“Akadálymentesen” Ipolyvecétől a Pesti Magyar Színházig - Tóth Cecília audionarrátor

Updated: Mar 17

Néhány évtizeddel ezelőtt egy apró faluban, közel a szlovák határhoz, délelőttönként az összevont alsós osztályok egyik tanterme, az első padokban a másodikosok hangos órájától zsongott, míg hátul a negyedikesek önálló óráján az egyik színjeles tanuló ragyogó arccal magyarázta a leckét unokatestvérének, akivel csupán ketten alkották a teljes évfolyamot. Az akkori kislány ma ugyanazzal a lelkesedéssel tart színházpedagógiai foglalkozásokat gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt, emellett a Pesti Magyar Színház haladó szemléletű igazgatójának, Dr. Zalán Jánosnak köszönhetően, Tóth Cecília “Cili” az ország első főállású audionarrátora. Kíváncsi voltam, mit takar ez a nem mindennapi foglalkozás, milyen távlati tervei vannak a munkájában és hogyan került középiskolai tanárként a színház rejtett felolvasó fülkéjébe, ahol élőben varázsolja felejthetetlen színházi élménnyé az előadásokat a vak -és gyengénlátó emberek számára. Arról is beszélgettünk, miként került Budapestre az Ipoly völgyéből, és hogyan élnek a művészélet szokatlan ritmusú lüktetésében szerelmével, férjével, Szőke Richárd színművésszel.


Tényleg csupán ketten voltatok egy osztályban?


Az első osztályt még öten kezdtük, de harmadikra ketten maradtunk az unokatestvéremmel. A családi összejöveteleken sokat viccelődtek azzal, hogy “lám, mégiscsak te vagy az osztályelső a lányok között!” és igen, előfordult, hogy segítettem az unokatestvéremnek, már akkor kiütközött a pedagógiai vénám. Apukám később polgármester lett, huszonkét hosszú éven át irányította a hivatalát, míg anyu németet tanított és a napköziben dolgozott, az időtájt is, amikor odajártam. Ha készen lettem a leckével, elég volt odasúgnom neki, hogy elmentem és már indultam is a nagymamámhoz sütögetni, mert az persze jóval vonzóbb volt számomra, mint a tanteremben ücsörgés. Később Balassagyarmatra kerültünk egy harminc fős osztályba, ahol gyorsan kiderült, hogy teljesen más bolygóról jövünk, így kénytelen voltam alkalmazkodni az új helyzethez.

Nyolcadik után leültettek a szüleim és megkérdezték, mik a terveim. Én akkor épp kint tölthettem két hetet Finnországban és határozott elképzelésem volt, hogy megtanulom a nyelvet és kint fogok élni. Még a finn-magyar baráti társasággal is felvettem a kapcsolatot, hogy megtudjam, melyik gimnáziumban tanulhatok finnül. Így kerültem Aszódra, ahol az első év végén a finn nyelvtanár elnyert egy ösztöndíjat, így a tanítást otthagyta, később az egyetemen még kacérkodtam a finnugor szakkal, de ez a korszak lezárult. Mire leérettségiztem, a nővérem már Pesten lakott, én pedig felvételt nyertem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-hittanári szakára. Felkerültem a fővárosba és hamar a budapesti egyetemi évek sűrűjében találtam magam.



Cili első munkahelyén egy koedukált vízilabdás tagozat osztályfőnökeként Merész András magyar vízilabdázó, mesteredző szárnyai alá került. “Bandi bácsi” speciális tanrendben gondolkozott, a tanulással töltött időt hajnali és délutáni-esti edzések keretezték. Ezekben a kihívásokkal teli években történt, hogy Cili egykori kolléganője rábukkant egy ingyenes, látássérültek kommunikációját támogató audionarrátor képzési programra.


Tudtad egyáltalán, hogy mi ez pontosan vagy volt kapcsolódásod látássérültekkel?


Lövésem sem volt róla. Meg is jegyeztem akkor, hogy ez biztos csak gyógypedagógusoknak szól és nekünk nincs ott keresnivalónk. Annyi kapcsolódásom volt, hogy a Kolping Katolikus Általános- és Sportgimnáziumban, dolgozott nálunk egy látássérült iskolatitkár, Krisztián, aki sajnos már nincs az élők sorában. A képzés alatt kerültem közelebb hozzá, interjút is készítettem vele a tanulmányaim alatt. Olyan ember volt, aki kifelé folyton viccelődött, de belül mélyen zárkózott alaptermészete volt. Nagyon sokat tanultam tőle a látássérültek érzékenységéről, többek között, hogy nem az a lényeg, hogy mennyi a látásvesztésed hanem hogy hány százalékot használsz, mert ő például aktívan használta a látása megmaradt részét.


