“A képzeletbeli színpad az egész életemet meghatározza” - beszélgetés Györkös-Pálfi Krisztinával

Az első kép, ami eszembe jut a találkozásunk után, egy antik bútorokkal berendezett szoba, ízlésesen terített ebédlőasztal. Körülötte polgári értelmiségi család a hetvenes években, az édesanyát kosztümben képzelem, a férje vasalt öltönyben újságot olvas, míg az asztal végében egy szőke kislány rakoncátlankodik, nehezére esik nyugton ülni, de az anyuka egy homlokráncolása is elég, hogy a lánya abbahagyja a láblóbálást, szépen üljön az asztalnál és csak az ezüstkanalak koccanását lehessen hallani a míves tányérokon. A családi beszélgetés, a jövőről, a tervekről csak a desszert után következik, mert ez is fontos része a vasárnapi ebédeknek, a mai napig.


“Honnan tudtad, melyik csengő? - kérdezem, ahogy berobban az ajtón - Nem tudtam. Becsöngettem, gondoltam, ha más szól bele, majd elmondom, ki vagyok és hogy téged kereslek. Valahogy mindenképpen bejutottam volna.” Megjegyzem, ha én idegen helyre megyek, biztosan ott téblábolok egy sort a lépcsőház előtt, előmatatom a telefonomat és inkább hívást kezdeményezek. Ő nem ilyen. Györkös-Pálfi Krisztina maga jelentkezett az interjúra, én pedig most először fogadtam valakit látatlanban. Ami azonnal feltűnik, az kifogástalan eleganciája, az egykor fékezhetetlen, szőke kislány nővé érve olyan erőteljes jelenlétet sugároz, hogy képtelenség nem szóvá tenni. Stílusos, az a fajta, aki nem csak felveszi, de viselni is tudja a ruhákat, színeket.


Persze tudom, hozzám mindenki csinosan érkezik, hiszen ilyenkor fotók is készülnek, de a mindennapokban is jellemző rád ez az elegancia, ahogy összeállítod a ruhadarabjaidat? ..nem beszélve az “antré”-ról, ahogy megjelentél az ajtóban.

Bevallom, hogy szeretem a külsőségeket, az esztétikum az öltözködésemben is fontos szerepet játszik. Épp nemrégiben voltam egy stílus tanácsadáson, ahol meg is dicsértek, mennyire “színhelyes” a ruhatáram, ami azt jelenti, hogy ösztönösen azokat a darabokat választom, amelyek a legelőnyösebbek a számomra. Ez nálam a belépő és mindig ilyen voltam, átvitt értelemben is: szeretek az ajtón bejönni, nem köntörfalazni, nem hátulról közelíteni. Van bennem egy adag jószándékú gátlástalanság, ennek köszönhetően mindig sikerül elérni, amit akarok. Tíz évesen azt mondtam a szomszéd fogorvos bácsinak “Tomi bácsi, nem lehetne, hogy inkább tegeződjünk, mert az nekem sokkal egyszerűbb lenne!” Elkerekedtek a szemei, de azt mondta, aki ilyen karakánul meg meri kérdezni tőle ezt, azzal tegeződik. Egyetlen más gyereknek sem engedte meg.


Milyen voltál ennyi idős korodban?


Hangos és feltűnő, mint most, apukám sokat is bajlódott velem, de azért alapvetően szófogadó kislány voltam. Talán többet elmond, hogy ugyanerre az időszakra tehető az első munkahelyem, az első fizetésem is. A mérnök apukámmal érkeztem Ausztriába egy 3000 m magasan fekvő vendégházba, ahol ő egy barátjának segédkezett az építkezésben. Akkoriban nem volt szokás azon problémázni, hogy mivel foglalja le magát egy tíz éves gyerek, így hamar egyedül maradtam a nagy teraszon, bámultam a turistákat. Észrevettem, hogy egyetlen konyhás tartja a frontot és a vendégek mind bemennek rendelni. Több sem kellett, fogtam magam és elkezdtem kihordani az ételeket egymás után. Olyan jól ment, hogy egész nyáron pincérkedtem, csak úgy csörgött a schilling a zsebemben. Minden délután lesétáltam a helyi ötcsillagos szállodába és megajándékoztam magam egy Schöller jégkrémmel, ami akkoriban nagy dolognak számított, de még mindig maradt annyi pénzem, hogy a nyaralás végeztével venni tudjak egy kétemeletes Barbie-házat Bécsben, a Gerngrossban. A saját fizetésemből, a saját munkámból, amit én találtam ki magamnak. Felnőttes dolognak éreztem a “dolgozást”, ez nagyon tetszett nekem, úgyhogy innentől nem volt megállás. Tizenhat évesen például egy balatoni butikoshoz mentem oda és addig fűztem a bejárat előtt, amíg ki nem rakott egy “sztendert” a bolt elé az utcára, így adtam el az előző évekről megmaradt pólókat a német túristáknak, minden darab elkelt. Ott is az történt, hogy egyszerűen kitaláltam magamnak a munkát és megcsináltam. Élveztem, hogy szerepelek és a csodámra járnak, nekem ez egy jó elismerés volt, amivel még pénzt is tudtam keresni. Az első csipke fehérnemű szettemet is ebből a fizetésből vettem, bulira is maradt belőle.


