úgy embereket, hogy egyformának nézzenek ki. Nem érdekelnek a szépségideálok, inkább szeretem fellelni az apró “hibákat” és ezeket úgy megmutatni, hogy mégis szépnek hassanak. Valószínűleg nem is lennék jó zsűri egy szépségversenyen, hiszen tőlem mindenki biztosan tíz pontot kapna:).


Legfontosabbnak a kapcsolódást tartom és akivel tudok kapcsolódni, azt mindig gyönyörűnek látom, még akkor is, ha nem szimmetrikus az arca vagy kicsit testesebb vagy nagyon vékony, az ilyesmi engem sosem zavart. Az érdekel, hogy ki milyen a teljes valójában. Ettől még lehet néha egy kicsit javítani, hogy elégedett legyen a modell, de alapvetően az emberi természetességet keresem, így a szerkesztést csak módjával csinálom. A “Test-M” című fotósorozat pont erről szólt, hogy nem módosítottuk a testarányokat, nem szedtünk ki ráncot, legfeljebb olyan bőrhibát, ami nem állandó, de semmi mást.


Nagyon régóta népszerűek ezek a “mutasd magad”-jellegű meztelen fotózások, de a legtöbb mégis vagy nagyon idealizált képet mutat vagy éppen ellenkezőleg, szinte kiemeli vagy tudatosan előnytelen szemszögből láttatja a test tökéletlenségeit, vagy legalábbis azt, amit manapság nem szívesen vállalunk fel; a tokát, a narancsbőrt, a szülés utáni hegeket, a mellek változó formáit. Nagyon tetszett nekem a sorozatodban, hogy nem felerősítetted ezeket a “testi hibának” (ezzel nem értek egyet) tartott külsőségeket, hanem megtaláltad azt a sávot, ahol a kiszolgáltatottság érzése nélkül végeredményben mindenki felismerhette magát a képeken. Én is erre törekszem, láttatni a valóságot úgy, hogy az mégis tetszen.


Valami ilyesmi volt a célom a “Test-M” sorozattal, mert én is gyakran megdöbbenek, mennyire másnak akarunk látszani, mint akik vagyunk. Ez általánosságban is elmondható, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. Rendre elhangzik, a fotózásokon hogy “ez kicsi, ez túl nagy, itt sok van, ott kevés, ez nagyon ferde, az hosszú..” - mire én azt felelem, hogy ez mindegy, hiszen a nap huszonnégy órájában ilyen vagy és mind vagyunk “valamilyenek”, ettől jó az egész. Az vitathatatlan, hogy jó érzés törekedni - akár külsőségekben is - arra, hogy elégedetten nézhessünk tükörbe, de amikor egy érett nő tinédzsernek akar látszani, ráadásul olyannak, aki talán még fiatal korában sem volt, annak szerintem nincs semmi értelme. Csináltam magamról is olyan szűrővel ellátott mobiltelefonos fotót, ahol megnyúlt az arcom, kisimultak a ráncaim és egyformák, sőt nagyobbak lettek az egyébként teljesen különböző szemeim: láthattam egy szép nőt, de semmi közöm nem volt hozzá.


Szerencsésnek tartom magam, mert soha nem volt ebből nézeteltérésem, a megrendelőkkel mindig találtunk egy jó utat, de tényleg úgy érzem, hogy fel kellene fedezni végre a saját egyediségünket és megtanulni örülni ennek.

A “Test-M” sorozat előtt épp a fentiek miatt, azt hittem, senki nem fog jelentkezni, (ez ugye egy teljesen ruhátlan portrésorozat volt) de szerencsére sikerült valahogy úgy meghirdetni, hogy nagyon sokan megkerestek. Kedvcsinálónak először magamról készítettem pár képet, így egyértelmű volt a cél, senki nem értette félre, nyilvánvaló volt, hogy nem a szexualitást ragadják meg a fotóim; csupán annyi volt az üzenet, hogy elfogadom a koromat és azt a jelenlegi állapotot, amiben most vagyok. Itt nem volt szükség pózokra, a modellek úgy ültek le vagy álltak, ahogy azt kényelmesnek érezték, a puszta kisugárzást akartam megörökíteni, bujaság vagy magamutogatás nélkül.


