Életigenlő agymenések á la Kenéz

Úgy tartják a modern pcikkológusok, hogy amikor kiveszik a lány szemét (pölö) az egyik népmesében és az árokban gurigálnak vele, meg hasonló szörnyűségek történnek akkor azt át ne ugorja (nép)meseolvasáskor a szóban forgó anya. Ergo, akármilyen émelygésben forgással is, de csak olvassa, olvassa bátran - ha már olyan jó fej, hogy olvas - mert a gyermek így ismer magára, így kap támaszkodót a harapósabb belső farkassal való szembenézésre. (..mert bár a tudomány mai állása szerint, eredendően jónak születünk, mi több, csupa bölcsességgel, cizellált neveltetésünk mindezt gyorsan elfeledteti velünk, hogy majd újra rá tudjunk döbbeni: jónak lenni jó.)


Visszatérve tehát, az elfojtás, lefojtás, helyreigazítás, szépítgetés és elfedés helyett ütköztessük a gyereket minél gyakrabban a növekvő belső szorongásaival, nehogy később az egészséges leépülés hiányában túl nagyra duzzadjanak ezek a lélekszülte gonosz démonok. Mert a bennünk élő akarat ágai - aminek a dackorszakban már nyilvánvalóan szavakkal is hangot adunk - pont olyan gyorsan terebélyesednek, mint amilyen gyorsan szüleink kezei járnak a nyesőollóval, mondván: akarni nem szabad, mondd szépen “szeretném”! És amikor azt üvölti a gyerek, mostmár vigyék kérem vissza a testvérét a kórházba, oda ahonnét hozták, mert elég, vagy ne adj isten olyat mond, jobb lenne ha meghalna, vagy nem mondja, csak kívánja… szülőként egyértelműen érkezik a fejszecsapás, az első, a második, az ezredik: NEM SZABAD!!


Nem szabad ilyet mondani. Nem szabad ilyet érezni!

Pedig az érzelmek makacs kis teremtények, nem véletlenül kapcsolódnak olyan gyakran a vizes eredetű szimbólum világhoz, mert hömpölyögnek, zúgnak, csobognak, áttörnek, ömlenek és még folytathatnám. Mondjuk úgy: nem valószínű, hogy elég lesz két-három homokzsák, hogy megállítsuk őket. Márpedig a gyereket nevelni kell. Tudnia kell melyik a jó farkas és melyik a rossz, ez így van RENDjén. A rend ellentéte pedig a káosz, azt meg ugye senki nem akarja, hogy a gyerek ne tudja hol a helye.


Akkor mit is lehet tenni? Az olvasottabbja itt is okos - bár néha csak utólag - célravezető lehet a lélek húrjaira pendülni a kimondott szavak helyett. Ahogy az ősbizalom is a megfelelően odaadó válaszreakciók kapcsán érik meg egy csecsemőben, úgy később is előnyös (lenne) túllátni a szavakon. Rogers Apánk tanításaihoz méltón valahogy így: tudom, hogy nehéz lehet neked, hogy itt van ez a kisbaba, akit szeretned kellene, mert a testvéred. Te pedig csak azt látod, hogy anyu folyton vele babrál…biztos nehéz lehet kivárni. Megszoktad, hogy ha kérsz valamit, azonnal odafigyelnek rád, most meg úgy érzed, nem szeretlek annyira. Pedig ugyanúgy szeretlek, nekem sem könnyű ennyifelé figyelni, de ha segítesz és vársz néha kicsit, együtt megoldjuk és akkor nem kell visszavinni a testvéredet a kórházba, így elmondhatjuk, hogy mi ketten ügyesek voltunk és a testvéred sem lesz szomorú.