Hogy alakult, hogy gyerekként csak édesapáddal töltötted azt a nyarat?


Öt éves voltam, amikor anyu elköltözött, így nálunk kicsit fordítva működtek a dolgok. Apunál volt a bázis és anyuhoz mentem hétvégenként. Ő röntgen asszisztensként dolgozott, beleszeretett egy jóképű alorvosba, aki mellette lett orvosprofesszor. Anyukám a mai napig viccelődik azzal, hogy ha apuval marad, belőle is professzort csinál. Nagyon öntörvényű, tiszteletet parancsoló elegáns úriasszony. Határozott értékrenddel nevelt fel, amit máig megtartott, mindenről van véleménye. Ez rám is jellemző, ami nem segítette a kapcsolatunkat, de mára már kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás határait.


Gyerekként a családunkban a kitűnő tanulmányi eredmény evidencia volt, nem volt kérdés - főleg az apukám részéről - hogy vannak bizonyos keretek, amiből nem lóghatok ki. Be is magyaráztam magamnak, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha megfelelően teljesítek, ezért nagy hévvel igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, ami egyáltalán nem volt könnyű, mert elég magasan volt a léc. A mögöttem álló két évtizednyi önismereti munka fő célkitűzése volt, hogy megértsem, a szeretet nem egyenlő a teljesítménnyel. Most van is alkalmam tesztelni, mennyire sikerült megküzdenem ezzel, mert a lányom kamaszkorba lépett és a második házasságom is hozott nekem egy tizenöt éves fiút.


Milyen édesanyának, embernek tartod magad?

Mindig szigorú voltam és nagyon következetes, közben meg sok mindent megteszek, olykor

túlzásokba esve. A lányom nem olyan mint én, ő inkább visszahúzódó, nem akar osztályelső lenni, neki ezek a dolgok nem annyira fontosak. Igyekszem nem helikopter-anyaként rátelepedni, de tudok a dolgairól, otthonról dolgozom, elérhető vagyok számára fizikailag is, de főleg érzelmileg. Ha kijön a szobájából és beszélgetni akar, mindent eldobok és ezt a mostani munkám mellett szerencsére meg is tehetem. Néha azonban vissza kell vennem, hogy ne legyek túl sok, mert az is igaz, hogy nagyon sok tudok lenni, de vállalom, ezért a lányomnak sem mindig könnyű velem.


Imádok szerepelni, megmutatni magam, (meg)szervezni, (el)intézni, amit kell, megoldásokat keresni, ezek a személyiségjegyek az egész életem során és minden munkahelyemen is meghatározóak voltak.


Gyakorló óvodába jártam, a tanuló óvónők rettegtek tőlem, mert mindig én voltam a cserfes kislány, aki azonnal feltette a kezét, hogy szóljon, ha valami nem úgy történt, ahogy előre meg lett beszélve. Soha nem féltem kiállni magamért és nem érdekelt, ha valakinek ez nem tetszik. Zenei általánosba kerültem, ahol éneklést, szép beszédet is tanultam, hamar elhatároztam, hogy színésznő leszek, noha a szüleim orvost akartak faragni belőlem. A nagyapám azt hajtogatta, menjek bőrgyógyásznak, mert a pattanás éjszaka nem nő, be lehet fejezni a rendelést délután, a bőrbetegségekbe nem lehet belehalni, mondjuk meggyógyulni se belőle, így örökké megmaradnak a páciensek, igazi női szakma, el lehet menni szülni. De nekem eszem ágában sem volt hallgatni rá. Végül a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskolát néztem ki, ahová maximális ponttal, kitűnő érettségivel és nyelvvizsgával felvételi nélkül be lehetett kerülni. Ott is a szereplés vonzott, a siker, a menőség, akkor ezek voltak a legfontosabbak, hogy észrevegyenek és elismerjenek.