Mi volt a legnagyobb kihívás a számodra ebben a sorozatban?


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szakmailag nagy kihívást jelentett, hiszen elég volt hozzá egy fekete vagy fehér háttér és egy-két lámpa. Emberileg, a kapcsolatteremtés szempontjából volt izgalmas, hogy eljutunk-e oda, hogy valaki teljesen levetkőzzön a kamera előtt, majd még inkább, hogy engedélyt kapok-e, hogy meg is osszam ezeket a képeket. Az elején tartottam is tőle, hogy egy-egy sorozatnál annyi élmény és annyi munka után végül meg tudom-e mutatni az elkészült fotókat. Egy eset volt - azt nagyon sajnáltam- hogy éppen az a modellem vonta vissza a képek publikálását, akit a Duna-parton fotóztam természetes környezetben. Persze érthető, hogy ez egyfajta “küszöb” az embereknél, mert sokan szívesen benne vannak egy projektben, de ha már fel is kerül a közösségi oldalakra egy ennyire intim sorozat, az más kérdés.


Igen, mert a másik oldalon gondolom nálad is számtalanszor előfordult, persze jellemzően női modelleknél - akikkel együtt nevetünk ilyenkor magunkon - hogy először csak egy portré miatt jön valaki, aztán készül pár kép a társkereső oldalakra, végül a fotózás végére meztelen sorozat lesz belőle.


Valójában annyi történik, hogy amikor végre leomlanak ezzel a felnőttséggel járó gátlások, elvárások, az ember könnyűvé és szabaddá válik, előjön a gyermeki egyszerűség és a meztelenség is játékká szelídül, játszani pedig mindenki szeret.


Csak a nőkről beszéltünk eddig, a férfiak hogyan álltak a saját meztelenségükhöz?


Nagyon szívesen fotóztam volna férfiakat is, jelentkezőből pedig eleinte nem volt hiány, de végül nem voltak elég bátrak és mire fotózásra került volna a sor, szép sorban visszamondták. Azt hiszem, a férfiak nehezebben választják el a meztelenséget a szexualitástól. Sokáig azt hittem, hogy mi, nők élünk nagyon a szerepeinkben, hogy annyi területen teljesítünk és mindben jók akarunk lenni, de azt hiszem mindezt a nők - mindkét értelemben - hamarabb levetkőzik. Nem tudom, hogy mi várunk-e el túl sokat a férfiaktól, vagy a média sugallja, a társadalom, a neveltetés az oka, de náluk talán ugyanakkora a szakadék a valóság és az idealizált elképzelés között, miszerint a férfi csak akkor és úgy legyen látható, ha elég erős, vagy ha csak a külsőt nézzük: elég izmos, erős testalkatú, máskülönben nem meri megmutatni magát.


Beszéljünk ennek kapcsán egy másik fotósorozatról is, ami számomra igazán a szívhez szólt, nagyon szerettem; itt szerelmes párokat mutattál meg otthoni környezetben, teljesen hétköznapi helyzetekben, a konyhában, a fürdőben, az ágy szélén ölelkezve, összenevetve, egymásba feledkezve, itt szinte minden benne volt, ami az intimitás fogalomkörébe sorolható.


Azon kezdtem el gondolkodni, hogy annyi standard beállítást használunk a jegyes- vagy páros fotózásoknál és ebből már olyan sok van, szinte mind olyan, mint egy reklámfotó, ami nem valós érzelmekről szól. Az ilyen képeken legtöbbször nem is lehet látni, hogy két ember mennyi ideje van együtt, hogy mennyi mindenen mentek már keresztül vagy hogyan szeretik egymást. Meg akartam mutatni a valódi vonzalmat, az összetartozást, hogy átjöjjön az a megfoghatatlan valami, ami miatt két ember hosszú távon szorosan és elválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz.

A beállított fotókon sokszor hiányzik a feszültség és a vonzódás, mert nem láttatják a szikrát, én pedig ezt szerettem volna megjeleníteni.


