Égbe szállt Angyalok “Mindennapos eset, ne aggódjon, próbálkozzanak újra!”

Dittke története, aki 48 éves, két nagylány édesanyja, de három gyermek van a szívében.

Középső magzatával a harmadik hónap után vetélt el. (kamera nélküli beszélgetés)


Még egyetemista voltam, amikor az egyik tőlem messze élő unokatestvérem elvetélt. A magzat 10 hetes volt. Emlékszem, hogy a hír hallatán hogyan sajnálkoztam pár percig. Aztán arra is, milyen könnyen lendültem tovább, tíz hét, nem nagy idő. Ó szegény - mondjuk - majd elfelejtjük. Nyilvánvaló, hogy ez velünk nem történhet meg.


Majd eltelt kilenc hosszú esztendő, életet adtunk egy egészséges kislánynak. Édesanyaként már felerősödtek körülöttem a mindenfelől áradó vészjelzések, tudtam mi történhet előtte, közben utána és úgy egészében, amíg csak él, de szerencsére van egy olyan megállapodásom magammal, hogy majd akkor aggódom valamin, ha aktuálissá válik. Ezt nagyon sokáig gyakoroltam és bevált. Egyszerűen csak hálát éreztem, hogy sikerült, hozzánk érkezett és itt van a kezemben. Igaz, hogy ma már két fejjel magasabb nálam, de a hála megmaradt. Három éves volt, amikor nálam jelezni kezdett valami belül, egy késztetés, egy újabb vágy. Szerettem volna, ha megtapasztalja milyen érzés nagyobb családban élni.


Ez a vágyam úgy növekedett bennem nap mint nap, mint egy valóságos magzat. Úgy éreztem, mintha itt állna már az ajtóban valaki, aki úgyanúgy az enyém, a miénk, a mi családunk tagja. Még mindig emlékszem arra a hihetetlenül erős akarásra, vissza kellett tartanom a lélegzetemet és lassítanom, mert úgy duzzadt bennem az anyai ösztön, hogy rajtam kívül senki nem tudott lépést tartani vele. Végighallgattam minden ellenérvet, hogy a korai még, hogy nem bírjuk anyagilag, a kérdéseket, hogy biztosan átgondoltam-e, de ezek akkor már messzi zajoknak tűntek. Még egy évig éltem ebben a szorításban, míg az életem párjában is megerősödött a döntés és megint szerencsések voltunk. Madarat lehetett volna fogatni velem, annyi ideje akartam már -ha visszagondolok - akkorra már rég többgyermekes anyaként ketyegett a belső órám.



Az első ultrahang vizsgálaton aztán újra átélhettük az egyik legfelemelőbb pillanatot, az orvos felhangosította a szívhangot, azt hiszem ennél több nem is kell a boldogsághoz, számomra ez volt az első találkozás. Ahogy teltek a hetek, ahogy múltak nappalok és éjszakák, úgy váltam napról-napra széles mosolyú kétgyermekes anyává. A világom a helyére került, stabil középpontban éreztem magam, kétségem sem volt, hogy minden ugyanolyan simán fog menni, mint a lányomnál, sőt, mivel őt már világra hoztam, így sokkal tudatosabban tudtam készülni az előttem álló megpróbáltatásokra, a fájdalmakra is. Tizenkét hét nagy idő, több, mint nyolcvan nap, majd kétezer óra, aminek minden percében ott az új jövevény. Valaki, aki hozzád tartozik és aki elválaszthatatlanul és visszafordíthatatlanul az életed részévé vált. S miközben te fészket raksz, tervezgetsz, beszélsz róla, úgy kebelezi be tested, lelked, a tudatalattid ezt az új, semmihez nem hasonlítható érzést, hogy újra édesanya vagy és valaki érkezik hozzád, már itt is van.


A tizenharmadik hét harmadik napján erős émelygésre ébredtem, ami aztán hányingerré fokozódott. Még akkor sem gondoltam, hogy valami baj lesz. Délután kezdtem el vérezni, a férjem nem volt otthon, így miután felhívtam az orvost, magam indultam be a rendelőbe. A vizsgáló asztalon feküdve már mindenem fájt, emlékszem, hogy rettentő érzékeny és ingerült állapotban voltam, szinte szégyelltem is magam, mint aki feladja az első akadálynál, de nem tudtam legyűrni a félelmeimet és a rossz előérzetemet. A szívhangot már nem találtuk.


Az orvos nem is vacakolt sokáig, minden együttérzést nélkülözve, teljes nyugalomban közölte, hogy “a magzat sajnos elhalt, mindennapos eset, ne aggódjon, próbálkozhatnak újra”. Majd letörölte a hasamat és elfordult. Percekig ütötte a számítógépet, alig nézett rám, én megszólalni sem tudtam, csak potyogtak a könnyeim, olyan volt, mintha jeges vizet folyatnának az ereimbe. A sokk hatására először az elutasítást éreztem, hogy mindez nem lehet igaz, biztos, hogy él a kisbabám, csak nem látták jól. Haragudtam, hogy nem kerestük tovább és piszkosul magányosnak éreztem magam.