Imádom a díszleteket magam körül, az eleganciát, az ékszereket, a szép ruhákat, én ezekkel töltődöm. Azt szoktam mondani, hogy elég nagy a pofám, minden ráfér az arcomra, de ezt nem negatív értelemben mondom. A sznobság nálam életstílus, ebbe nőttem bele, mindig szépen öltöztettek, már gyerekként szép tárgyak vettek körül. A lakásomban most is harmonikusan keveredik a múlt és a jelen: a lapos TV mellett megfér a csipketerítő, a hatvanas évek konyhakredencéből gyerekszoba bútor lett - persze mexikói stílusban festve - nagyapám százéves gyaludpadja pedig épp megfelel ebédlőasztalnak. Imádom a Herendit, nem is tartok otthon mást, úgyhogy ha akarnék sem tudnék másból tálalni. A festetlen tartozik a mindennapokhoz, a virágos az ünnepekre, és mellette az ötvenhárom teáskanna. Utóbbi vegyes csapat, de nem ám úgy szereztem őket, hogy bementem a Falk Miksa utcába felvásárolni a készletet, annak nem lenne sportértéke. Dehogy! Darabonként jutottam hozzájuk hosszú évek alatt piacokon, kis antik boltokban halásztam őket. Van olyan teáskannám, amit a Római parton húztunk ki a Dunából az árvíz idején. Az értékes darabok mellett ugyanúgy megfér a kicsi csorba, a nagy ronda, a szovjet, de az étkészletem is hasonlóan állt össze. Egy részét a nagymamámtól örököltem, a többi szedett-vedett gyönyörűség. Ha jönnek hozzánk, mindenki más teáscsészéből iszik és különböző ezüstkanállal kapja a teát. Az sem baj, ha valami eltörik, összeseperjük és kiválasztom a következőt, nem várok különleges alkalomra. Nem csak gyűjtöm, hanem használom is ezeket a tárgyakat.

Uzsonnára a dédnagymamám konyharuháját terítem fel abrosznak, benne a monogram, a városi, úri dédié damasztba, cirkalmas betűkkel hímezve: Cz.J, a másik a gazdag nemesbükki mamáé durva lenvászonba keresztszemes hímzéssel: P.T. Az ágyneműkről leszedett fodrokból, csipkékből díszpárnát varrtam az ágyunkra. A hálószoba dísze pedig apai nagymamám szoptatós ágyneműjének nagypárnája, aminek nem vette sok hasznát szegény, mert ‘45 januárjában a pince sötétjében hozta világra az apukámat. Épp huszonnégy órás elsötétítés volt, nem igazán jöttek gyermekágyas látogatók, akik megcsodálhatták volna a kézzel hímzett, monogrammos párnát. A régi függönyök hetven évet szolgáltak, egy részüket kiszívta a balatoni nap, a keszthelyi nagymamai házban. Selyemszaténnal egészítettem ki a csipkét, hogy egy kicsit megmaradjon a gyerekkori nyarak emléke.


Miről álmodtál, ha orvos nem akartál lenni?


Jómódú családból származom, mindig sokat utaztunk, hét éves lehettem, amikor először ültem repülőn. Emlékszem, Drezdába mentünk egy Tupoljev 154-es gépen. Ehhez tudni kell, hogy régen ünnep volt a repülés, nem úgy mint a mai fapados járatokon, na ott határoztam el, hogy egyszer stewardess leszek.


…és itt jön az, hogy szerintem az élet mindig elénk teszi azokat a helyzeteket, amelyekkel dolgunk van. Én mindig tudtam, hogy mit akarok és egyenesen úton meg is valósítottam az álmaimat.