Látóként talán eszünkbe sem jut, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük a vak- és gyengénlátó embereknek akár egészen egyszerű, hétköznapi helyzetekben. Egy színházi előadás természetesen számukra is egészen mást jelent élőben, mint felvételről. A színpad illata, a székek puhasága, a közönség morajlása, a zárójelenet utáni tapsvihar mind olyan impulzusokat jelentenek, amelyek egy valódi színházi élmény szerves részei. Ebben segít egy audionarrátor, aki speciálisan erre kifejlesztett eszközök segítségével közvetíti számukra mindazt, ami a beszéden kívül történik a színpadon. Az országban elsőként indított tíz hónapos audionarrátor modelltanfolyam komoly gyakorlati képzést nyújtott, látássérültek közreműködésével. A csapat erős egyéniségeket sorakoztatott fel, volt közöttük táncos, művészeti titkár, jelnyelvi tolmács, gyógypedagógus, tanár, mind megtapasztalták ennek a nagy koncentrációt igénylő szakmának a nehézségeit. A híres londoni VocalEyes színház hétvégi workshopokat tartott, míg időközben több akadálymentes előadás is megszületett. A végzősök egy része ma is az Akku és Tandem képviseleteinél tevékenykedik, míg Cecília jelenleg az egyetlen főállású audionarrátor az országban.


Beleszerettem ebbe a szakmába. A képzés során hamar lehetőséget kaptunk az élő narrálásra, az SZFE szervezésében például egy báb- és mesefesztivál keretében, majd az Ódry Színpad vetítésein. Emlékszem, Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér színházi előadására, ahol a közvetítésen felül, egy előadás utáni tárlatvezetésben is aktívan részt vehettünk. A látássérültek visszajelzései közben folyamatosan épültek be a narrációs szövegek kialakításába, ez a mai napig így van. A vizsgaelőadás Borbély Szilárd: Nincstelenek című regénye alapján született, ahol az előadáshoz kellett megírni a narráció szövegét és jeleneteket húztunk ki, ebből állt a vizsga egyik része. Ez egy szüntelen tanulási folyamat, amely során minden előadás más kihívásokat tartogat. A legutóbbi Puskás, a musical narrálásánál ismét beigazolódott, hogy nem elég ismerni a színházi szabályrendszert, a dramaturgiát, de ugyanolyan fontos, hogy az aktuális előadásnak a szerkesztője is vagyok. Tehát megismerem a darab hátterét, ez esetben például a történelmi eseményeken túl, magát a sportot, a labdarúgás szabályait, hogy minél pontosabban fogalmazzam meg az audionarrációs szövegkönyvet. A második, egyben ezidáig az utolsó képzésen egyébként már én tartottam a narrációs gyakorlatot, ez 2020 decemberében indult, addigra már 360 előadást narráltam és évi kilencven színházi eseményt tettünk akadálymentessé.


Visszatérve, miután elballagott a vízilabdás osztályod, te nem sokkal később elkezdted az audionarrátor képzést, és ezután hívott át a Pesti Magyar Színház igazgatósága társadalmi felelősségvállalási referensnek.

2014-ben az Átriumban narráltam az Átriumklorid- avagy a színész ötször című előadását, ebben az időszakban én kerestem meg Dr. Zalán Jánost, a Pesti Magyar Színház igazgatóját, aki mindmáig élen jár a nyitottságával és aki megálmodta a látás -és hallássérültek számára is teljesen akadálymentes színházat. Tudtam, mennyit tesz a szemléletváltás jegyében, mégsem számítottam rá, hogy főállású munkát ajánl nekem. Ez egy új korszak kezdetét is jelentette, mert ekkor kezdett összefonódni nálam a színház és a pedagógia és ez még inkább a szívemhez közel álló projektekhez vezetett. Itt ismertem meg Benkő Nórát, aki akkor a Pesti Magyar Színiakadémia igazgatónője volt és drámapedagógus lévén fantasztikus érzékkel nyúlt a színházi nevelés kiterjesztéséhez. A színház olyan előadás utáni élményfeldolgozó drámafoglalkozásokat kínált iskolák, csoportok részére, ahol a gyerekek a mi irányításunk alatt együtt játszották el, beszélték meg a történetet. A Miskolci úti Gyengénlátók Iskoláját külön megemlíteném, ami egy páratlanul haladó szemléletű intézmény, náluk “boldogság órákat” tartanak, minden teremben játszószőnyeg van és kis létszámú csoportokban foglalkoznak a tanulókkal.


