Új nap

Az év első napjára szeretettel! Részlet egy hosszabb irományból, ami talán egyszer elkészül és kibontja magát nekem. Boldog új évet!

A lábai előtt nyújtózott a tenger. Szó szerint a lábai előtt, mert a hullámok a lábujjait nyaldosták és ő úgy érezte része ennek a kitörni vágyó végtelenségnek, amit most magában belül is érzett. Arra gondolt, ha most egy hosszú móló vagy egy híd feküdne a lába előtt, azon elindulhatna és azon nyomban rá is léphetne. Nem gondolkozna hova vezet, csak rátenné először az egyik lábát, azután a másikat és csak lépkedne előre. Úgy érezte mostmár elég bátor lenne ahhoz, hogy elinduljon akkor is, ha nem ismeri az út végét. De miután nem hevert előtte sem híd, de még egy ócska palló sem, kénytelen volt maga elé képzelni azt. Mélyet sóhajtott, hosszan kifújta a levegőt, behunyta a szemét és olyan módon gondolt magára ahogyan azt azon az előadáson tanulta másfél évvel ezelőtt, amikor egy amerikai professzor tartott előadást a lét folytonosságáról, hangsúlyozva az idő jelentéktelenségét és az emberi test hasztalanságát. Eszébe jutott a professzor szemüvege is, az egyik szára elgörbült, felemás vájatot fúrva így a szem alatti keret alatt a ráncos és mindig izzadt bőrbe. Érvelés közben pedig olyan furcsán vette a levegőt, hogy a mondataiba lihegett taktusok szinte kiszámítható ütemben húzták alá ziháló szavait. De nem erre akart gondolni. A méhéig szívta a levegőt, figyelmét oda vezette és azt mondta magának “Nő vagyok”. Már majdnem elfelejtette, mit jelent ez. Aztán behúzott hasából felfelé préselve a levegőt a szívétől a homlokáig ugrott belül és kiengedte orrán az elhasznált levegőt. A gondolat a nőiségéről nagyban különbözött a pár évvel ezelőtti gondolataitól. Mára a női erő - talán nem is ő maga, mint inkább a tartalom és a jelentés - megtelt számára egyfajta szívmelengető buzgalommal, szenvedélyes és fölényt mutató hadakozásaival ott belül, vagy annak egy olyan maradványával, amelyből most képes volt merítkezni. Ez az érzés ugyanolyan kifogyhatatlanul végtelennek tűnt számára mint a tenger, amely mit sem törődött azzal, ki áll a partján immár egyenes háttal kidüllesztett mellekkel és elszánt szipogással. A tenger lusta volt és ma, ezen a napsütéses délutánon álmosan nyújtózott kifelé, majd mint aki meggondolta magát, befelé, majd újra kifelé és tovább.

A nő zarándokként tekintett magára, a hullámnyelvek simogatását pedig zárszóként és felhívásként arra hogy eljött az itt és most és eljött számára mindaz, ami eddig jövő volt.

134 views1 comment

Recent Posts

See All