A főiskola első félévében szóltak a Malévtól, hogy a megnövekedett forgalom miatt azonnal szükségük van hatvan vendéglátáshoz közeli, idegen nyelvet beszélő munkaerőre. Annak előtte oda csak protekcióval vagy kihalásos alapon lehetett bekerülni. A mostani fiatalok már nem is értenék, mekkora dolog volt főiskolásként egy ilyen komoly álláshoz jutni. Ha én 1993-ban a Közgáz pinceklubban azt mondtam egy fiúnak, hogy stewardess vagyok, elájult, akkora nimbusza volt ennek a szakmának, ami mai fejjel elképzelhetetlen. A beosztást a vizsgaidőszakhoz illesztették, így rugalmasan tudtunk dolgozni és mivel az “állandósok” maradhattak az ünnepek alatt a családjukkal, így karácsonykor és húsvétkor is repültem a többiekkel.





Felszálltam ugyanarra a lajstrom számú TU154-esre is, amin hét évesen tátott szájjal bámészkodtam és ott dolgozhattam olyan legendákkal - mint “a” Robertával, akivel a mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolok - akik akkor kollegaként vettek minket a szárnyaik alá.


Miben volt annyira meghatározó ez az időszak és miért nem maradtál?


A Malév két nagyon fontos dologra tanított: az egyik, hogy tízezer méter magasan is helyt kell állnod minden helyzetben, mégpedig azonnal. Nem mondhatod az utasnak, hogy “jöjjön vissza később, majd megkérdezem a főnökömet” - mert ilyenre nincs idő. Így vagy úgy, de el kell érned, hogy a vendég elégedett legyen, ha lekenyerezéssel, ha business osztályról elcsent Baileys-vel, ha egy finom capuccinóval, hát azzal, de meg kell oldanod minden helyzetet egyedül. Ezt a későbbi életem során sokszor hasznosítottam. A másik dolog, amit talán nem is gondolnál rólam, hogy ezzel a karakán személyiségemmel együtt, nagyon jól tudok hierarchiában működni, mert hiszek abban, hogy jó esetben az alá-fölérendeltségi viszony nem egy elnyomó szisztéma, hanem maga a rend. A kapitány (angolul kifejezőbb a commander) parancsa mindenek felett állt. A felettesnek, a nagyobb tudású, tapasztalatú embernek megkérdőjelezhetetlen tisztelet járt, ő mondta meg, hogy mi lesz, mert csak így működhetett olajozottan a rendszer. Ilyen módon bele tudtam simulni a hierarchiába a későbbi munkahelyek alatt is, de csak akkor, ha tiszta helyzeteket teremtettek. Mert ha mindenki másra mutogat és senki nem vállal felelősséget, odébbállok vagy ahogy most teszem, inkább dolgozom egyedül.


Éppen ezért szeretem az operát és a balettet is, mert ezeken a helyeken nincs protekció. Lehet a férjed az operaház igazgatója, de attól még nem fogod tudni elénekelni a Pillangókisasszonyban Cso-cso-szán áriáját. A tudást, a tehetséget, a befektetett munkát és az alázatot mindig sokra tartottam. A lányomnak is azt mondtam a közelmúltban a pályaválasztás kapcsán, hogy bármi lehetsz, bármikor válthatsz, de most még tanulni kell, beírni valamit arra a papírra, amivel el tudsz jutni valahová..mert olyat már hallottunk, hogy valaki egész életében bíró volt aztán lement a Balaton partjára és kitalálta, hogy halsütödét nyit és új életet kezd, de ugyanez fordítva ugye nem lehetséges. A halsütödés nem tud hatvanévesen besétálni a bíróságra és felülni a pulpitusra, ezt próbáltam elmagyarázni neki.

Ma asztrológusként dolgozom, spirituális és önismereti tanácsadóként, eljutottam oda, hogy úgy alakítsam az életemet, ahogy az nekem és a családomnak a legmegfelelőbb. Ezt a döntést nagyon sok munka, önmunka és önmarcangolás előzte meg. Kívülről az látszik, hogy könnyű nekem, ezt mondják, amikor megjelenek talpig sminkben, elegánsan a gyerekem iskolájában az SZMK gyűlésen, mert úgy tűnik, nekem mindenre van időm, de nagy kockázatot vettem a nyakamba azzal, hogy tizenhárom évvel ezelőtt vállalkozó lettem, mert azóta nem jön az üzenet hónap elején, hogy átutalták a fizetésemet, nekem kell gondoskodnom arról, hogy tele legyen a naptár és a munkát senki nem fogja elvégezni helyettem.