Egy napon aztán, éppen amikor a Berg Judit: Rumini című regényéből készült előadást követően tartottunk drámafoglalkozást és a főhőst egy bírósági tárgyaláson jelenítettük meg a gyerekekkel, végleg megfogalmazódott bennem, hogy nekem ezt egyszerűen meg kell tanulnom, bővíteni az eszköztáramat, mert ez az, amivel a narráció mellett foglalkozni szeretnék.


Figyelmeztetés, hosszú cím következik - és erre kellett rábólintania a Pesti Magyar Színház igazgatójának is, aki végig a doktori cím megszerzésére ösztönözte audionarrátorát - de Cecília úgy érezte, előbb azonnal alkalmazható gyakorlati tudást akar szerezni, így elvégezte az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának “dráma és színházi a szociális integrációban” elnevezésű posztgraduális képzését.


A színházban eközben két “Dráma Futár” lépett színre, Egervári György és Kálócz László színházi nevelési szakemberek személyében, akiknek hála folytatódott a színházi edukáció. Az előadások utáni feldolgozó foglalkozások néha a színházban, színészek közreműködésével, máskor a környékbeli iskolákban valósultak meg. A színház, az iskolai csoportok számára, az előadásokhoz kapcsolódóan színházpedagógiai foglalkozást kínál Budapest húsz kilométeres körzetén belül. Ráadásul teljes árú színházjegy megvásárlásával, térítésmentes a foglalkozás, így hihetetlenül felduzzadtak az igények. A Dráma Futárok a pandémia kirobbanása előtt, Vecsésen át Pilisvörösvárig és tovább összesen 325 osztályhoz jutottak el. Dráma Labor néven jelenleg is elérhető a program, amelyet egy főállású színházi nevelési szakember és Cili vezetnek közösen.


Hogyan kell elképzelni egy ilyen foglalkozást?


Egy Rumini foglalkozás például úgy nézett ki, hogy bementünk, tartottunk egy bemelegítő beszélgetést az előadásról, visszajelzést kaptunk, hogy kinek mi tetszett, majd elmondtuk, hogy azért vagyunk itt, hogy játsszunk. Megjelenítettük a háromárbócos vitorlás hajót a legénységgel, a résztvevők szerepeket kaptak, helyzetbe hoztuk őket. Bizonyos pontokon pedig megállítottuk a játékot, “kiléptünk”, megbeszéltük mi miért történt, mi lenne a jó döntés, létezik-e olyan, megvizsgáltuk a szereplők viselkedését. Végül elképzeltük Ruminit hetvenévesen és erről beszélgettünk. Ilyen és ehhez hasonló drámajátékokat játszottunk a gyerekekkel és bár itt nem látássérültek, vagy hátrányos helyzetűek voltak, mindig előre megkérdeztük, hogy mit lehet tudni az adott osztályról és szinte minden esetben kiderült, hogy vannak spektrum zavarral vagy más sajátos nevelési igénnyel élők a csoportokban, vagyis elmondható, hogy valójában mindannyian különleges bánásmódót igényelünk (mondja nevetve).


Úgy tűnik, akkor te egyértelműen a “kapcsolódás” irányát választottad, hiszen maradhattál volna a színházi fülkében, a fordítástudományt lapozgatva vagy továbbra is a látássérültek érzékenységét hangolva az előadások szövegéhez, de te kiléptél és megint előtört benned a pedagógus.


Valóban így van, bár az audionarráció műfaja egy nagyon összetett dolog, ahol igenis ki kell lépni, mert én levelezek az akadálymentességet igénylő közönséggel, én fogadom őket, és én segítek nekik az eszközök kiosztásában is. Magát a szövegkönyvet is látássérültek segítségével véglegesítem. Jelenleg már a doktori kutatásaimon dolgozom épp az összehangolás témájában, de akármennyire akarok tudományos lenni, mindig visszajön maga az élet és a gyakorlat. A mentorom, Karsai tanár úr is arra biztat, hogy használjam ki azt, hogy a látássérültek milyen magasan kvalifikáltak, hogy fontos visszajelzéseket tudunk kapni, milyen fogalmi rendszer érthető a számukra, mi segíthet, hogy egy látó számára például unalmas volt-e a narráció, mi adott pluszt vagy hogyan kell az információkat strukturálnunk, miként kell egy mondatot elmondani, hol legyen a hangsúly, mit helyezzünk előtérbe.