Ennyiből én már azt érzékelem, hogy bár a portréfotózást említetted a szívedhez legközelebb állónak, de te voltaképpen a valódiságot, az intimitást, a nagybetűs IGAZ-at kutatod. A valós élet ízéihez mi is tartozhatna jobban még hozzá, mint a születés és a halál. Nekem egyszer volt alkalmam a család kérésére egy idős ember búcsúját megörökíteni, te viszont több új élet születésének válhattál a részesévé.


Kerestem a lehetőséget és végül megtaláltam. Az inspirációt természetesen az első fiam születése adta, amire nagyon készültem, de persze rá kellett jönnöm, hogy a valóság itt is mindent felülír. Hallva a rémisztő, fájdalmas és erőszakos szüléstörténeteket utólag jöttem rá, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy én majdhogynem háborítatlanul hozhattam világra a gyermekeimet egy olyan szülésznő jelenlétében, aki nem irányította, hanem ténylegesen kísérte a szülést, én pedig szabad lehettem, nem vizsgálgattak, nem injekcióztak, a doktornő sem rohangált, nem vezényelt senki a fejem felett. A második fiam születése után tettem fel a kérdést, hogy miért mesél mindenki horror történeteket, hiszen én nem ezt éltem meg. Akkor szembesültem azzal, hogy de igen, sajnos létezik ez az erőszak, a traumatizált szülés, a kézzel tágítás, az erőltetés, a hasba térdelés és minden borzalom, amiről addig hallottam és amire nekem is minden esélyem megvolt.


Elkezdtem foglalkozni otthon szüléssel, filmeket néztem, utána olvastam, aztán megismertem olyan édesanyákat, akik otthoni környezetben hozták világra a gyermeküket és elmesélték az élményeiket. Követni kezdtem olyan fotósokat, akik szülés-sorozatokat készítettek és csodálattal bámultam, megéreztem azt az iszonyatos erőt , amit én is átélhettem: hogy a természet mindenfajta beavatkozás nélkül micsoda elképesztő módon képes együtt lüktetni egy vajúdó édesanyával és milyen isteni erő lakozik egy új élet érkezésében. Ez maga a megadás, a teljes szabadság, amit kívülről is meg akartam tapasztalni. Végül egy kedves szülés előtt álló kliensemnél került rá a sor, hogy meg mertem kérdezni, gondolkoztak-e azon, hogy fotók is készüljenek a kisbabájuk születésénél. Tudtam, hogy Szilvi otthonszülésre készül, elmeséltem neki, hogy ilyet még nem csináltam, nem tudom hogyan fogok helytállni, de ha a bába is beleegyezik és nem zavarok, akkor szívesen ott lennék.


Nagyon vártam a szülést, izgultam, minden idegszálammal készültem rá. Amikor szóltak, hogy közeledik az időpont és már ne utazzak messzire, mert lehet, hogy egy-két napon belül csörögni fog a telefonom, vadul takarítani kezdtem. Biztos köze van a fészekrakási ösztönhöz, mert kitakarítottam az összes szekrényt, összehajtogattam a ruhákat, rendbe raktam a gyerekek játékait, nem tudtam leállni. Pont akkor hívtak, amikor készen lettem a pakolással.


Hogy érezted magad ott?


Fantasztikus élmény, úgy éreztem - mivel olyan régóta vártam és lélekben már annyira velük voltam -, hogy valóban helyem volt ott. Megismerkedtem Edinával, egy elképesztően elhivatott bábával, akire akár most azonnal rábíznám az életemet. Felejthetetlen volt látni őt munka közben, ahogy ráhangolódott az édesanyára, ahogy szelíden támogatta, kísérte, miközben szakmailag maximális precizitással volt jelen.


Érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyire együtt lehet “utazni” a vajúdó nővel, ha mellette vagyunk. Lehet látni, hogy éppen hol tart a szülés, mikor vannak a tolófájások és hol jön az a pillanat, ami elválaszt attól, hogy a baba meglássa a napvilágot.

Nagyon jó lenne, ha a szülészorvosok is megtapasztalnák ezt a bábai szemléletet, sokkal szebb szülések lennének, ami fontos, mert szerintem a születésünk is egy olyan tényező, ami nagyban meghatározza a jövöbeni életünket.