Visszatérve, annak idején nem hosszabbították meg a Malévos szerződésemet és ez nagyon fájt. Már akkor is megosztó személyiség voltam jó családból való úrilányként tettem-vettem magam a hosszú szőke, hullámos hajammal - mert hiába jártam a 93-as busszal dolgozni, hamar kiderült, hogy a Szabadság-hegyen lakom és ezt nem nézték jó szemmel. Utólag már azt mondom, jobb, hogy így alakult, mert biztos, hogy a “Malév csődig” maradtam volna, annyira szerettem légi utaskísérőként dolgozni.


Friss végzősként milyen irányt vett az életed, miután végül nem maradhattál ezen a pályán?


Nem estem pánikba, sem akkor, sem később, amikor egyedül neveltem a lányomat, apai segítség nélkül. A diploma után saját lakást akartam, önállóságot, felnőtt életet, úgyhogy szépen felemeltem a fenekemet a budai jólétből, a mama hotelből, és kimentem a Royal Caribbean-hez Miamiba luxushajóra dolgozni. Tetszett az egyenruha, a fehér blúz, a csokornyakkendő, a csillogás, ami persze a személyzet tagjaként már nem úgy ragyogott, de elhatároztam, ha utolsó pohárleszedőként is, de megkeresem pár év alatt a budai lakásra valót. Aztán itt is hamar sikerült felmászni a szamárlétrán. Étteremvezető asszisztenseként kamatoztathattam a precizitásomat és szervezőkészségemet délelőttönként, este pedig az igazi bunkó amerikai utasoknak hordtam a bélszínt és a homárt párosával. Szakmailag persze nem jelentett kihívást, lelkileg és emberileg viszont annál inkább. Napi tizenhat órában güriztem két éven át, szinte megállás nélkül és bizony voltak olyan mélypontok, amikor úgy éreztem itt a vége, nem csinálom tovább. Ezt is önmagamhoz hűen orvosoltam, Miamiban leszálltam a hajóról és bevonultam az első Versace boltba, hogy megvegyem a legmenőbb százdolláros nadrágot. Olyan is volt, hogy kiterítettem az ágyon az összegyűjtött pénzemet és kiszámoltam hány négyzetméter van meg a lakásból.


Mire hazaértem az ezredfordulóra pont megduplázódtak az árak, de így is sikerült beköltöznöm a saját otthonomba. A Hiltonban állást ajánlottak, onnan tovább csábítottak az Ybl Palotába, ahol Herendivel is dolgoztunk. Ez egy jó időszak volt, de gazdasági és emberi okok miatt váltanom kellett. A 300 éves, patinás Dallmayrhez kerültem, ami egy német tulajdonú cég, de inkább családi vállalkozás, a mai napig az alapító Theresa Randlkofer leszármazottai vezetik. Nagy volumenű rendezvényeket bonyolítottunk le, bálokra, kiállításokra vonultunk ki elegáns éttermek, ötcsillagos szállodák tartoztak az ügyfélkörömhöz, itt is ki tudtam élni a szereplési vágyamat. Úgy éreztem nem kávét árulok, hanem életérzést. Soha nem féltem a kudarcoktól, pedig azokból is kijutott rendesen. Mindig azt mondtam, hogy legalább próbáljuk meg, mert ha nem sikerül, majd megoldjuk másképpen. Önbizalom is kellett hozzá, de főleg az akarat és a hit, hogy mindig fel tudok állni. Nem féltem megélni a veszteségeket.


Ez a családi élethez is köthető vagy a munkádra gondolsz?


Visszatekintve kétségkívül szívesebben emlékszem a sikertörténetekre, de a munkámban is az segített átlendülni a nehézségeken, hogy mindig beleálltam a nehéz helyzetekbe és képes voltam felelősséget vállalni, szó szerint a vállamon vinni nagy fajsúlyú projekteket is.


Pedig a harmincas éveimben nehéz társat választottam, egy közismert énekest, akinek túl hamar jött a siker, majd a bukás utáni légüres térben a pénzzel együtt eltűntek a barátok is. Egy spirituális előadáson találkoztunk, nagy fellángolás volt, hirtelen induló és magas ívben zuhanó szerelmi történet.


Tőle született a kislányod is. Családként már nem tudtatok jól működni együtt?