Van most egy készülő előadásunk, ennek kapcsán a csoportos konzultáción Karsai tanár úrral éppen arról beszéltünk, hogy a “beavató színház” egyik célja, hogy túl azon, hogy különféle módokon, színházi jelekkel megtanulunk a látássérült emberek világában eligazodni, megismerni az ő látásmódjukat, ezáltal számukra is “láthatóvá” tenni a világot, nagyon fontos, hogy mindez fordítva is működjön. Azaz, a látássérült ember számára is lényeges, hogy felismerje, az ő viselkedése hogyan hat a látókra.


Jenei András író az “Enyém” című kötetében a megvakulásának történetéről ír, ez az alkotás azt a folyamatot ábrázolja, amikor egy ember nem akar szembesülni a saját betegségével, nem hajlandó tudomásul venni, hogy más szövődmény betegségek ténylegesen a teljes megvakuláshoz vezethetnek. Nem kér segítséget, amikor még lehetne és a családja előtt is titkolja, napszemüveg alá rejti a szeme világát. Az előadás alapja az ő személyes története, a néma kérdés, hogy mi történik vele és a családdal egy ilyen hosszan tartó tagadási fázisban.


A látássérültek is azt hangsúlyozzák, hogy nem érzékenyítésre, hanem szemléletváltásra van szükség. Ilyen opció például, amikor a látók szemkötővel hallgatják végig az előadást.

A célom itt is, hogy látó és látássérült egyaránt élvezze az előadást, ehhez írom meg a dialógusokat, a hiányzó részeket, a metamorfózist. Nagyon átgondolt rendezés és jó dramaturgia kell ahhoz, hogy a megfelelő érzékenységgel tudjunk a témához nyúlni.


A színdarab kilencven perces, kicsit hasonló, mint két magyaróra, mert előadás közben többször megállítjuk a jelenetet. Az audionarrációs szöveg maga az objektív láttatás, amivel én is küzdök, mert ezzel a beavató színházi előadással szeretnék egy olyan komplex ismeretet nyújtani a született vakoknak a színház világáról, esztétikájáról és befogadásáról, ami a látók számára is érdekes lehet.


Ki tudnál emelni egy központi kérdést, amit egy ilyen narrációs szöveg megszületésekor leginkább szem előtt tartasz?


Amikor megírok egy audinarrációs szövegkönyvet, az előadás felvételét elküldöm egy látássérültnek, ez óriási segítség abban, hogy tudjam, mire figyeljek jobban, ha például azt mondom “apácaruhában” van a szereplő, akkor nem biztos, hogy mindenki tudja, ez hogyan néz ki. Érdekes, mert valamit át akarsz adni és értelmezni egy másik ember számára, miközben az egyik végső célod éppen az, hogy meghagyd számára a saját értelmezés szabadságát.

Színházpedagógusként és a fiatalokkal való foglalkozások alatt is azt tapasztalom, hogy annyira sok, erős vizuális élmény ér minket, annyira tálcán kapunk minden információt, hogy nincs időnk értelmezni a dolgokat, ezért fontos megállni. Mert egy és ugyanazon dolog vagy állítás jelentheti ezt, de persze jelenthet mást is. Nagyon izgalmas, amikor megállítom a jelenetet és elkezdjük kibontani, értelmezni a tapasztaltakat, improvizálunk és közben megértjük mindazt, ami körülöttünk zajlik. Ennél a generációnál már egyszerűen NEM fog működni az, hogy bejön a színházba, megnéz egy előadást és kimegy, úgy érzem ennek meg vannak számlálva a napjai, sőt percei! Itt volt a pandémia, ami szülőt, gyermeket egyaránt a képernyőhöz tapasztott. Más világ van és a színház nem mindig tud elegendő impulzust adni. Jelenleg Dráma Labor névvel működik nálunk színházi nevelési műhely, ahol a főállású színházi nevelési szakemberrel, Lévai Barbarával valósítjuk meg a foglalkozásokat, ez egy maradandó célkitűzés nekem, amit folytatni szeretnék a doktori megszerzése után is.


Mit tartasz a legfőbb célodnak és mi a célja a színháznak a te szakmai előrelépéseddel?