A testvér-kérdés itt most csak egy másik “Pölö”, de így-így gondolom, szépen sorjában minden esetre, amikor támadnak a farkasok. Mert mi van, ha nem ez történik? Ha csak a kis homokzsákokat dobáljuk be a gyerek ketrecébe? Akkor jön az én saját készítésű tudományos magyarázatom: a homokzsákokból apró kis szerkezetkezdemények bújnak elő a kiskamasz gyomrában, de ezek még nem működnek, nincs idő összerakni őket a lázadó fejben, az majd később jön. Pedig azok a kis szerkezetek már akkor csavarják-csűrik alkatrészeiket ott belül, bevetésre készen, hogy mire a gazdatest felnőttkorba ér, megnyomhassák -kííísérleti jelleggel - az első gombot.


Akkor pedig nincs más hátra: indulhat a vetítés. Ez egészen különleges és figyelemreméltó képességekkel ruházza fel a mit sem sejtő tulajdonosokat. A szerkezet ugyanis először csak apránként, majd a korábban vázolt zubogó erővel lövelli ki magából az összes “nemszabadérezni”-t és hely híján más, hasonlóan félretájékoztatott (létező) egyedekre irányítja. Belső félelmeink, szorongásaink, lenyesegetett ágaink és két, három, öt, tíz, tizenkét éves korban elakadott indíttatásaink így kerülnek terítékre az emberi kapcsolataink asztalán.


Azt elfelejtettem mondani, hogy minket is lőnek, úgyhogy egészen izgalmas vacsoracsaták áldozataivá válhatunk. A szerkezet ugyanis kivetít, láttat, észrevesz, majd magától értetődően megharagszik, dühöt generál és bánt. Mi több, mindkét irányba tüzel, úgy befelé, ahogy kifelé. A kevésbé érthetőség kedvéért teszi mindezt olyan lágyan és alattomosan, hogy önként vonulunk hadifogságba, hiszen magunk keressük ezeket az ismerős helyzeteket. Otthonosan tespedünk a megalázott, a bántalmazott, a megtűrt és elhanyagolt énünk szerepeiben. Fotelkirályként lődözzük áldozatainkat, olyan muníciókkal a zsebünkben, mint féltékenység, birtoklási vágy, elhatárolódás, terelés, mártírkodás és minden egyéb más, emberi sorsok megkeserítésére alkalmas eszköz.


A kérdés csak az, mikor ébredünk fel és tesszük fel a kérdést, mégpedig, hogy “mi a jó büdös francot csinálok én itt?” Vagyis hol van a kikapcsoló gomb? Ilyenkor már általában késő, mert úgy járnak a vetítőgépek, hogy legalább hat film megy egyszerre, úgyhogy a bábeli zűrzavarból elég nehéz kihámozni azt, amelyik rólunk szól.


Mert ha nem találjuk a nyomógombot, rugdosni kezdünk, mint egy gyerek, kalapálunk, szegecselünk, keressük a nyeső ollót és ha már ott vagyunk, mérünk pár jókora fejszecsapást a saját a gyereink fejére is, hogy azok se maradjanak tétlenül mire ebbe a korba érnek.


A tudományos kutatások szerint ez az állapot sajnos élethosszig is tarthat, de egy fejlett homo sapiens is - jó esetben - csak élete közepe táján döbben rá, hogy egyetlen igazi fegyvere mégiscsak maradt: le tudja halkítani a filmeket!


Hosszú, dermedt csend következik. Majd újra a kérdés: “mi az áldott, bogaras atyaúristen fáját csinálok? Ülök a fotelben, nézem a saját filmemet, miközben magamra lövöldözök és másoknak rinyálok??”

Azt. Pontosan azt teszed. Szomorú, de így van.


…és ekkor derül ki, emlékszel-e arra, mikor anyád befejezte a mesét azzal, hogy “boldogan éltek, míg meg nem haltak”, hiszed-e még, hogy kiderül, visszatették a lány szemét, sőt, olyan szép lett, hogy sorban álltak a kérők, az uradalom legjobbjai, a végén még a király is neki adta, nemhogy a fele, az egész királyságát. Mert ha hiszel benne és valahogy levakarod magadról azt a sok mentőmellényt, lőszertárat, sebtapaszt és muníciót, talán még van időd arra is, hogy felrázd magad, megöntözd a gyerek fáját, összeszedd az ágait és jó melegre fűtsd vele az otthonod.






137 views0 comments