Világ életemben éreztem, hogy egyszer anya leszek, a korábbi kapcsolatokból mégsem született gyermek. A hosszas vágyakozást szerencsére mégsem éltem meg, mert ebbe a házasságba nagyon hamar megérkezett a kislányom. A férjem nem igazán volt jelen apai minőségben, a válás után pár évvel pedig itthagyta a fizikai síkot.


Még várandós voltam, amikor leültem, hogy racionálisan végiggondoljam a jövőmet. Tudtam, hogy a Dallmayrhez nem fogok tudni visszamenni kisgyerek mellett és a zenész férjem sem támogat majd anyagilag. De akkor hogyan tovább? Elváltunk és visszamentem a lakásomba. Akkor már volt spirituális tanácsadói végzettségem, de még nem voltak kliensem, viszont egy ideje a tarot mellett asztrológiával is kezdtem foglalkozni.


Amíg egyedül neveltem a kislányomat, nem egyszer fordult elő, hogy ötszáz forint volt a zsebemben. Manna évekig azt hitte, hogy én nem szeretem a fagyit, de neki minden nap vettem az oviból hazamenet egy fél gombócot a Rigó Jancsiban. Később sem voltam sokkal könnyebb helyzetben, de akkor már elkezdődött az óvoda és lettek szabad délelőttök. Ilyenkor, ha nem is volt pénzem, kiültem a Villa Bagatelle teraszára és egy kávé mellett tanultam, olvastam egész délelőttöket, oda is hívtak üzletvezetőnek, de kisgyerek mellett nem tudtam elvállalni ezt a feladatot. A sors kedves fintora, kegyelme hogy hat év múlva a második esküvőmet ebben a számomra nagyon kedves szalonban tartottuk.

Azt tudnod kell, hogy amikor rosszul ment, rajtam akkor sem látszott semmi. A ruhákat nem került pénzbe leakasztani a vállfáról, a gyerek meg örökölt vagy turkált szerelésekben járt, de mindketten úgy festettünk, mint akik most léptek le a Vogue címlapjáról. Megjegyzem, most kicsit nehezen is viselem, hogy a kamasz lányom éppen a halálfejes gyűrűs, talpig fekete, oversize kockásinges korszakát éli. Eleinte majd megőrültem tőle, hogy úgy akar kinézni, mint egy leszakadt farzseb, de mostanra el kellett fogadnom, sőt partner vagyok benne. A barátnőjével vettek egy-egy Converse cipőt és az én ötletem volt, hogy hordják felesben, felemás színben, úgyhogy most óriási menők. Ha arról van szó, szívesen benne vagyok minden őrültségben, főleg ha a lányomról van szó.


A nehéz évek után most azt mondod, maradéktalanul elégedettnek érzed magad.

Az én életemben a kislányom születése jelentette a teljes fordulópontot, amikor mindennek meg kellett változnia. Egy napon felhívtak a régi iskolámból, ami akkor egy nagyon felkapott felnőttképzési központ volt, hogy a “gyógyító beszélgetés” tantárgy oktatását vállaljam el gyakorló önismereti tanácsadóként. A tanítást nagyon élvezem, ma már online is tartok foglalkozásokat. De elsősorban asztrológiával foglalkozom, mellette lakberendezek és az aktív meditációm, legfőbb kikapcsolódásom, a hobbim a “scrapbook” a kreatív albumkészítés. Az esküvőm környékén fedeztem fel ezt a foglalatosságot, a lényege az emlékek méltó megőrzése, amelyeket apró kis tárgyakkal, kiegészítőkkel teszek díszesebbé.



A szerelem is mindent megváltoztatott, a második férjemmel kiegészítjük egymást, érezzük egymás támogatását és végre teljes családként élhetünk. Az ő fiával is nagyon jó a kapcsolatunk, így tulajdonképpen kétgyermekes anyává váltam, sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó tud lenni.

A munkában is összekapcsolódunk, itt Budán egy elegáns, általam berendezett esztétikai centrumban. Balázs a nők arcát, testét szépíti meg, én pedig a lelküket igyekszem kifényesíteni spirituális módszerekkel. Egyszemélyes színház ez is, amiben minden nap tapsol a kis közönségem.


Ami van, arra vigyázni kell és teljes szívvel megélni, ami jön, annak örülni, így vagyok elégedett az életemmel. Ha most legördülne a függöny, akkor is azt mondanám, nem bántam meg semmit.




381 views0 comments