A Pesti Magyar Színház haladó szellemisége Dr. Zalán János intézményvezetésének köszönhető, az ő küldetéstudata által járunk élen az esélyegyenlőség felé tartva. Hiszen ez lenne a cél, hogy a társadalom ESÉLYT adjon mindenki számára a kultúra befogadásában, de más területeken is, mint például a közlekedésben. Ez a társadalom kötelezettsége.

Ami engem illet, nem tudok és nem is akarok “igehirdető” lenni, mert az csak elvonná az energiámat az érdemi munkától. Inkább úgy gondolom, hogy megterítem az asztalt, és aki akar, majd leül. Segítek, amiben tudok, és amennyire erre szabad kapacitásom van. Jó lenne, ha például minden színházban megvalósulna az akadálymentesítés és ebben egyre többen vesznek részt.


A Pesti Magyar Színház nem csak szakmai támogatást adott neked, de itt ismerted meg a szerelmet is, Szőke Richárd színművész személyében. Fontos tudni, hogy ki nézett ki kit (kérdezem nevetve), mesélj egy kicsit magatokról!


Hat éve történt, de még mindig tart a vita, hogy ki látta meg először a másikat, ő persze azt állítja, én néztem ki őt. Akkor még ebben a színházban dolgozott és kapott egy nagyobb szerepet a Kabaréban. Megnéztem őt, majd randiztunk egyet-kettőt és gyorsan összeköltöztünk. Röviden ennyi. Nem voltak bennünk kérdések.


Ha azt kérdezed milyenek vagyunk együtt, akkor azt tudom mondani, hogy Ricsi oroszlán, én pedig Vízöntő vagyok, ez sok mindent megmagyaráz. Rugalmas és nyitott embereknek tartjuk magunkat, spontánnak - az esküvőt például két hét alatt szerveztük meg - és ami alapvető, hagyjuk egymást élni. Mindketten színházi emberek vagyunk, ez óriási könnyebbséget jelent egymás időbeosztásának elfogadásában. Sejtem, hogy egy civil számára milyen nehéz lenne ez, hiszen a saját szűk családi köreinkben is magyarázni kell, hogy a feszített, sokszor éjszakába nyúló munkák után miért is esik jól elkésni, jobban mondva végre nem-időre (!) odaérni egy vasárnapi ebédre. Egymás között előfordul, hogy szakmázunk, de ahogy a hétköznapi dolgainkban, úgy ezekben is szavak nélkül megértjük egymást, például ha el kell tolni egy nyaralást, vagy épp napokig elvonulni. Egy sorozatszerep például olyan időszak, amibe semmi nem fér bele, minden nap szöveget kell tanulni, majd másnap játszani. Előfordul, hogy lefoglalunk egy hét nyaralást, de ha bejön egy film, gond nélkül lemondjuk. “Last-minute” házaspár vagyunk, rövid távú tervekkel és igaz szerelemmel.


Gondoltad volna valaha ott Ipolyvecén, hogy egyszer a szabad budapesti művészélet bugyraiba kerülsz és ilyen életet fogsz élni? Milyen az élethez való viszonyod?

Pont nemrégiben gondolkoztam el a szabadságról, hogy mit is jelent nekem. Azt hiszem, amikor a kapcsolatodban és a munkádban is szabad vagy, az mindennel felér. Ahogy bemész egy terembe és játszol a gyerekekkel, ahogy a narrálásban is szabadnak érzem magam, és otthon is az tudok lenni. Azt csinálhatom, amit szeretek, sőt most már megtehetem, hogy nemet mondok, leadok feladatokat.


A házasságunkban ami szorosan velünk kapcsolatos, azt szeretjük megtervezni, de szívesen alkalmazkodunk egymáshoz. Én örömömet lelem abban, hogy egyes dolgokban elengedem az irányítást. A mostban élek, még a jövő miatt sem aggódom. Úgy érzem mindig azt kell megoldani, ami jön, felesleges dühöngeni vagy bűnbakot keresni, esetleg azon rágódni, hogy lehetett volna másképp, mert az már mindegy. Elmúlt. Igyekszem törölni a negatívan ható dolgokat, inkább csak tudomásul veszem a világot, amelyben élek. Hiszem azt - és ezt a szüleimtől és a nagymamámtól is tanultam - hogy a legfontosabb a nyugalom és a másik ember tisztelete. Úgy vélem, mindig lesz valahogy, csak tenni kell a dolgunkat és minden rendben lesz.


Ahogyan a Szentírásban is olvashatjuk, Máté evangéliumában: “Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja. “














592 views0 comments