Azt kiemelném, hogy én is sokszor néztem szülés-sorozatokat, de ezek inkább külföldön készült fotók voltak és nagyon jó volt végre magyar anyát, magyar fotós szemével látni! Elégedett voltál a képanyaggal?


Szerettem volna, ha nem csak a születés folyamata, de a mögöttes tartalom, a családi szeretet, az anya és gyermeke küzdelme, és a támogató “női erő” is megjelenik a képeken; ahogy nő segít nőt, és azt hiszem sikerült is. Mindennek így kellene működnie, mert csodálatos erő van a női közösségben. Sajnos manapság nem vagyunk elég jó kapcsolatban a saját a testünkkel, pedig elég lenne figyelni az apró jelzéseket, a ciklusok váltakozásait és ráérezni a szervezet természetes ritmusára, hogy mikor van ideje az alvásnak, a pörgésnek vagy az elcsendesülésnek. Könnyebb lenne az életünk. Többet mosolyognánk.


Milyen visszajelzéseket kaptál?


Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a sorozat jó fogadtatásra talált, nem kaptam viszolygó üzeneteket, nagyon szép, kedves kommentek, üzenetek érkeztek. A kismamák végül nem járultak hozzá, hogy minden pillanatot megosszak, de itt nem is ez volt az elsődleges célom. Egy születés külső szemmel nézve is hihetetlen katarzis, könnyezik a szemed, olykor elsírod magad, abban a pillanatban, mikor megszüleltik valaki nehéz fotózni, mert ott minden leomlik, de végül sikerült lefényképezni minden fontos pillanatot. Örök hála az autofókuszért! Volt olyan alkalom is, amikor egyszerre fotóztam és videofelvételt is készítettem, mert a család így szerette volna.


…arra gondolok, milyen érzés lenne visszanézni a saját születésünket, alig tudunk róla valamit.


Szerintem nagyon jó lehet! Én szinte semmit nem tudok a születésemről, csak annyit meséltek, hogy anyukám otthon volt egy május végi napon, miközben az édesapám tetőt épített valahol egy másik városban. Telefon nem volt. Anyu mentőt hívott, amikor jöttek a fájások és egy cetlit hagyott az asztalon apukámnak, hogy majd menjen be délután a kórházba. Sajnos többet nem tudok, mert nagyon korán ment el, fiatalon, éppen akkor, amikor feltehetettem volna ezeket a kérdéseket.


Kislánykorodban milyen voltál, hamar kiderült, hogy mi mozgat meg téged?


Úgy emlékszem csökönyös gyerek voltam, de nagyon érdeklődő, sokat beszéltem, rengeteget olvastam, minden filmet megnéztem, nem csak a meséket - a képi világ már akkor is magával ragadott. Abban a rendszerben még a televízióban is voltak jó filmek és én mindenevő voltam, akkor alakult ki bennem az érdeklődés a krimik és a valódi bűntények iránt; a Zsaru Magazin, a Mesterdetektív állandó napirenden volt. Sokáig rendőr akartam lenni, gyűjtöttem a cikkeket, nagyon izgatott, hogy mi motiválja az embereket a tetteikben és a sok nézőpont, hogy az egyiknek miért természetes az, ami a másiknak nem.


Mi volt az első fotózási élményed, hogy “terelődtél” erre az útra?


Azt hiszem, ezt is magamnak találtam ki, a szüleimnek volt egy kis Smena gépe, de soha senki nem akart fotózni vele. Anyu az ünnepnapokon próbált néha készíteni felvételeket, de ő ebben teljes antitalentumnak bizonyult. Van egy emlékezetes szülinapi fotó - ahogy a gazdagréti lakóteleppel a háttérben, a teraszon ülünk a szépen megterített asztalnál. Rózsa is volt, de csak a csokor teteje látszik, a kép alsó harmadában a terasz korlátja és a tesóm göndör fejének a teteje. Nem véletlen kattintás volt, mert vagy hat ilyen fotó van lenagyítva a szekrényben..


Hamar a kezembe vettem a kamerát és amit érdekesnek találtam, azt fotóztam le, az utcán az embereket, a szomszédokat. Akkoriban persze nem az volt, hogy kaptál öt tekercs filmet, hogy tessék, próbáld ki magad, inkább, hogy “kislányom, itt egy tekercs télire, a másik nyárra”, és nagy ritkán kikönyörgtem még egyet, de csak keveset lehetett fotózni.