Főleg miután azt is közölték velem, hogy ezzel és ezzel a papírral fáradjak el a legközelebbi kórházba, ahol egy (ismeretlen) kolléga majd elvégzi a “beavatkozást”. A többire már nem emlékszem, csak arra, hogyan támolyogtam az utcán, hogyan szálltam rossz villamosra, hogyan vettem észre, hogy lemerült a telefonom. Ordítani akartam vagy azonnal meghalni, de nem lehetett. Hazaérve aztán egy órás zokogás után felhívtam a férjemet, majd az anyámat, végül a vadidegen orvos asszisztensét, aki ridegen hallgatott végig. Másnap teljesen legyengült állapotban érkeztem meg a kórházba, senki nem segített, senki nem fogadott. Többen is megvizsgáltak, minden érintés fájt, a hideg műszerek és a felettem matató egészségügyisek lélektelen alakjai szellemként jártak körbe. Csak annyit tudtam kinyögni újra és újra, hogy nézzük meg mégegyszer, hogy él- e még és hogy a műtét előtt is nézzék meg. Pofákat vágtak, bekötötték a kanült és arra kértek, maradjak nyugton. Kaptam valami bódító löttyöt, hosszú órákat, de sajnos egyetlen jó szót sem. Az egyik nővérke becsmérlő megjegyzést tett, mert azt hitte élő magzatot akarok elvetetni. Nem akartam beszélni, látni, hallani, még csak élni sem. Az idegen orvossal csak a műtőben találkoztam, alig szólt hozzám, olyan voltam, mint egy futószalagra érkező újabb homokszák és ez így ment egészen estig, a távozásomig.


Senkinek nem kívánom azt az érzést, ahogy felébredtem a műtét után ott, a nyolcágyas szobában azon a hideg, merev lepedőn. Fáztam kívül-belül, mintha egyenesen a szívemet tépték volna ki, miközben elmondhatatlan ürességet és kiszolgáltatottságot éreztem. Az előző napi önmagam képe már fényévekre távolodott. Nyomorult érzés volt arra gondolni, hogy tegnap még egy egészen más ember voltam, egy kerekded, vidám kismama, maga a teljesség, maga az öröm. Most pedig ott fekszem soványan, kifacsarva, megalázva, átfagyva és erőtlenebbül, mint valaha.


Szégyellni kezdtem magam. Szégyelltem, hogy nem voltam képes kihordani a kisbabámat, hogy talán nem tettem meg mindent, hogy a világra jöhessen. Aztán szégyelltem magam azok előtt, akiknek nem lehet gyermekük vagy akik, sokáig próbálkoznak és számtalan vetélésen túl sem adják fel. Bántott, hogy ilyen ügyetlen, ilyen gyenge vagyok és hogy elbíztam magam, azt hittem nekem minden könnyedén megadatik és lám, most megkaptam. Milyen találó a szó “vetélés”, igen, elvettek tőlem valamit az égiek, ami az enyém volt. Haragudtam a jóistenre, aztán mindenkire, akinek elmondtam már a hírt, nagyon nehéz volt.


Otthon két napig aludtam, senkivel nem akartam beszélni. A percek múlása egyik napról a másikra jelentéktelenné vált számomra, úgy éreztem mindennek vége. Ebből a végtelenül szomorú és keserves állapotból természetesen a kislányom és férjem segítettek ki. Nem volt más választásom, fel kellett ébrednem, helyére kellett tennem magamban a történteket.


Azóta sok év telt el, a második lányom születését már jóval csendesebben vártam. Óvatos voltam, lassú és békés. Megértettem, hogy a mindent a semmitől csak egyetlen hajszál választja el, hogy amit kapunk, bármikor elveszíthetjük. Második, meg nem született gyermekemnek nevet is adtam, Várhegyi Donát, keresztnevének jelentése “Isten ajándéka”, azt hiszem ennél szebb nevet még sosem hallottam. Nem akarok panaszkodni, van igazság abban, amit az orvos mondott,“bárkivel megtörténhet”, sajnos így van. Az a bárki mégis két élő valaki: anya és gyermeke.


Angyalkáknak hívjuk őket - a meg nem született babákat, vagy akiket halva szültek, akiket még kézben tarthattak, aztán szívet tépő fájdalmak közt engednek útjára a szülőszobában vagy bármikor később, akár jóval később. Az én történetem persze “csak egy vetélés”, “mindennapos dolog”, tudom, én mégis három magzatot hordtam a szívem alatt, sokan mások még ennél is többet. Azt a szívdobogást pedig nem lehet és nem is szabad elfelejteni.


Mit tudnak ők?

..az utánunk sorban érkezők, a megfogantak,

mély bölcsességgel a jelent élvezők?


szemükből a létezés örök titka árad,

vétség és szentség szemérmetlen egymás ölébe tapad,

könyörülettel vág húsodba a halk kérdés:

mikor felejtetted el, hogy élni lehet

és szabad?”


(KK)


122 views0 comments