Később, ahogy nagyobb lettem, én fényképeztem a születésnapi zsúrokon, baráti összejöveteleken, ez indított el ezen az úton. Aztán történt egyszer, hogy megláttam az öcsém óvónénijének a lányát egy fotós táskával az oldalán, annyira vagány volt, olyan rendkívüli, hogy ott, tizenhárom évesen el is határoztam, hogy én is fotós leszek. Míg másoknak Modern Talking poszterek lógtak a szobában, az én falam tele volt fotókkal, amiket a nagybátyám magazinjaiból vágtam ki..


A Práter utcai Kézművesipari Technikumban tanultad ki a szakmát, milyen volt akkor a képzés?


Nagyon alapos szakmai felkészítés zajlott jó pedagógusokkal, jó társasággal, ez volt az első suli, ahol igazán jól éreztem magam, ott megtaláltam a helyem. Az érettségit egy kereskedelmi szakközépben szereztem meg, de utána egyenes út vezetett a Práter utcába, ahová reggel hétre kellett járni, az egész rendszer másképp működött, de nagyon szerettem azokat az éveket. Az volt a szerencsém, hogy egy úgynevezett “tanműhelyes” osztályba kerültem, ugyanott zajlott az oktatás és a gyakorlat is; volt ott fekete labor, színes labor, műterem, retus, minden egy helyen.


Alkalmazott fotográfiával foglalkoztunk, a szakma minden területét el kellett sajátítani és bár ez eredetileg egy ipari iskola volt, egyes tanároknak köszönhetően elvont feladatokat is kaptunk, így művészi irányban is kipróbálhattuk magunkat. Ma már sehol nem tanítják ilyen komolyan a fotózás alapjait, a precíz fénymérést, a tudatos lámpabeállításokat. Ott, addig kellett gyakorolni, amíg meg nem tudtad ismételni többször egymás után például ugyanazt az orr világítást vagy a kis háromszöget a szem alatt. Mérnöki pontossággal, centivel mérték le az arányokat és szigorú elvárásoknak kellett eleget tenni.


Kevesen tanulják meg a szakmát, ennek ellenére egyre többen és többen foglalkoznak fotózással, mi a véleményed erről?


Úgy gondolom, hogy sokat jelent, ha az ember eleget tud és tanul, tehát a műszaki részével nem árt tisztában lenni, ha nem is alkalmazod mindig minden területen ezt a tudást. Nagy előnynek érzem, hogy én még akkor tanultam ezt a szakmát, amikor szakmaként volt elismerve; persze ettől még vannak ügyetlen profik és tehetséges amatőrök, a kettő nem zárja ki egymást. Ugyanakkor szerintem egy egyszerű kézműves terméken is jól érezhető, hogy ki milyen régóta és milyen elhivatottsággal csinálja. Az éremnek van egy olyan oldala, hogy a dolgok legyenek rendben, mert ha valamit vaktában, össze-vissza végzünk, az megismételhetetlenné válik. Ha csak a tárgyfotókat nézzük, azt sem lehet random módon fényképezni, ha mondjuk hetvenöt tárgynál kérik ugyanazt a világítást. Szipál Márton a portrékat is úgy készítette el, hogy pontosan megtervezte előtte a képet és ha nem tetszett a frizurád, akkor hozatott egy fodrászt és megcsinálta úgy, hogy azt lássa a fotón, ami neki tetszik. Persze modelleknél ez rendben is van, de magánembereknél én szeretek szabad mozgásteret biztosítani, ez kell egy igazán őszinte képhez, hogy megtaláld a megfelelő közeget és a fényt az adott kisugárzáshoz.


Miben látod a saját erősségedet?


Talán abban, hogy könnyen teremtek kapcsolatot, fel tudom oldani a modelleket, akár a konok emberek is vajpuhává válnak a kamerám előtt és megteszik, amit kérek, de sosem szoktam felülkerekedni. A valódi pillanatokat keresem és mindig igyekszem megtalálni azt a szöget, ami beszédessé teszi a képet, elmond valamit arról, akiről készül, tükrözi a valós személyiségét.


Szerinted mi lehet az oka annak, hogy sokszor jóval gátlásosabban viselkednek azok a modellek, akik sokat adnak a külsőségekre vagy adott esetben közelebb állnak a jelenkori szépségideálhoz, mint azok, akik az elején váltig állítják, hogy róluk nem lehet jó fotót készíteni, mégis valahogy természetesebbé válnak a fényképezkedés alatt?


Feltehetőleg azért, mert aki sok energiát fektet a külsejébe, annak nagy szüksége van a pozitív visszajelzésre is, valószínűleg kompenzál és ezért sok dologgal szereli fel magát. Őket sokkal többet kell dícsérni, mert szeretik hallani, hogy a “munkájuknak” van értelme. Mindenki vágyik az elismerésre, de talán van, akinél más a fontossági sorrend. Inkább prioritásokról lehet szó, mert meg vagyok győződve róla, hogy bármelyikünk “rendbe tudja kapni” magát, ha kell, de nem mindenkinek ez a legfontosabb.


Volt olyan fotográfus, akinek szerettél volna a nyomdokaiba lépni annak idején?


Nagyon sok fotótörténetet tanultunk, így egészen izgalmas visszagondolni, mennyi hatás ért, a mai napig ösztönöznek, inspirálnak mások munkái. Érdekes, hogy jó darabig egyáltalán nem érdekeltek a tájképek, még kirándulni sem akartam, de Ansel Adams fekete-fehér tájképei teljesen lenyűgöztek. Felfoghatatlan, hogy mit tudott ő, miért vonzzák a képei annyira a tekintetet, hiszen ott is csak egy hegy van és egy folyótorkolat, mégis magával ragadja a befogadót - egyébként fantasztikus portrékat is készített.


Egy személyes kérdéssel szeretnék zárni, de rád bízom, hogy mit szeretnél elmondani. A jelenben, a magánéletedben hogy érzed magad és hogyan élted meg az anyaságot, így hogy neked ilyen szívszaggató hirtelenséggel kellett felnőtté válnod?

Egy bensőséges családra vágytam, ahol őszinték lehetünk egymással, ahol csak a gyerekeimre figyelhetek és több támogatást kapnak, mint ami nekem jutott. Azt akartam megadni nekik, ami nekem hiányzott. Érdekes, hogy gyerekfejjel nem éltem meg akkora hiánynak ezt a tragédiát, de talán azért is, mert a rámzúduló tennivalók az egész napomat kitöltötték. Inkább felnőtt fejjel, amikor azt láttam, ahogy egy felnőtt barátnőm anyukája úgy öleli meg a lányát, mintha az öt éves lenne..és közben az érzés, hogy engem talán ennyi idősen sem öleltek meg így. Amikor édesanya lettem, egy ilyen szeretetteljes és támogató légkört igyekeztem teremteni, hogy amíg kicsik és rám vannak utalva, addig minden tekintetben biztonságban legyenek. Nem akartam őket sírni hagyni, azt akartam, hogy jelen legyek minden értelemben, amíg cseperednek.

Máig hálás vagyok a gyermekeim apjának , hogy ő mikor a gyerekek a legérzékenyebb korban voltak mindent megteremtett és nekem csak annyi dolgom volt, hogy a fiúk boldogok legyenek.


…mindent meg akartam adni nekik, persze a teljes családot is, ami nem sikerült, mert végül elváltunk az édesapjukkal, de amennyi nehézséget ez az elszakadás hozott, talán annyi új kalandot is tartogatott számunkra. Mindkét fiam nagyon kreatív, klassz kis emberek lettek. Szelíden tanulták meg az együttélés szabályait, próbáltam arra motiválni őket, hogy olyan dolgokhoz legyen kedvük, ami hasznos és eredményes is. Most, hogy már kamaszkorba értek, az életre készülünk, lassan megtanulnak gondoskodni magukról, önállóan ellátni a feladataikat, ebben támogatom őket. Boldog vagyok, ha rájuk nézek, jó érezni az erős, feltétel nélküli szeretetüket. Az élet pedig közben megy tovább, ezt kell a lehetőségeinkhez mérten a lehető legjobbá tennünk.














75 views0 comments